– Super Nail Center. A közösségi oldala szerint ez a munkahelye. Csak nem lett műkörmös?
– Az éppen nem, de nem áll messze tőle a munkám. Körömlakkokat keverünk különböző receptek szerint. Pontosan ki kell mérni mindent, ami hozzávaló, a laborban ellenőrzik, de csinálunk már vaxot is. Aschaffenburgban, Frankfurt közelében élek, és egy közeli kisvárosban van a munkahelyem, és nagyon szeretem ezt csinálni.
– Mikor, hogyan és miért keveredett oda?
– Még az előző évtized elején Dajka Lászlóval együtt edzősködtünk Békéscsabán, és egy szélhámos volt a tulajdonos. Nem adott pénzt, a játékosok sorra bontották fel a szerződésüket, és utoljára eljöttünk mi is. Egy gyerekkori barátom régóta kint élt Németországban, és folyamatosan hívogatott, látogassam meg. Éppen nem volt semmi dolgom, kimentem hozzá egy hétre, amiből lassan már két évtized lett. Ott ragadtam.
– A futballnak azért ott is a közelében tudott maradni?
– Persze. Nagy céljaim már nem lehettek megfelelő kapcsolatrendszer híján, ezért a munka mellett alacsony osztályban öt évig még játékosedző voltam, dolgoztam az Aschaffenburg második csapatának az edzőjeként, az ifik mellett, manapság pedig az öregfiúkban játszom. Akad néhány olyan szerb társam a csapatban, akik ellen korábban, még a honvédos időszakban összeakadtam a pályán. Minden vasárnap edzünk, és alkalmi meccseket szervezünk.
– Ugorjunk vissza, még a honvédos idők elé! Hol indult el futballistaként?
– Dorogon születtem, és a barátaim a Tokodi Üveggyárba csaltak le az iskolai bajnokságból, és nagyon sok ügyes fiú volt ott. Egyszer a Tatabánya szervezett egy tehetségkutatót, azon engem is kiválasztottak, és ott jutottam el odáig, hogy húszévesen bemutatkozhattam a felnőttcsapatban is, amelyben olyan nevek játszottak, mint Csapó Károly, Arany Mihály, Kiss Imre, P. Nagy László, és még jó néhányan.
– Az igaz, hogy amikor hívta a Honvéd, akkor először kikosarazta?
– Igen, de addig még sok minden történt. Megszűnt a tartalékbajnokság, visszakerültem Dorogra, majd behívtak katonának, és az NB II-es tatai honvédcsapatban játszottam tovább. Egy nap megjelent Komora Imre, a nagy Honvéd szakosztályvezetője, és hívott Kispestre, de nemet mondtam.
– Miért?
– Utólag nemigen tudom. Közel álltam a leszereléshez, gondoltam, majd megnősülök, élem az életemet nyugodtan, de az is közrejátszhatott, hogy én addig nagyon nem szerettem a Honvédot. Mindig a Fradinak szurkoltam, egy honvédos barátommal halálra zrikáltuk egymást. Megint visszamentem Dorogra, de kiestünk, és akkor újra hívott a Honvéd és mellette a Haladás is. A kispestiek pályaedzője, Gabala Ferenc azt mondta, igaz, hogy náluk szinte mindenki válogatott, de adjak egy esélyt magamnak, ezért másodszorra igent mondtam nekik.
– És milyen volt betoppanni a sok válogatott közé?
– Borzalmas. Bementem az öltözőbe, és ott volt egyseregnyi olyan játékos, akit egy hete még a tévében néztem. Leültem az egyik székre, majd Komora Imre bemutatott, fiúk, ő az új játékosunk, Sikesdi Gábornak hívják. Esterházy Marci rám szólt, álljak fel, én felálltam. Abban a pillanatban Garami Imre azt mondta, ülj már le! Leültem, de újra jött, hogy álljak fel – és ez így ment egy darabig. Jót nevettem rajta, hamar be is fogadtak.
– A pályán is?
– Nem kellett sokat várnom a bemutatkozásra. Először egy Intertotó-meccsen játszottam, majd az MTK elleni bajnokin is. Akkor Borsó Jánost kellett semlegesítenem, megtettem, jól ment a játék, és bennmaradtam a csapatban.
– Abban a Honvédban, amely a legjobb volt akkor itthon – a nyolcvanas évek derekáról beszélünk –, és amelynek a stabil kezdőjéből mindenki eljutott a válogatottságig, csak ön nem. Bántotta?
– Soha. Nekem óriási volt már az is, hogy ezek a futballisták mind elfogadtak, megszerettek, és ilyen szinten futballozhattam. Abba a Honvédba nagyon kellett egy olyan védekező középpályás, mint amilyen én voltam. Ahhoz, hogy a középpályán mellettem Gyimesi Laci és Détári Döme villogni tudjon, rám is szükség volt, és ezt elismerte mindenki, a sikereknek én is fontos részese lehettem. A válogatottban ott volt Róth Antal, Kardos József, mindketten magasak, erősek voltak, nyilvánvalóan nekik kellett ott játszaniuk, nem nekem. Tudom, Nagy Antalék győzködték Mezey György szövetségi kapitányt, hogy egyszer valahol tegyen be a csapatba, de én tiltakoztam ez ellen, kegyelemből nem akartam válogatott lenni.
– Volt alkalmam az egykori csapattársaival többször is beszélgetni, és amikor a Honvéd akkori sikereinek a titkait firtattam, mindenki megemlítette, hogy a Siki volt az egyik kulcs.
– Ez jólesik. Az sem volt rossz, hogy amikor az egymás közti játék előtt Nagy Anti és Garaba Imi választottak, mindig én voltam az első. Az én játékom nem volt látványos, más volt a feladatom, és ezt én gond nélkül elfogadtam. Azt viszont elismerem, van némi hiányérzetem, mert szerintem több volt bennem, mint amennyit megmutathattam. Sokszor jó lett volna belépni a támadásokba, de amint elértem a felezővonalat, Komora Imre már kiabált a kispadról: Siki, vissza!
– Kovács Kálmán egy posztjában a közösség oldalán azt írta, az ő szemében a Honvédot Sikesdi Gábor és Cseh András testesíti meg, akik a sok válogatott között hihetetlen profizmussal és alázattal tették a dolgukat.
– Jólesik, hogy így gondolja. Nekem ez volt a legfontosabb. A futball iránti alázat, az akarat, a hozzáállás, de szerintem minden játékosnál ennek kell lennie az elsőnek. Enélkül nem megy, nem lehetsz sikeres. Komora Imre utódainál mindig újra és újra is bizonyítanom kellett, hogy ott a helyem a csapatban, és sikerült is mindig meggyőznöm őket.
