Az ismeretlen Marco Rossi – magyar tehetségek nyomában

Egykoron kétszeres magyar bajnok játékos, lelkes utánpótlásedző volt, Kovács Zoltán azonban főtitkárként írta be magát a magyar jégkorong történetébe. Eme minőségben kevesen alkotnak széles körben elismerten maradandót, neki sikerült, aktív alakítója volt a magyar hoki sikerkorszakának. A tevékenységét a nemzetközi szövetség rangos díjjal ismerte el.

– ...S akkor otthon már gólkirály volt…

– Igen. Slafkovsky tizennégy évesen került Csehországba, két éve pedig már Finnországban játszik, az ő igényeinek tehát a szlovák bajnokság is kevés volt. Nekünk is ezt kell követnünk.

A szövetség öt éve éppen ezért létrehozott egy ösztöndíjat a külföldön nevelkedő játékosok támogatására. Az első évben még csak öt jelentkező akadt, most már ötven feletti a létszám.

– Megnevezhetünk olyan játékosokat, akikre már most érdemes odafigyelni?

– Stipsicz Bencét, noha már huszonöt éves, azért muszáj megemlíteni, mert már tizenkilenc évesen szerepelt világbajnokságon. A serdülő- és ifjúsági korú játékosokra nem szívesen raknék terhet, de Schlekman Márk, a MAC játékosa már a felnőttválogatottban is bemutatkozott, csapattársa, Kreisz Brúnó vagy a még csupán tizennyolc éves Hadobás Zétény Diósgyőrött ugyancsak már alapember a felnőttek között. A még nála is fiatalabb Horváth Donátnak is szép jövőt jósolhatunk. Jövőre négy magyar fiatal is a legmagasabb amerikai egyetemi ligában, az NCAA-ben játszhat és tanulhat ösztöndíjjal, ez pár éve még elképzelhetetlen volt.

– Válhat belőlük Ocskay Gábor, Palkovics Krisztián, Ladányi Balázs vagy Hári János, Sofron István, Bartalis István, Sebők Balázs szintű játékos?

Ifjabb Ocskay Gábor, a magyar hoki sikerkorszakának meghatározó játékosa. Fotó: MTI/Földi Imre

– Korai lenne erről határozott véleményt megfogalmazni. De értem a célzást. Igen, a kollégáimmal együtt magam is látom, tapasztalom, hogy noha a feltételek egyre jobbak, és sok ügyes fiatal akad, meghatározó játékos viszonylag kevés emelkedik ki.

– Talán szegregált, a felső középosztály sportágává vált a jégkorong, s az innen érkező gyerekek nem eléggé éhesek a sikerre?

– Bizony volt olyan időszak, amikor kevés olyan gyereket lehetett látni, aki maga, netán valamelyik szülője cipelte volna a felszerelését, s inkább márkás autók sorakoztak a parkolókban. A tao bevezetése óta azonban, azt gondolom, mindenki előtt adott a lehetőség, hogy jégkorongozzon. Nehéz pontosan meghatározni, hogy mi a gond, hiszen hasonló problémával küzd az összes csapatsportág Magyarországon. A közösségi média, a playstation, a Netflix komoly konkurencia.

– Mint mindenütt a fejlett világban…

– Majoross Gergő szokta mondani, aki Érsekújváron edzősködik, hogy a szlovák gyerekeknek soha nem kell kétszer elmagyarázni a gyakorlatot, valahogy jobban a vérükben van a hoki, vagy inkább a bizonyítási vágy.

Nálunk talán nem elég erős a konkurencia, s az edzői garnitúra úgy általában nincs felkészülve a felduzzadt létszám kezelésére. Másfelől viszont rendkívül neves külföldi szakemberek is dolgoznak a magyar utánpótlásban.

Elegendő talán az Újpesten ténykedő hatszoros Stanley-kupa-győztes kanadai Duanne Suttert vagy a Fehérvár szakmai igazgatóját, Stephan Lundot említeni. S nagy örömünkre Pat Cortina ismét Magyarországon is dolgozik, a Budapest Jégkorong Akadémián mentoredző.

