– Hogy megy a góllövés Ausztriában?
– Eddig egy meccsünk volt, az első fordulóban nyertünk 2-0-ra, adtam egy gólpasszt és lőttem egy gólt – válaszolta lapunknak Priskin Tamás. – Egyelőre pozitív a mérleg.
– Az utolsó konkrétum az volt önről, hogy az előző idény végén befejezte a futballt…
– Már akkor terveztem, hogy amatőr szinten szívesen folytatnám, és kaptam is egy jó lehetőséget Ausztriában, ahol a hatodosztályban játszom. A Győrtől mintegy két és fél órányi autóútra található, Sankt Pöltenhez közeli kis település csapatába igazoltam. Csak a meccsekre járok ki, az edzésekre nem. Ez így nem vesz el sok időt, és megmaradt az életemben a futball, amit annyi év után nehéz lett volna egyik pillanatról a másikra teljesen elengedni.
– Közben a maratonra is készül?
– Bakancslistás nálam, hogy egy nap teljesítsem a maratont, de a futball miatt átütemeztem a futóprogramomat, nehogy megsérüljek; majd akkor veszem célba, ha végleg abbahagyom a játékot. A futás nagyon jól kikapcsol, megjegyzem, fiatalon duatlonoztam, mindig is szerettem a hosszabb távokat. És Arjen Robben is motivál, aki a visszavonulása után többször lefutotta a maratont.
Priskin Tamás és a szülői példa a munka becsületéről
– Visszatérve a profi pályafutására, ott hagyta abba, ahol elkezdte: Győrben. Szereti a keretes történeteket?
– Fontos volt, hogy így legyen. Győr az otthonom, a feleségemmel és a kislányommal a városban élünk. Itt jártam középiskolába, tizenhat évesen mutatkoztam be az ETO-ban, a Győr játékosaként hívtak meg először a válogatottba, és onnan igazoltam külföldre. A szüleim pedig már több mint tizenöt éve, a mai napig az ETO-nál dolgoznak, és példát mutatnak nekem is.
– Mit látott tőlük?
– Egyrészt a sport szeretetét, hiszen édesanyám atletizált, édesapám futballozott, másrészt a munka becsületét. Szerencsére megtehetem, hogy segítem őket, de ők még most is dolgozni akarnak. Az ETO konyháján dolgoznak, az utánpótlás és a felnőttcsapat étkeztetését látják el, és nagyon büszke vagyok rájuk. Szeretik a klubot, ide tartoznak, nem is biztos, hogy meglennének az ETO nélkül.
– Az alázat és a szorgalom egy élsportoló számára különösen fontos erény. Mikor érezte legnagyobb szükségét az otthonról kapott példának?
– Talán amikor tizenkilenc évesen kikerültem Angliába. Előtte az ETO-ban hatvanöt mérkőzésen huszonhárom gólt szereztem, nem voltam teljesen zöldfülű, de a Premier League hatalmas ugrás volt. Távol a családtól nem volt könnyű a kezdeti időszak a Watfordnál, például hiába tanultam angolul a középiskolában, kint rá kellett döbbennem, hogy komoly hiányosságaim vannak. Az edző azt mondta, hogy menjek jobbra, én meg elindultam balra… Három hónap után már érezhetően jobb volt a helyzet, és közben a magyarhoz képest sokkal fizikálisabb futballt is meg kellett szoknom. Amikor kikerültem, hetvennégy kiló voltam, az első év végén már nyolcvanat nyomtam. Muszáj volt megerősödnöm, így válhattam Angliában igazi középcsatárrá.
– Az Everton ellen gólpasszal debütált a Premier League-ben, két gólt szerzett az idényben, amelynek a végén a Watford kiesett, aztán a másodosztályban volt tizenkét találatos szezonja. Az volt a legjobb éve?
– Igen, egyértelműen. Volt egy olyan edzőm, Brendan Rodgers, aki bízott bennem, rendszeresen kezdőként küldött pályára, és tudtam élni a lehetőséggel. Rengeteget számít a bizalom, főleg egy csatárnak. Rodgers nagyon jól kezelte a játékosokat, nem véletlen, hogy korábban a Chelsea-nél José Mourinhóval dolgozott együtt, később pedig a Liverpool vezetőedzője lett. Voltam a játékosa a Swansea Citynél is, amikor feljutott a csapat a Premier League-be, de én megsérültem, és azzal véget ért a kölcsönjátékom a klubnál.
