– Voltak a családjában sportolók? Ha nem, hogyan jött a képbe a vízilabda?
– Édesapám amatőr szinten bokszolt, de profi sportoló nem volt a családomban. Én voltam az első, de nem az utolsó, mert a lányaim egész profi módon röplabdáznak. Nagy mozgásigényű gyerek voltam, ezért terelgettek a sportolás felé, ami nem volt nagy feladat, hiszen a tornaórákat és minden sportágat nagyon szerettem. A mellettünk lévő grundon, a Klauzál téren fociztam, emellett pingpongoztam. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy asztmás voltam. Ezért a szüleim a Bánki-tónál vettek házat, hogy a jó levegőn legyünk. Adta magát, hogy elkezdjek úszni, az édesapám megtanított az alapokra, majd a KSI-nél két évig azon dolgoztunk Lakics Ilonával, hogy a kapálózás helyett szépen ússzak. A vízilabda pedig kilencéves koromtól életforma lett.
– Univerzális játékos volt, hiszen minden poszton játszott, még centerezett is, pedig ahhoz igazából nem volt meg a termete. Hogyan tudta ezt kompenzálni?
– Már utánpótláskorban kiderült, hogy bevethető vagyok centerposzton is, pedig akkor sem voltam kimagasló termetű. Igyekeztem fejleszteni magam, hogy két kézzel dolgozzak, lehetőség szerint minden technikát magas szinten tudjak, illetve ha nem vagyok olyan erős, mint a védők, akkor valamilyen finesszel pótoljam. Gyorsaságra, dinamikára és egészséges agresszivitásra törekedtem. Olaszországba centerként igazoltak le, ezért hat-hét kilogramm izmot pakoltunk fel rám két év alatt a sydney-i olimpián való súlyomhoz képest. A tömeg segített, hogy ebben a pozícióban jobban érvényesüljek. A tizenkét olaszországi év alatt ugyanakkor az univerzalitás volt a legnagyobb előnyöm. Manapság pont az ilyen típusú játékosok a leghasznosabbak, sok válogatott ebbe az irányba terelgeti a játékosait, mert ez sokszínűvé teheti a csapat játékát. Korábban nem volt ennyire célkeresztben a sokoldalúság, leginkább posztorientáltan képezték a játékosokat.
– A válogatottnál inkább a kiegészítő szerepkör jutott önnek. Hogyan alkalmazkodott ehhez?
– Már a csapatba bekerülni sem volt kis feladat, mivel a kilencvenes évek végétől 2008-ig a B csapatunk is dobogós lehetett volna az éppen aktuális világeseményen. Egy univerzális játékos jelenléte biztonságot ad a kapitánynak, egy megváltozott játékstruktúrában azonnal reagálhat, hiszen szinte minden poszton be tudja vetni. Játékosként persze komoly alkalmazkodást igényelt, hogy kevesebb idő alatt kellett magas szintű teljesítményt nyújtani. A mentális és fizikai bemelegítést át kellett gondolnom.
Előfordult, hogy csak a második vagy harmadik negyedben kerültem először bevetésre, és ekkor kellett nagy hőfokon égni, gyakran krízishelyzetben megoldást találni. A klubomnál eközben nem néhány perces játékos voltam, hanem négy negyedes. Úgy könnyebb alkotni, hiszen sokkal több idő áll rendelkezésre. De tudtam, hogy azért vagyok ott, ha baj van, akkor segítsek – és gyakran adódott feladat.
– Ki volt a legjobb játékos a Kemény-csapatban?
– Ha csak egyet tudnék megnevezni, az azért lenne gond, mert azt az ellenfelek is tudták volna. Ha kikapcsolják azt a játékost, sosem nyertünk volna. Szerintem az volt a nagyszerűsége a csapatnak, hogy rengeteg meccset eldönteni képes játékosunk volt, és a főszereplő akár mérkőzésről mérkőzésre változhatott. Minden nagy tornának volt nálunk egy-egy kiugró sztárja, de senki nem teljesített az elvárt szint alatt.
