Tichy Lajos a magyar futball egyik legnagyobb legendája. Az Aranycsapat idején tűnt fel, és miután annak több sztárja is külföldön ragadt a forradalom után, ő lett a válogatott és a Bp. Honvéd vezére. A pályafutását 72 válogatottsággal (benne 51 góllal!) zárta, ám ez lehetett volna sokkal több is. Az 1962-es világbajnokságon is a csapat legjobbjai közé tartozott, nem csoda, hogy két évvel később is élvezte Baróti Lajos szövetségi kapitány bizalmát, amikor Magyarország kiharcolta a részvételt az Európa-bajnokság (akkor még Európai Nemzetek Kupája) négyes döntőjében. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)
A csapat az elődöntőben a spanyolokkal találkozott Madridban, természetesen Tichyvel Lajossal a kezdőben. Csak Szentmihályi Antal bravúrjainak köszönhettük, hogy nem ütöttek ki minket a házigazdák, a hajrában viszont sikerült kiegyenlíteni, de a hosszabbításban kaptunk még egy gólt, 2-1-re veszítettünk. A Népsport tudósítója szerint a vereség oka a gyenge csatárjáték volt, hogy
Tichy és az utolsó szakaszt leszámítva, Albert is, vajmi keveset nyújtott igazi tudásából.” Majd így folytatta a szerző: „Tény az, hogy Tichy válogatott csapatban soha ilyen rosszul, enerváltan nem játszott – nyilatkozata szerint görcsöt kapott a lábába már az első félidőben –, Albert pedig csupán a 65. perctől kezdve mutatta meg, hogy milyen képességek rejlenek benne.
Maga a kapitány is szapulta a kispesti csatárt, aki a Dánia ellen 3-1-re megnyert bronzmeccsen kimaradt, és a rosszul sikerült elődöntő meg is pecsételte a sorsát: legközelebb hét év múlva, a búcsúmeccsén húzhatta fel magára ismét a nemzeti mezt.
Bene ontotta a gólokat
Bene Ferencről már az 1964-es Eb előtt is tudni lehetett, hogy óriási tehetség, az előző évben mutatkozott be a válogatottban. Az első két gólját az NDK elleni két Eb-selejtezőn szerezte, majd betalált a franciák kapujába is. A kontinenstornán ő egyenlített és hozta hosszabbításra a spanyolok elleni elődöntőt, igaz, ott három hatalmas helyzetet is elhibázott 1-1-es állásnál. A dánoknak is rúgott gólt, és lényegében ez robbantotta be a karrierjét. Néhány hónappal később a tokiói olimpián aranyérmet és gólkirályi címet nyert tizenkét találattal, Marokkót hat, Egyiptomot négy góllal szomorította.
Legközelebb 1972-ben szerepelhetett a magyar válogatott Európa-bajnokságon. A szocializmusnak abban a szakaszában nem szerződhettek külföldre a játékosok, ez tehát senkit sem motiválhatott. Ennek a tornának nem voltak nagy nyertesei vagy vesztesei, a búcsúmeccsét leszámítva itt szerepelt utoljára a válogatottban a korszak leghíresebb magyarja, az aranylabdás Albert Flórián, de ennek más oka volt. Ezt követően 44 évet kellett várni az újabb magyar Eb-szereplésre, és 2016-ban, miután a válogatott Portugáliát, Ausztriát és Izlandot is megelőzve megnyerte a csoportját, sokan hitték, hogy a labdarúgókat ellepik szerződési ajánlatokkal a külföldi klubok, de nem így történt.
Csak a nagyon fiatalok kellettek
A csapat rutinos ászai már nem jelentették a jövőt, néhány húszas évei elején járó fiatal viszont megtalálta a számítását. Nagy Ádám egyértelműen az Eb-szereplésének köszönhette, hogy aláírhatott az olasz Bolognához, ahogyan Lang Ádám is, aki a több lehetőség közül a francia élvonal újoncát, a Dijont választotta, Bese Barnabás pedig a francia másodosztályú Le Havre csapatában folytathatta a pályafutását. Három éve a részben hazai rendezésű kontinenstorna után csak Schäfer András tudott szintet lépni, de ő is csak fél évvel később került Dunaszerdahelyről az Union Berlinhez. Akkor a keret tagjainak a zöme már eleve légiós vagy a külföldet már korábban megjárt játékos volt, a nagyobb figyelemhez pedig legalább a négy közé kellett volna jutni.