– Nem egészen hat évet töltött Angliában, mialatt négyszer is kölcsönadták. Nem érezte úgy, hogy a vándorlással többet vesztett, mint amennyit nyert?
– Nem, sőt kifejezetten szerettem élni ezekkel a lehetőségekkel. Van az úgy, hogy kevesebb játéklehetőséghez jutsz, és ilyenkor én mindig inkább elmentem oda, ahol több időt tölthettem a pályán, mert így a válogatottba is könnyebben bekerülhettem. Általában bajnokságon belül váltottam, és sokat segítettek a kölcsönjátékok.
Roy Keane legendás játékos, de edzőként nehéz eset
– Az Ipswich Town viszont kivásárolta a szerződéséből 2009-ben, méghozzá állítólag a vezetőedző, a Manchester United korábbi kemény kötésű csapatkapitánya, Roy Keane kérésére. Ez az említett tizenkét gólos idénye után történt, majd az Ipswichnél nem volt sikeres. Nem lett volna jobb, ha Watfordban marad?
– Az Ipswich akkoriban a feljutást célozta meg, a Watford viszont nem, én pedig szerettem volna visszakerülni a Premier League-be, és ez döntött. Utólag persze okosabb az ember, tényleg elég nehéz időszakot töltöttem az Ipswichnél, aminek pont az volt az oka, hogy nem volt könnyű együtt dolgozni Roy Keane-nel. Nemcsak nekem, hanem a csapat nagyjából hetven százalékának sem, és nem is jöttek az eredmények.
Feszült volt a hangulat, ami rányomta a bélyegét az én teljesítményemre is, nem hoztam azt, amit elvártam saját magamtól. Keane egy ikon volt, legendás középpályás, de azt akarta viszontlátni a játékosaitól, amire ő képes volt annak idején. Erre szoktam mondani, hogy Roy Keane-ből viszont csak egy van.
– Végül nem jutott vissza a Premier League-be, helyette a Premjer-ligába igazolt. Egy idényt töltött az orosz élvonalban a Vlagyikavkaz színeiben. Megérte?
– Nem titok, hogy anyagilag csábító ajánlatot kaptam, de a futball szempontjából is jó döntés volt. Az orosz liga erős volt, Huszti Szabolcs és Dzsudzsák Balázs akkor már ott játszottak, tőlük érkeztek pozitív hírek, Vlagyikavkazban pedig Valerij Gazzajev volt az edzőm, aki 2005-ben UEFA-kupát nyert a CSZKA Moszkvával, és Oroszországban hihetetlen tisztelet övezi. Az infrastruktúra és az életszínvonal viszont olyan volt Anglia után, mintha harminc évet visszarepültem volna az időben.
– Visszavágyott Angliába?
– A Premier League-be igen. Emlékszem, amikor a Watfordba igazoltam, kaptam egy gálafelszerelést, amit le sem akartam venni, annyira büszke voltam, hogy a világ legerősebb bajnokságába kerültem. A mai napig elvarázsol a Premier League, múlt héten immáron turista üzemmódban jártam a Liverpool–Bournemouth meccsen. Nagy élmény volt Szoboszlai Dominik és Kerkez Milos egymás elleni találkozóját élőben látni, és a helyszíni benyomásaim alapján megerősíthetem, hogy valóban Szoboszlai volt a legjobb a pályán, nem véletlenül választották a mérkőzés emberének. Milos is nagyon jól játszott, a bajnokság egyik legnagyobb sztárja, Mohamed Szalah volt az embere, és jól megoldotta a semlegesítését.
Neki még nem járt a magyar állampolgárság
– Kerkez apja egy nyilatkozatában kiemelte önt, hogy milyen sokat segített a fiának Győrben. Milyen a kapcsolatuk?
– Kifejezetten jó, a liverpooli meccs után meg is lepett a mezével, és tervezek még olyan angliai utat, amikor meglátogatom őt, és több időt tudunk együtt tölteni. Milossal jól megértjük egymást, hasonlóság is van az életutunkban, mindketten határon túli magyarok vagyunk, ő a Vajdaságból, én a Felvidékről, és mindketten az ETO-ból indultunk. Győrben nap mint nap láthattam, hogy már egészen fiatalon milyen profin viselkedett, és hiszem, hogy lesz neki még a Bournemouth-nál is feljebb.
– Révkomáromban született, a Duna szlovák oldalán, és ellentétben a jelenlegi helyzettel, a határon túli magyarok még nem kaphattak könnyített eljárással kettős állampolgárságot. Így csak 2005-ben lett magyar állampolgár, addig nem szerepelhetett a magyar válogatottakban, miközben a szlovákok hívták. Nagy volt a kísértés?