– A sydney-i olimpia után Olaszországba igazolt. Mi vonzotta oda?
– Mi tántorított volna el tőle? A világ egyik legszebb helyéről beszélünk. Úgy éreztem, hogy a BVSC-nél hét év alatt mindent elértem, amit lehetett, nagyon sikeres időszakon voltunk túl, ezért új kihívásokat kerestem. Konkurens magyar csapathoz nem akartam igazolni. Akkor már harmadik éve csábítottak olasz klubok, amelyek közül végül a Rari Nantes Savonát választottam. Akkoriban szinte az összes nemzetközi sztárvízilabdázó Itáliában játszott, és egyre több magyar igazolt oda. A klubok jó anyagi helyzetben voltak, a világ legjobb bajnoksága zajlott ott. Az sem volt mellékes, hogy szerettem az olasz kultúrát, gasztronómiát, új ingerekre vágytam egy más országban, ahol nyelvet tanulhatok, és más vízilabda-iskolát is megismerhetek. Olaszországban tizenkét év alatt öt klubnál játszottam, a Savonával és a Pro Reccóval bajnok lettem és számos trófeát sikerült begyűjteni. Nem csalódtam, mindent megkaptam, amit vártam.
– Milyen volt akkoriban Olaszországban légióskodni? La Dolce Vita?
– Tény, hogy a legtöbb olasz csapat a tengerpart mellett székel, de nem úgy kell elképzelni, hogy két edzés között a vízilabdázók a tengerparton fekszenek, este pedig mindig étteremben üldögélnek. Természetesen megvoltak a szertartások: a csapattársakkal való délelőtti kávézás az edzés előtt, közös ebédek, délután nyugodt szieszta, hogy jobban tudjunk teljesíteni az esti edzésen. A hétvégi mérkőzések után a csapat általában együtt vacsorázott. Nagyon profi közeget teremtettek nekünk, semmi másra nem kellett koncentrálnia egy külföldinek, csak a játékra, viszont az elvárások magasak voltak. Ha valaki nem jól teljesített, az év végén gond nélkül lecserélték. Olaszországban egyébként sokkal lassabb ritmusban zajlott az élet, mint Budapesten, ahol két edzés között is mindig rohanni kellett valahova. Harmonikus éveket töltöttünk el ott, és az időszak tökéletes volt a gyerekek nevelésére is. Nem véletlen, hogy mindkét lányom ott született.
– Az Olaszországba való igazolása után már csak egyszer, a 2001-es budapesti Európa-bajnokságon került be a magyar válogatottba. Bántotta ez?
– Elmondható, hogy minden játékos, aki külföldre ment, valamivel több lett. Ez rám is igaz volt. Az olimpiai elsőség után úgy éreztem, hogy sokat fejlődtem a kint töltött évek alatt, válogatott formában voltam. Az első két évben még reménykedtem, hátha jön meghívó, de aztán feldolgoztam, hogy nem kapok többet, és inkább a klubfeladatokra fókuszáltam. Nyaranta is elfoglaltam magam, háromszor a máltai bajnokságban szerepeltem, ahová csak a legnagyobb sztárokat hívták: Benedek Tibor, Vlagyimir Vujaszinovics és Dubravko Simenc is az ellenfeleink között voltak. A magyar válogatott pedig nagyon erős volt nélkülem is. Hét éven át szerepeltem a csapatban, felemelő érzés volt a válogatottköpenybe belebújni. A magyar közönség előtt játszani pedig semmivel sem összehasonlítható. Mindig hiányzott ez az érzés, amit aztán más formában újra átélhettem.
– A kimaradása összefügghetett azzal, hogy légiós volt?
– Biztos vagyok benne.
