Hiányzik a honvédos érzés

Háromszoros gólkirály, olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnoki negyedik helyezett, a Bp. Honvéd örökös bajnoka, aki a 110 éves kispesti klubot játékosként, edzőként és vezetőként is szolgálta, csaknem negyedszázaddal ezelőtt viszont elszakadt a futballtól. Kozma Mihály legutóbb azzal került be a hírekbe, hogy találkozott az egykori újpesti védővel, a nem sokkal az eset után disszidált Horváth Józseffel, aki 1975. augusztus 6-án egy Bajnokok Tornája-mérkőzésen súlyos sérülést okozott neki.

Az egykori gólkirály egy alapítványon keresztül Érdtől Tápéig segít a rászorulóknak Fotó: Teknős Miklós

– Könnyű volt megbocsátani?

– Már csak azért is, mert akkor sem haragudtam rá. Korábban együtt voltunk ifjúsági válogatottak, nem feltételeztem róla, hogy szándékosan szét akarta rúgni a térdemet. Ha meglátogat a kórházban, már akkor tisztázhattuk volna az egészet. Most hívtak az Újpest vezetői, hogy Vöri itthon ünnepli a hetvenedik születésnapját, lennék-e az est meglepetése. Eljöttek értem ide, Érdre – én a sokadik térdműtétem miatt sem lépcsőzni, sem vezetni nem tudok jelenleg –, vittem egy üveg bort, és amikor meglátott, könnyezni kezdett. Nekem is könnybe lábadt a szemem, nem hittem volna, hogy négy és fél évtized múltán is ennyire nyomasztja ez az eset, amelyről aztán egész este egyetlen szó sem esett.

– Nem félt attól, hogy az a belépő kettétöri a karrierjét? Válogatott például már nem lett ezt követően.

– Megfordult a fejemben, de szerencsére nem így történt. Amúgy a legnagyobb sikereket ezelőtt értem el, gondolok a három gólkirályi címre, az olim­piai ezüstéremre és az Eb-negyedik helyre. Átestem két Achilles-ín-műtéten is, és bizony a pályafutásom utolsó nyolc-tíz évében olykor fogcsikorgatva futballoztam.

– A Szeged melletti Tápén született. Hogyan találkozott ott a futballal?

– Szegények voltunk, és az iskola után ki kellett vinnem legelni a két tehenet, a legelő pedig a SZEAC-pálya közelében volt. Egyszer láttam, hogy a pályán velem egykorú gyerekek fociznak, beálltam közéjük, ám amikor befejeztük, döbbenten vettem észre, hogy a két tehén eltűnt. Nagyon sírtam, féltem, hogy kikapok, de apám közölte, nincs baj, a tehenek maguktól hazamentek, akkor tudtam meg, hogy képesek erre. Aztán hamarosan jelentkeztem a SZEAC úttörőcsapatába, és ott kezdtem el játszani.

– Hamar kiderült, hogy tehetséges?

– Rúgtam a gólokat számolatlanul. A Csongrád megyei iskolai bajnokságon a tápéi suli csapatával úgy nyertünk aranyérmet, hogy csaknem száz meccs­ből egy döntetlent leszámítva mindet megnyertük, volt, amelyiket 29-0-ra. Csodálatos világ volt az, a pálya mellett ott szurkolt az igazgató, a helyettese meg a matektanár, a szünetben süteményt osztottak nekünk. A SZEAC a másodosztályban szerepelt, az egyik évben rossz rajtot vett, és egy idő után tizenhét évesen betettek – az első bajnoki évben rögtön huszonkét gólig jutottam. Ifiválogatott lettem, majd a B válogatottal elmehettem Dél-Amerikába, ahol tíz mérkőzésen Fazekas Lacival ketten kilenc gólt termeltünk. Lakat Karcsi bácsi azt mondta, visz a mexikói olimpiára, de sajnos egy sérülés miatt mégsem mehettem.

– Húszévesen, 1969-ben lett a Honvéd játékosa. Miért pont ezt a csapatot választotta?

– A példaképem Tichy Lajos volt, vele akartam egy csapatban játszani. Emellett számított az is, hogy lelkizős alkat vagyok, nem viseltem volna jól két éven keresztül a katonasággal járó durvaságokat, és gondoltam, Honvéd-játékosként ezeket megúszhatom.

Az egykori gólkirály egy alapítványon keresztül Érdtől Tápéig segít a rászorulóknak
Fotó: Teknős Miklós

– Nem bánta meg a választását? A Honvédnak például a hetvenes években nem sok esélye volt bajnokságot nyerni.

– Egyetlen percig sem, gyönyörű huszonöt évet futballoztam Kispesten. Több önbizalommal, kevésbé befelé fordulós, félős természettel többre is vihettem volna, de így is van okom a büszkeségre. Néhány sikert már említettem, de csaknem tíz évig voltam csapatkapitány, később kétszer is összejött a bajnoki cím, és a klub történetében a harmadik vagyok a lejátszott meccsek és a szerzett gólok számát tekintve. Egy kupameccsen például nyolcszor találtam a kapuba, ami rekord, mert Puskás Ferenc egyszer „csak” hétig jutott el.

