Tegnap múlt 69 éve annak, hogy tankok tiporták el az ’56-os szabadságharcot, melyben a kommunista diktatúra által elvett nemzeti szuverenitást akarták visszaszerezni a pesti srácok. A főváros és az ország utcáit harckocsik szántották, és puskatussal verték a magyarok fejébe, hogy nem járhatják a saját útjukat. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, történt egy rendszerváltás is, ám még ma is vannak, akik szerint jobb az, ha a hazánk sorsát döntően befolyásoló kérdések az ország határain kívül dőlnek el. Különbség, hogy akkor tankok voltak, most pedig bankok állnak a birodalmi érdekek kiszolgálói mögött.
Kétségtelen, hogy a módszerek az évek során valamelyest finomodtak, azonban a kimenetel hasonlóan tragikus lehet, legyenek tankok vagy bankok a küldött emberek támaszai.
Ugyanis nem kell túl sokat nyomozni, ha fel akarjuk fejteni, hogy mire készülnek ‒ most a Tisza Párt színeiben ‒ azok a kijáróemberek, akik Magyar Péter politikai tömörülése körül az utóbbi időben feltűntek. Ezek a szakértők és tanácsadók minden egyes megszólásukban arról beszélnek, hogy az Orbán-kormány vállalkozásokat és családokat támogató gazdaságpolitikájával azonnal szakítani kell, különben Magyarország rögvest a tönk szélére kerül.
Hol butaságnak, hol pazarlásnak minősítik a családoknak járó adókedvezményeket, hol a személyi jövedelemadót emelnék az egekbe. Máskor pedig a rezsicsökkentés vagy a nyugdíjemelés hátrányairól győzködik hallgatóságukat. Egynémelyük lelkét az agrártámogatások rendszere vagy a családi gazdaságok léte bántja, míg másikuk azért kardozik, hogy mihamarabb az ukrán gabona és szárnyasok tömege ömöljön a magyar piacra. Az pedig csak hab a tortán, hogy miután felmondták a neoliberális egyszeregyet, többük szemérmesen megjegyzi, minderről a választásokig szélesebb körben azért ne beszéljen hallgatóságuk.
Ezekből az elemekből összeáll egy olyan brutális megszorítócsomag terve, amely kísértetiesen hasonlít arra, amiről az MSZP–SZDSZ-kormányok idején már beható ismereteket szerezhetett a magyarok túlnyomó többsége.
2010-ben ‒ ennek az időszaknak a végén ‒ ugyanis a magyarok jelentős része nyakig el volt adósodva, ráadásul devizában, s még csak a halvány reménye sem mutatkozott annak, hogy valaha megszabadulhat tartozásától. Az energiaárak az egekben voltak, a magas adók és járulékok szinte agyonnyomták a családokat és a hazai vállalkozásokat.
Lánctalp helyett volt lánctartozás, az építőipari cégek a túlélés és a törvényesség határán billegtek. Sem a hazai, sem pedig a külföldi vállalatok nem gondolkodtak jelentősebb fejlesztésben, bővítésben. Az állami beruházások a minimumon ketyegtek, és azokon is legfeljebb a multinacionális cégek kerestek, de ők legalább jó sokat. Ne feledjük azt se, akkor az emberek egy igen jelentős hányada a munkát már hírből sem ismerte.
Ez volt a hagyatéka nyolc év szocialista–liberális kormányzásnak, ám ez nem meglepő, ha tudjuk, hogy a hazai baloldali politikai gondolkodás központi eleme az igazodás, a nemzeti szuverenitásunkról való lemondás volt mindig. Ez korábban a Szovjetunió direktíváinak szolgai végrehajtásában, később a globalista és multinacionális érdekkörök kiszolgálásában öltött testet, s tapasztalhattuk meg saját bőrünkön előbb a Horn-, majd a Medgyessy-, a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok idején.
A Tisza Párt már leigazolta a nagy balliberális tandem több korábbi szakértőjét, akiket a multinacionális cégek világából érkező tanácsadók segédhada egészít ki.
Így nem lehet kétségünk afelől, hogy mihez is kezdenének Magyar Péterék a megszerzett főhatalommal.
Azonban érdemes rögzíteni azt is, hogy nagyon sokat veszítenénk azzal, ha a sorsdöntő kérdések nem Budapesten, hanem mondjuk Brüsszelben dőlnének el.