A mai modern technológia segítségével sokkal könnyebb követni a külföldön lévő játékosok teljesítményét. Nem kell heteken át utaztatni a szalagos videókazettákat hozzá, mint akkoriban…
A szem előtt lévő játékosok mindig nagyobb eséllyel pályáznak rá, hogy bekerüljenek a válogatottba. 2000 előtt éppen ezért nem igazoltam külföldre, csak akkor döntöttem a váltásról, amikor már közelítettünk az olimpiához. A BVSC a Bajnokok Ligájában a végsőkig versenyben volt, bajnokságokat nyert, ezért a legmegfelelőbb hely volt, hogy bizonyítsak a kapitánynak. Egy játékosnak mindig fel kell mérnie, hogy milyen csapatot választ, ami a válogatottba való bekerülését a leginkább elősegíti. Akár anyagi javakról is érdemes lemondani emiatt.
– Azért vette fel az olasz állampolgárságot, hogy szerepelhessen abban a válogatottban is?
– Nagyon sok Olaszországban játszó külföldi vette fel az állampolgárságot, mert így nem foglaltuk el a csapatban a külföldiek helyét, ami limitálva volt. Mondhatni, ez a gyakorlat már megszokott minden sportágban, nálam is hasonló történt. Akkor már nyolc éve éltem az országban, így jogszerűen kérvényezhettem az állampolgárságot. A felvétele után az átigazolási időszakokban nagyobb mozgástérrel rendelkeztem, ez a hasznomra vált.
– Mi okból költözött aztán haza?
– Harminckilenc éves voltam, érvényben lévő szerződéssel, viszont éreztem, hogy közeledik a karrierem vége. Két-három jó év még talán bennem lett volna, de nem akartam túl sokáig játszani, inkább a jövővel foglalkoztam. Szóba került, hogy annak a csapatnak a vezetését vegyem át, ahol éppen játszottam, végül a BVSC lett a befutó. A hazajövetel miatt volt kis sírás-rívás a családban, mert kötődtünk az ottani élethez. Az első időszak nehéz is volt, de aztán gyorsan alkalmazkodtunk. Magyarország rengeteg lehetőséget hordoz magában, Budapest pedig élhetőség szempontjából talán az egyik legjobb európai város. A hazajövetel jó döntés volt, mert elkezdtem építeni az edzői karrieremet. Ez a szárnypróbálgatás időszaka volt, de az elvégzett munka jó ajánlólevél volt a kapitányi poszthoz. A pályázatom beadása előtt rövid ideig hezitáltam, hiszen csak három és fél éve edzősködtem, de végül próbát tettem.
– Miért döntött az indulás mellett?
– Egyáltalán azért, mert volt pályázat. Nem számítottam rá, hogy kapitányváltás lesz. Benedek Tibor remek munkát végzett előttem, és úgy gondoltam, akár tíz-tizenöt éven keresztül kapitány marad. Amikor mégis kiírták a pályázatot, elgondolkoztam rajta, tudnék-e valami olyat csinálni, ami eredményt hozhat, érzek-e elég erőt magamban ahhoz, hogy belevágjak egy ilyen nagy feladatba. Ha nem próbálom meg, bennem maradt volna az érzés, hogy mi lett volna, ha… Meg kellett ragadni a pillanatot. Megtettem, tizenhárom pályázó közül kerültem ki győztesen.
– Benedek Tibor adott tanácsokat önnek, mielőtt átvette volna a helyét?
– Gyerekkorunktól kezdve barátok voltunk, de szerintem az a legjobb, ha ilyenkor egy volt kapitány nem ad tanácsot az utódjának. Fontos, hogy az új kapitány a saját gondolatai szerint terelje tovább a csapatot. Természetesen Tiborral sokat, olykor éjszakába nyúlóan beszélgettünk a vízilabdáról, de egyikünk kapitánysága alatt sem akartunk egymás dolgába avatkozni. Most is hasonló a helyzet barátommal. Rendelkezésére bocsátottam a kért információkat, de a saját útját járja, és ez így is van jól.
– Anno többször is előfordult, hogy a meccseken Varga Zsolt váltotta önt a vízben, most a parton is megtörtént ugyanez. A sors fintora?