– Épp a napokban beszélgettem valakivel arról, hogy milyen nehéz volt megszerezni az állampolgárságot, órákra kellett járnom, vizsgát tettem magyar nyelvből és történelemből. Valóban hívtak játszani a szlovák utánpótlás-válogatottakba, de türelmesen kivártam, hogy az útlevelemben is az legyen, ami a szívemben: magyar vagyok. Ez sosem volt kérdés, hiszen magyar családban, magyar közegben, magyar nyelvű általános iskolában nőttem fel, és az volt az álmom, hogy a magyar válogatottban szerepeljek.
Kiemelkedően eredményes volt a válogatottban
– Válogatott karrierje elején volt egy sorozata, amikor egymást követő öt meccsen gólt szerzett, összesen hatszor talált a kapuba. Ilyen szériára csak a legendás Sárosi György, Puskás Ferenc, Deák Ferenc, Kocsis Sándor és Bene Ferenc volt képes.
– Olvastam erről akkoriban, de őszintén szólva nem erre vagyok a legbüszkébb, hanem egyszerűen csak arra, hogy felvidékiként magyar válogatott lehettem. Az, hogy játszhattam a hazámért, mindennél, még a góloknál is többet jelentett.
– Azért felteszem, a Norvégia elleni 2015-ös Eb-pótselejtezőn lőtt bombagólja különleges helyet foglal el a karrierjében.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Az egy olyan este volt, amit sosem felejtek el. Azt mondtam, hogy arról álmodoztam, egy nap magyar válogatott leszek, de az, hogy kijutok egy Európa-bajnokságra, még a legvadabb álmaimban sem szerepelt. Hála Istennek ez is megadatott, ráadásul fontos góllal járultam hozzá a kijutáshoz.
– Hatvanhárom meccsen tizenhét gólt szerzett a válogatottban, de a játékpercek alapján gyakorlatilag csak harmincegy mérkőzés idejét töltötte a pályán, így hozott össze ennyi találatot. E tekintetben hiába az évszázad egyik legeredményesebb csatára, sokszor megelőzte valaki a sorban. Ezt hogyan élte meg?
– Most is kiráz a hideg, a 31 meccsen szerzett 17 gól nagyon jól hangzik, ebbe még sosem gondoltam bele. Biztos sablonos lesz, amit mondok, de tényleg mindig így éreztem: nekem sosem az volt a fontos, hogy mennyit játszom a válogatottban, az volt a lényeg, hogy ott lehettem a keretben, és ha szükség volt rám, küzdhettem a hazámért. Ha öt perc jutott, akkor abba az öt percbe adtam bele mindent.
A Fradi nem jött ösze, az angol nyugdíjra még várnia kell
– A 2016-os Eb után leszállóágba került a pályafutása, pedig leigazolta a Ferencváros, ahová nagy célokkal érkezett, de nem tudott meghatározó játékossá válni. Mi volt a baj?
– Nem is tudom, az biztos, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, és bennem is van komoly hiányérzet a ferencvárosi szereplés miatt. Ha egy magyar játékost hív a Fradi, nem szabad nemet mondani, az ország legnagyobb klubjáról van szó, és örülök, hogy a tagja lehettem. Azt is elfogadtam, amikor Szergej Rebrov nem adott nekem sok esélyt, mert a csapat szárnyalt, nagyon sikeres volt, akkor jutott be először az Európa-liga csoportkörébe.
– Azon túl, hogy hétvégénte az osztrák hobbiligában futballozik, mivel tölti a napjait a visszavonulása után?
– Van egy vállalkozásom. Ha egy sportoló megsérül, akkor megszervezem a teljes körű ellátását a szakorvosi vizsgálatoktól az esetleges műtétig, aminek a költségeit biztosítással fedezni is lehet. Játékosként tapasztaltam, hogy ilyen segítségre óriási szükség van, és láttam, hogy kint a futballisták áldoznak arra, hogy bebiztosítsák magukat. Angliában például kötelezően magánnyugdíjpénztárba került a fizetésem egy része, ehhez az összeghez majd ötvenöt éves koromban férek hozzá. Ezt a fajta előrelátást szeretném képviselni itthon, mert a sportolói karrier véges, és fel kell készülni arra, ami utána következik.
Borítókép: Priskin Tamás számára Győr és az ETO jelenti az otthont (Fotó: Csapó Balázs/Kisalföld)