– Hogyan sikerült túl a harmincon és több műtéten a belga Waterscheihez szerződnie?

– Egy meccsen megnéztek, és elvittek. Egyszerre három légiós játszhatott. A kapusnak, Martos Győzőnek és egy német csatárnak biztos volt a helye, én nem voltam elég agresszív, ezért hol játszottam, hol nem. Decemberben mentünk Bruggébe, és a német kijelentette, nem akar a nagy hóban játszani. Betettek a helyére, és az én három gólommal nyertünk három-kettőre, ezek a pontok nagyon kellettek a bennmaradáshoz. Egy év elteltével hívott a Marseille, alá is írtuk a szerződést, amely csak az orvosi vizsgálat után lépett volna érvénybe, ám a sok műtét miatt ezen nem mentem át, és így buktam ezt a lehetőséget. Hazajöttem, és lehúztam még két évet a Honvédban, csereként beállva is rúgtam a gólokat, és ekkor lettem másodszor is bajnok.

– Rövid edzősködés után 1986-ban a szakosztály vezetője lett, és a rendszerváltással járó káosz idején is a kispesti futball első számú embere volt. A honvédség biztos hátterének megszűnése utáni anyagi bizonytalanságot hogyan sikerül átvészelni?

– Nagyon nehezen. Új elnöke lett a Honvédnak, aki azt mondta, a szakosztályok próbáljanak meg önállósulni. Csakhogy ha én eladtam egy játékost, a vételára nem hozzánk, hanem a klub központi számlájára futott be. Kérdeztem, így hogyan lehetnénk önállóak? Idővel aztán leváltunk az anyaegyesületről, és megalakítottuk a futballklubot. Volt ott több vezető, de segíteni alig tudtak, szinte minden pénzt én hoztam. Többször előfordult, hogy felhívtam valakit, elfogyott a pénzünk, segítsen. Visszahívást ígért, ami a mai napig nem történt meg. Az egyik évben öt-hat forduló volt hátra, az élen álltunk, és a saját pénzemből fizettem ki két mérkőzés prémiumát, hogy a csapat ne zavarodjon meg a bajnoki cím kapujában, majd később, amikor összejött egy szponzori megállapodás, visszakaptam az összeget.

– Emlékszem, a kilencvenes évek első éveiben minden volt, csak kisimult, kiegyensúlyozott ember nem.

– Nem véletlenül. Idegileg nagyon kiborultam, pedig érdekes módon a klub történetének legnehezebb időszaka egyike volt a legeredményesebbeknek is. Sikerült egy belga üzletembert, Louis de Vries-t megnyerni többségi tulajdonosnak, de később jeleztem, nyolc és fél év elég volt, nem tudom tovább csinálni. Időben szálltam ki, ha nem teszem, talán már nem élnék.

– Azóta eltelt huszonnégy év, és lényegében eltűnt a sportágból. Miért?

– Mert nem vagyok az a fajta, aki kopogtatna bárhol, saját magát ajánlgatva. Egyszer tettem meg, felajánlottam, hogy Érden ingyen rendbe teszem az utánpótlást. A klub elnöke azt felelte, hamarosan hív, de nem tette meg.

– Szeptember elsején hetvenéves lesz, ugyanennyi idős a Honvéd is, ha az előd Kispestet is számítjuk, akkor a klub száztíz esztendős. Mit idéznek elő önben ezek a számok?

– Arról már beszéltem, hogy a klub mit jelent nekem. Az év elején pedig a Nap-Út Alapítvány kért tőlem önéletrajzot, majd megjelentetett egy könyvet azokról a híres emberekről, akik az idén ünneplik a hetvenedik születésnapjukat. Óriási megtiszteltetés, hogy a sok tudós és művész közé én is bekerülhettem.

– Jár a Honvéd meccseire?

– Nem igazán. Tudom, a világ megváltozott, de nekem hiányzik a mából a honvédos érzés. A mai játékosok két-három évre szerződnek, a mi elődeink, mi és Kovács Kálmánékig az utódaink is évtizedben mérhető időt töltöttek el a klubban. Az új tulajdonosok meghívtak néhány öreget, köztük engem is, bemutatkoztak, és ez jólesett. Javasoltam, az épülő új stadionban a falra írják majd ki a bajnokcsapatok tagjainak, a világ- és Európa-bajnoki, valamint olimpiai érmeseknek a nevét, remélem, ez meg is valósul.

– Mivel tölti a napjait?

– Mindig van valami tennivaló. Próbálok segíteni rászoruló embereken, itt, Érden például a hátrányos helyzetű gyerekeken. Egy alapítvány segítségével pedig Tápén megkérdeztük, kinek a nyugdíja kevesebb egy bizonyos összegnél. Közel száz név jött össze, és összehívták őket, mert mindenkinek adni akartam tízezer forintot. A szervezők kérték, mondjak beszédet, de nem vállaltam, mert tudtam, lelkileg megviselne. Aztán amikor beléptem a terembe, és megláttam az idős embereket, már nyúltam is a zsebkendőmért…