„A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz” – így hangzik a közismert példamondat, amely azt hivatott bemutatni, egyetlen írásjel képes mindent teljesen felforgatni, átértelmezni. Ám még ennél is van feljebb egy szinttel. Olykor egyetlen ékezet is határozottan elválaszt egymástól két világot. Orban és Orbán. természetesen. Ez esetben sokkal nagyobb a jelentősége az ékezetnek, mint hogy mondjuk az egyik legismertebb spanyol családi nevet a hangsúlyt kifejezve – amúgy helyesen – Martínezként írjuk, vagy – az angolszász sajtót követve – megspórolva a hosszú í-t Martinezként. Orban és Orbán. Persze e két írásmód között is kifejezhetjük a különbséget hangsúllyal, csak éppen nem pusztán nyelvtani, intonációs hangsúllyal.
Willi Orbán Orbanként mutatkozott be a magyar válogatottban 2018 októberében. Maga sem tagadta, részint dacból. Bár természetesen pontosan tudja, hogy az édesapja magyar származású, de ő maga már Németországban született, ott is nevelkedett és kezdett el futballozni, az volt az álma, hogy egyszer német válogatott legyen, Magyarországról csupán egy-egy családi nyaralás halvány emlékét hordozta a tudatában. Ám a németeknek, személy szerint Joachim Löw szövetségi kapitánynak nem kellett. Sem 2017-ben, a Konföderációs-kupára az ismert játékosok nélkül összeállított kísérleti válogatottban, sem a 2018-as világbajnokságon, sem a Nationalelf Oroszországban elszenvedett súlyos kudarca után. Miután a szeptemberi Nemzetek Ligája-találkozóra sem kapott meghívót, Willi Orban döntött és elfogadta magyar szövetség, az akkor már által irányított magyar válogatott invitálását.
A találkozás korántsem volt olyan katartikus, elemi erejű, mint amikor egymástól erőszakkal elválasztott két családtag sok-sok év után ismét átöleli egymást. A magyar labdarúgó-válogatott a Nemzetek Ligája C osztályából kezdte meg látványos felemelkedését. Kezdetben kínkeservesen. Willi Orban történetesen Athénban a görögöktől elszenvedett 1-0-s vereség alkalmával mutatkozott be a nemzeti csapatban, amit az észtországi 3-3 követett. Volt rá okunk, hogy féljünk, többet talán nem is jön. De jött és gyorsan a válogatott vezéregyéniségévé emelkedett. Sőt pótolhatatlan emberré. Cseppet sem túlzás, hogy Marco Rossi együttese nélküle nem érte volna el bámulatos sikereit az elmúlt években. Nem csak ő hatott a csapatra, a csapat is rá. Két éve előbb a válogatottban került fel az ékezet az a betűre a mezén, tavaly aztán – a saját határozott kérésére – a klubjában, az RB Leipzigban is, ma pedig, ha „ráguglizunk” a nevére, már minden létező oldal Orbánként adja fel a találatot.
Már a németek is tudják, hatalmas hibát követtek el, amikor elengedték. Az egyik ismert lap meg is szólaltatta a német válogatott katari kudarca után. „Egyre több német mondogatja nekem, hogy szükségük lenne rám, de én egy pillanatig sem bántam meg, hogy magyar válogatott lettem. A magyar csapatnak köszönhetem, hogy ilyen játékossá váltam, a fejlődésemben rengeteget számított a válogatottban szerzett tapasztalat. Úgy érzem, Magyarországon tisztelnek, kivételes az egymás iránti hűségünk, imádok ezért az országért és a magyar emberekért futballozni” – így felelt az érdeklődésre a mi Vilmosunk, ahogy a válogatottban a társak hívják.
Szerencse? Talán igen. De inkább ajándék. Egyetlen ékezet, ami megváltoztatta a magyar labdarúgó-történelem menetét.
Borítókép: Willi Orbán (Fotó: Nemzeti Sport/Árvai Károly)
