A sztárok mindig elsőnek választották az egymás közti játéknál

Szinte csak válogatottak között játszott a Bp. Honvédban, de ő egyszer sem játszhatott a nemzeti csapatban. Ugyanakkor a kispestieknél csúcstartó a bajnoki címek számát tekintve, az egymás elleni játéknál pedig a sztárok mindig őt választották először. Sikesdi Gábor távol él Magyarországtól és a futballtól is, ezért hiányzik neki, hogy nem tudja tartani a kapcsolatot a régi társakkal, pedig még ma is lúdbőrözik, ha arról a közösségről beszél.

Fotó: Arpad Kurucz

– Miért?
– Utólag nemigen tudom. Közel álltam a leszereléshez, gondoltam, majd megnősülök, élem az életemet nyugodtan, de az is közrejátszhatott, hogy én addig nagyon nem szerettem a Honvédot. Mindig a Fradinak szurkoltam, egy honvédos barátommal halálra zrikáltuk egymást. Megint visszamentem Dorogra, de kiestünk, és akkor újra hívott a Honvéd és mellette a Haladás is. A kispestiek pályaedzője, Gabala Ferenc azt mondta, igaz, hogy náluk szinte mindenki válogatott, de adjak egy esélyt magamnak, ezért másodszorra igent mondtam nekik.

– És milyen volt betoppanni a sok válogatott közé?
– Borzalmas. Bementem az öltözőbe, és ott volt egyseregnyi olyan játékos, akit egy hete még a tévében néztem. Leültem az egyik székre, majd Komora Imre bemutatott, fiúk, ő az új játékosunk, Sikesdi Gábornak hívják. Esterházy Marci rám szólt, álljak fel, én felálltam. Abban a pillanatban Garami Imre azt mondta, ülj már le! Leültem, de újra jött, hogy álljak fel – és ez így ment egy darabig. Jót nevettem rajta, hamar be is fogadtak.

– A pályán is?
– Nem kellett sokat várnom a bemutatkozásra. Először egy Intertotó-meccsen játszottam, majd az MTK elleni bajnokin is. Akkor Borsó Jánost kellett semlegesítenem, megtettem, jól ment a játék, és bennmaradtam a csapatban.

– Abban a Honvédban, amely a legjobb volt akkor itthon – a nyolcvanas évek derekáról beszélünk –, és amelynek a stabil kezdőjéből mindenki eljutott a válogatottságig, csak ön nem. Bántotta?
– Soha. Nekem óriási volt már az is, hogy ezek a futballisták mind elfogadtak, megszerettek, és ilyen szinten futballozhattam. Abba a Honvédba nagyon kellett egy olyan védekező középpályás, mint amilyen én voltam. Ahhoz, hogy a középpályán mellettem Gyimesi Laci és Détári Döme villogni tudjon, rám is szükség volt, és ezt elismerte mindenki, a sikereknek én is fontos részese lehettem. A válogatottban ott volt Róth Antal, Kardos József, mindketten magasak, erősek voltak, nyilvánvalóan nekik kellett ott játszaniuk, nem nekem. Tudom, Nagy Antalék győzködték Mezey György szövetségi kapitányt, hogy egyszer valahol tegyen be a csapatba, de én tiltakoztam ez ellen, kegyelemből nem akartam válogatott lenni.

Fotó: Kurucz Árpád

– Volt alkalmam az egykori csapattársaival többször is beszélgetni, és amikor a Honvéd akkori sikereinek a titkait firtattam, mindenki megemlítette, hogy a Siki volt az egyik kulcs.
– Ez jólesik. Az sem volt rossz, hogy amikor az egymás közti játék előtt Nagy Anti és Garaba Imi választottak, mindig én voltam az első. Az én játékom nem volt látványos, más volt a feladatom, és ezt én gond nélkül elfogadtam. Azt viszont elismerem, van némi hiányérzetem, mert szerintem több volt bennem, mint amennyit megmutathattam. Sokszor jó lett volna belépni a támadásokba, de amint elértem a felezővonalat, Komora Imre már kiabált a kispadról: Siki, vissza!