– A KSI-ből kerültünk mindketten a BVSC-hez, ahol rengeteget nyertünk együtt. Aztán én a Savonában játszottam, és hívtam oda Zsoltot is, közbenjártam, hogy hozzánk igazoljon. Sok tekintetben összefonódott az életünk. Nem lepett meg, hogy ő volt az egyik jelölt, és talán a legesélyesebb a posztra. Nagy tapasztalattal rendelkezett, a klubjánál komoly sikereket ért el, ráadásul testközelből ismerte a legtöbb válogatott játékost.
– Hogyan élte meg a szövetségi kapitányi időszakot?
– Nagy felelősséggel járt, hatalmasak voltak az elvárások, de nagyon szerettem.
2017-től 2021-ig minden évben szerzett a válogatott valamilyen érmet, olykor többet is. Csak a 2018-as Eb-n nem jutottunk be a legjobb négy közé. Az utolsó év természetesen fájó, rosszul sikerült a vb, itthon így szerepelni pedig hatványozottan kellemetlen. Nagyon szorított az idő, hogy formában tartsuk a játékosokat, és olykor nüanszokon múlik a siker vagy a sikertelenség. Nagyon jelentős időszak volt az életemben, és sosem munkaként, hanem az egyik legfontosabb szerelmemként tekintettem rá.
– Hogy érzi, hibázott valamiben az idei világbajnokságon, esetleg korábban?
– Még a győztes mérkőzések után is sokszor azon gondolkodtam, hogyan lehettünk volna jobbak. Nem kérdés, hogy a vb után még inkább foglalkoztatott ez a kérdés. A keret alkalmas volt arra, hogy éremért játszunk, de több apró tényező miatt nem állt úgy össze a csapat, mint korábban. Feszített idény után érkeztek a játékosaink, és komoly terhelés alatt voltak. Az ellenfelek teher nélkül játszottak ellenünk, és a maximumot tudták kiadni magukból, mi viszont nem mutattuk meg a tudásunk legjavát. De már nem akarom túlgondolni ezt. Az első hónapokban sokat foglalkoztam a történtekkel, most már inkább előre tekintek, és igyekszem lezárni ezt az időszakot.
– Mivel foglalkozik a távozása óta, és mik a tervei a jövőre nézve?
– Voltak magyar és külföldi megkereséseim is. Nagyon szerettem az edzősködést, de sportvezetőként is el tudnám képzelni magam, és a módszertani képzéssel is szívesen foglalkoznék, amire nagy szükség lenne. Ezt az utóbbi években is csináltam, és most is sok meghívást kapok kluboktól, hogy segítsem a munkájukat. Emellett céges rendezvényekre hívnak, motivációs és egyetemi előadásokat, tréningeket tartok, csapatépítőkön veszek részt. Részben passzív, de egyben izgalmas is ez az időszak, hiszen nem kötöttem le még magam. Több út lehetséges a folytatásra, lényegében mind a sporthoz kötődik, aminek örülök, mert ez az életem.
– A lányaira visszatérve, említette, hogy mindketten röplabdáznak. Hogy látja, vihetik annyira, mint az édesapjuk?
– A nagyobbik lányom már túlszárnyalta az elképzeléseim, tizennyolc évesen az U19-es válogatott csapatkapitánya. Nemcsak jó játékos, hanem vezető típus is, valószínűleg ezért kapta meg ezt a feladatot. A kisebbik is nagyon ügyes, ő még csak bontogatja a szárnyait. Örülök neki, hogy sportolnak, ez keretet ad az életnek, ugyanakkor nagy teher is nekik, hogy napi szinten két-három órát edzenek. De ez nem kényszer, addig csinálják, amíg szeretik.
– Miként figyeli a meccseiket? Aggódó apukaként vagy szakértői szemmel?
– Kicsit már jobban értek hozzá, mint az elején, de továbbra is szurkolóként ülök ott. Azért szorítok, hogy jól teljesítsenek, nyerjenek és vidáman jönnek haza, bár az sem feltétlenül baj, ha sikertelenség éri őket, abból is sokat lehet tanulni. Fontos, hogy a vereséget is jól dolgozzák fel. De ha lehet, inkább győzzenek.