– A jelenből visszatekintve különösen csodálatosnak tűnik az az korszak, amit a magyar hoki az ezredfordulót követő években befutott. A nyolcvanas években a megszűnés küszöbére sodródott a sportág, majd nem egészen egy évtized alatt a C csoportból az A-ba jutott. Minek köszönhetően?

– Inkább kinek. Ocskay Gábor és Kercsó Árpád érdemeit nem lehet elégszer hangoztatni. Elszántan és makacsul kitartottak amellett, hogy felvirágoztatják a hokit Székesfehérvárott, illetve Dunaújvárosban, és persze válogatott szinten, amihez az akkori lehetőségekhez mérten megkapták a szövetségi támogatást Sárközy Tamásnak köszönhetően.

– A munkát pedig ön koordinálta.

– Természetesen jólesik, ha elismerik a munkámat, de az érdem elsősorban mégis azoké, akik a játékosokkal foglalkoztak.

– Kevésbé ismert, hogy egykor ön is jégkorongozott, később pedig edzőként gyerekekkel foglalkozott. Hogyan lett főtitkár?

Kovács Zoltán jelenleg a szövetség szakmai alelnöke. Fotó: Teknős Miklós

– Úgy lettem hokis, mint akkoriban a legtöbb gyerek. Telente lejártunk a Városligetbe korcsolyázni, ahol az ügyesebbeket az edzők elhívták a KSI-be. Akkoriban jóformán az összes játékos a sportiskolából került ki. Én is onnan igazoltam a Fradiba, ahol lelkesen bekkeltem a harmadik vagy a negyedik sorban. Akkor játszottam rendszeresen, amikor a jobbak a Jakabházy Lászlóval támadt affér miatt Fótra igazoltak. Amikor visszatértek, pláne, amikor megjelentek az oroszok, kiszorultam a csapatból és Dunaújvárosba igazoltam. Kétszer, 1984-ben és 1989-ben így is tagja lehettem a Fradi bajnokcsapatának.

Aztán gyerekekkel foglalkoztam, olyan tehetségekkel, mint például Szuper Levente és Hoffmann Attila, előfordult, hogy megvertük Kercsó Árpi újvárosi csapatát.

1994-ben kértek fel főtitkárnak, amikor egy ifjúsági tornán nagyon jól szerepeltünk Tilburgban. Emlékszem, akkor rajtam kívül még két félállású alkalmazottja volt a szövetségnek, egy titkárnő és egy köszörűs. Júniusban és júliusban a titkárnő bezárta az irodát, mondván, ilyenkor szabadságra megyünk, úgy kellett a kulcsért könyörögnöm, hogy dolgozhassak.

– Melyik mérkőzésekre emlékszik vissza a legszívesebben a sikerkorszakból?

– Nemzetközi téren akkor figyeltek fel ránk, amikor 2001-ben az első divízió I-es világbajnokságon legyőztük a házigazda franciákat, vagy még inkább, amikor a 2002-es hazai rendezésű, dunaújvárosi és székesfehérvári vb-n négy győzelem után a feljutásért játszottunk Dániával. Azt a meccset a papírformának megfelelően ugyan elvesztettük 6-2-re, de érdemes észben tartani, hogy a dánok azóta megszakítás nélkül az elitben szerepelnek.

Nekem mégis talán az a legszebb emlékem, amikor 2003-ban, ugyan csak barátságos mérkőzésen és nem a legerősebb csapatukat, de mégiscsak legyőztük 4-2-re a szlovákokat. Utána éjszaka addig rostokoltam a Jászberényi úton a nyomdánál, amíg ki nem nyomtatták a lapokat, abban bízva, hogy címlapra kerülünk.

Szegény Papp Laci éppen akkor hunyt el, így természetesen az ő halálhíre uralta a híreket. De említhetném a Kanada elleni meccseket. 2004-ban a Külügyminisztérium és a Kanada Ház segítségével addig ostromoltuk a kanadai szövetséget, amíg Európában szereplő játékosokból verbuvált válogatottal vállalták a találkozót.

– S majdnem világszenzáció lett belőle, hiszen sokáig vezettünk, a kanadaiak csak a záróharmadban fordítottak 5-4-re.