– Kovács Kálmán egy posztjában a közösség oldalán azt írta, az ő szemében a Honvédot Sikesdi Gábor és Cseh András testesíti meg, akik a sok válogatott között hihetetlen profizmussal és alázattal tették a dolgukat.
– Jólesik, hogy így gondolja. Nekem ez volt a legfontosabb. A futball iránti alázat, az akarat, a hozzáállás, de szerintem minden játékosnál ennek kell lennie az elsőnek. Enélkül nem megy, nem lehetsz sikeres. Komora Imre utódainál mindig újra és újra is bizonyítanom kellett, hogy ott a helyem a csapatban, és sikerült is mindig meggyőznöm őket.

– A források ellentmondanak egymásnak: tudja, hogy hányszor játszott a Honvédban?
– A tatabányai kettővel együtt az NB I-es meccseim száma százkilencvenkilenc. Az utolsó kispesti meccsen a tartalékok között ültem Pécsett a kispadon, és kértem Mezey Györgyöt, hogy ha csak egy percre is, de tegyen be, hadd legyen meg a kétszáz, mert tudtam, hogy búcsúzom az élvonaltól. Végül nem tette meg, gondolom, elfelejtette. Bánt, de bőven vigasztal az a tény, hogy nyolc év alatt hatszor lehettem bajnok, és a Honvéd történetében ezzel csúcstartó vagyok, ez a szám kárpótol az elmaradt kétszázadik meccsért, különösen, ha mellé teszem a két Magyar Kupa-győzelmet is. És még valami: hihetetlen jó közösség tagja lehettem. Szenzációs játékosok és remek emberek alkották azt a csapatot, akik tűzbe mentek egymásért, most is libabőrös vagyok, ahogy előjönnek az emlékek.

– Akkor jöjjön egy rossz emlék: a bundabotrány mennyire érintette?
– Rosszul, hiszen eltiltottak néhány hónapra. Sok konkrétumot tényleg nem tudok. Mi már bajnokok voltunk, a Debrecennek kellett a pont, hallottam, szó volt libamájról is, de nekem senki sem mondott semmit sem, ugyanakkor az esti bajnoki banketten kaptam negyvenezer forintot. Vagy ott volt a másik hírhedt meccs, a Volán elleni hat hat. Engem a szünetben lecseréltek, nagyban zuhanyoztam, miközben a szakosztályvezetőnk, Kozma Mihály szinte percenként szaladt be az öltözőbe, hogy már megint gól esett, és én is csak hüledeztem.

– Azt mondta, sohasem szerette a Honvédot. Álkérdés: ez megváltozott?
– Hálát adok az Istennek, hogy így alakult a sorsom, annak a kiemelkedő Honvédnak a tagja lehettem, elégedett vagyok mindazzal, amit elértem, hiszen az több, mint amennyit előtte reméltem. Sajnos a régi közösség tagjaival nem nagyon tudom tartani a kapcsolatot. Cseh Bandival gyakrabban beszélek, korábban összefutottam Kovács Kálmánnal és Gyimesi Lacival, Nagy Antival nagyot beszélgettünk a könyve megjelenése előtt, de sajnos ennyi. Jó lenne Détárival vagy Garabával is összejönni, az ilyen embereket nem lehet elfelejteni.

– Mik a tervei?
– Hatvan felett már nem sző az ember nagy terveket. Néhány évig még dolgozom, igyekszem fitten tartani magamat, aztán lassan majd eljön a nyugdíj, amikor majd próbálom élvezni az életet. Még nem tudom, hol, de elképzelhető, hogy visszaköltözünk Magyarországra. És akkor találkozhatom majd Döméékkel is.

Borítókép: Sikesdi Gábor (Fotó (Kurucz Árpád)