– A szövetség jelenlegi ügyvezetője, Scott Salmond volt a kanadaiak csapatvezetője. Az első és a második harmad után, a szünetben kötelességének érezte tájékoztatni a szövetséget, hogy a magyarok vezetnek. Nem akartak hinni neki. A harmadik harmad alatt aztán már a szövetségből hívogatták, hogyan áll a meccs… A kanadaiakat annyira lebilincselte a hangulat, hogy ugyanabban az évben, a világbajnokság előtt ők jelentkeztek be, örömmel játszanának felkészülési meccset velünk. A világ akkori legjobb kapusával, Luongóval, aztán Heatley-vel, Niedermayerrel érkeztek. Nyertek 9-2-re az arénában, mégis mi voltunk az esemény nyertesei. Megjegyzem, a jégkorong avatta fel még a 2003-as budapesti vb-n a Papp László Budapest Sportarénát.

Főtitkárként is együtt élt a játékkal. Fotó: Nemzeti Sport

– A legpontosabban nekem Szuper Levente indokolta meg a válogatott akkori sikereit. Úgy fogalmazott, testvéri közösséget alkottak, valóban egymásért és a hazáért küzdöttek. Hol siklott ki ez a mentalitás?

– Szuper Levi ugyan sokat szerepelt külföldön, ám a sztárok, meghatározó személyiségek többsége idehaza játszott. Később ez megváltozott, és a húzóemberek a jelenlétükkel már nem tudták ezt a mentalitást diktálni. Talán ezért.

– Ifjabb Ocskay Gábor volt talán a legerősebb egyéniség. Ha élne, másként alakulnak a dolgok?

– Biztos vagyok benne, hogy a pályafutása végeztével is a sportágban maradt volna, mégpedig edzőként. A személyisége biztos nyomot hagyna a mai hokin is.

– A jégkorongnak van még egy kevesebbet hangoztatott érdeme. Először ebben a sportágban valósult meg a nemzetegyesítés, a közös bajnokság az erdélyi csapatokkal. Kinek köszönhetően?

– A csíkszeredai Antal Istvánnak volt az álma. Ocskay Gábor felkarolta az ügyet, azt gondolom, elsősorban az ő érdeme, hogy megvalósult a közös bajnokság.

– Csíkszentimrén viszont az ön nevét foglalják imába, amiért a település megkapta a Kisstadion palánkját.

– Inkább Jakab Károlyét, akihez fogható elszánt ember kevés ténykedik a hokiban.

A saját telkén nyitotta meg a pályát, eleinte az ő szoba-konyhás háza volt az öltöző, ő javította a jeget szánkón húzott vashordóból permetezett vízzel, a felesége a játék után teával és kürtős kaláccsal vendégelte meg a gyerekeket.

Azóta is fejlődik az ottani jégkorongélet, remélem, egyszer megvalósul Jakab Károly álma, s ha nem is szabványos méretű, de fedett pálya lesz a községben.

– Két évvel ezelőtt komoly kitüntetésben részesítette a nemzetközi szövetség. A Paul Loicq-díj az életműve elismerése?

– Tudom, Paul Loicq neve keveset mond a magyar sportrajongóknak. Ő volt a nemzetközi szövetség első elnöke. A róla elnevezett díjat azok kapják meg, akik sokat tesznek a jégkorong fejlesztéséért. Igen, büszke vagyok rá, s arra még inkább, hogy a sportág nagyhatalmainak képviselői partnerként, sőt barátként tekintenek rám.

– S ha kérdezik a véleményét, mit mond, megreformálná a jelenlegi világbajnoki rendszert?

– Ez már inkább csupán baráti beszélgetés lenne, hiszek szakmai alelnökként az amatőr és gyerekhokiért, angol kifejezéssel a grassroot szakágért vagyok felelős idehaza. A legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy azok se fordítsanak hátat a hokinak, akiknek nem adatik meg, hogy profi játékossá váljanak. A kosárlabda mintájára a 3x3-as, valamint az in-line és streethokiban e tekintetben nagy lehetőség rejlik.

Borítókép: Kovács Zoltán főtitkárként is együtt élt a játékkal (Fotó: Mirkó István)