A történelmi dátum 1902. október 12., ezen a napon játszotta a magyar labdarúgó-válogatott az első hivatalosnak elkönyvelt mérkőzését. A helyszín Bécs volt, az ellenfél pedig értelemszerűen Ausztria, és a kezdés kimondottan jónak mondható, hiszen Gillemot Ferenc szövetségi kapitány csapata 5-0-s győzelemmel utazott vissza Budapestre. A következő években kapott néhány nagy pofont a csapat, de az első igazi gyomros huszonkét évvel később, 1924. május 29-én vitte földre, amúgy ez volt a 99. hivatalos meccse, és egyiptomi csapás néven vonult be a magyar futball történetébe. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)
Itthon a válogatottat a párizsi olimpia nagy esélyeseként kezelték, Kiss Gyula szövetségi kapitány az itthoni amatőrökből és a külföldön játszó profikból próbált eredményes csapatot összegyúrni. Az első körben Orth Györgyék 5-0-ra lelépték Lengyelországot, a másodikban pedig következett az ismeretlen és teljesen esélytelen Egyiptom. Az egyik változat szerint így festett az összeállítás, a Nemzeti Sport is így hozta le: Biri – Fogl II, Mandl – Orth, Guttmann II, Obitz – Braun, Eisenhoffer, Opata, Hirzer, Jeny. Csakhogy a hivatalos nevezési lista szerint a Biri – Fogl II, Mándi – Faludi, Gárdos, Ormay – Barna, Aczél, Patai, Hires, Jeney összetételű csapat szenvedett teljesen érthetetlen 3-0-s vereséget, ami emlékeztet arra, hogy a labdarúgók többsége hivatalosan egy korábban, de zömmel (Mándi és Hires kivételével) később sem használt magyarosított néven vett részt a tornán.
Az emberek nem hittek a fülüknek
A tudósítások szerint a pipogyán futballozó magyarok kilencszer találták el a kapufát, és hiába látszott a jóval nagyobb tudásuk, kikaptak, és kiestek. A politika az antiszemitizmust is meglovagolva támadta az arcpirító kudarc miatt az MLSZ vezetését, a Nemzeti Sport kíméletlenül bírált, ám ennek az értékéhez tudni kell, hogy Kiss Gyula főállásban a konkurens újság, a Sporthírlap szerkesztője volt. A közhangulatra jellemző az, amit a Nemzeti Sportban a mérkőzés másnapján volt olvasható:
Lassankint a körút többi hirdető helyein is megjelent a félelmetesen ható 3:0 és a kíváncsiak százai, ezrei vonultak egyik kirakat elől a másik elé, hogy ellenőrizzék a hír valódiságát. Az újságok ablakaiban, azonban mindenütt a vigasztalan 3:0 várta őket. Az utca érdeklődői közt mégis keringett más eredmény is. Akadtak, akik a magyar csapat 5:2-es vagy 5:1-es győzelmét terjesztették és megesküdtek rá, hogy ez az eredmény van az MLSz ablakában kifüggesztve. Ezeknek a győzelmi híreknek hatása alatt még sokkal jobban felcsigázódott a tömegek kíváncsisága, sőt dühös hitetlenkedésükben sorra leszaggatták a vereséget hirdető táblákat.
A máig fájó világbajnoki döntő
Időrendben haladva kereken harminc évet kell előre ugranunk, és Bernben találjuk magunkat 1954. július 4-én, a válogatott 311. hivatalos mérkőzésén. Aligha kétséges, hogy ez a nap, a világbajnokság döntője előkelő helyen áll a nemzeti tragédiák sorában. Talán sohasem volt még egy olyan világbajnokság, amelynek akkora egyértelmű esélyese lett volna, mint Svájcban a magyar Aranycsapat. Ennek a tornának és különösen a finálénak könyvtárnyi az irodalma, nemigen lehet újat mondani róla. Itthon a párt vezetése már kinyomtatta a vb-aranyat dicsőítő bélyegsorozatot is, nem véletlen, hogy miután Puskás Ferenc és Czibor Zoltán góljaival a 9. percben már 2-0-ra vezetett Sebes Gusztáv együttese a csoportban 8-3-ra legyőzött németek ellen, senki sem tudta elképzelni, hogy bármi rossz történhet. De megtörtént, Németország 3-2-re fordított, Budapesten pedig tüntetések törtek ki, a szövetségi kapitánynak bujdosnia kellett, a fiát megverték az iskolában, és a magyar válogatott már soha többé nem került a világbajnoki cím közelébe.
Marseille-ben alkalmatlan volt a kapitány
Ami a magyar történelemben Mohács, az a magyar futballra szűkítve Marseille. Nemzeti együttesünk ki-ki meccset játszott a francia városban, miután a vb-selejtező csoportban azonos pontszámmal végzett Csehszlovákiával. A 447. hivatalos mérkőzés tehát sorsdöntő volt, és máig emlékezetes kudarccal végződött. A legszomorúbb az, hogy ha az MLSZ nem ragaszkodik az NDK-ból hazatért, a magyar játékosokat egyáltalán nem ismerő és a posztjára tökéletesen alkalmatlan szövetségi kapitányhoz, Sós Károlyhoz, akkor erre a találkozóra sor sem került volna.
Prágában eltévesztette a futballistákat, és a második félidőben 3:1-es vezetésnél a ragyogóan játszó középhátvéd Mészöly Kálmánt lecserélte egy támadóra, Juhász Istvánra, a csehek pedig ennek köszönhetően ki tudtak egyenlíteni, és ezért volt szükség egy döntő összecsapásra.
Azon pedig az ellenfél egyértelműen jobb volt, nyert 4-1-re, majd a 28 éves Mészöly Kálmán hazafelé a repülőtéren ezt nyilatkozta: „A mi időnk lejárt.” Lakat Károly, aki ekkor a Ferencváros edzője volt, már a repülőgépen annyit mondott: „Muhi-puszta, Mohács, Marseille”, vagyis a tatárjáráshoz és az 1526-os mohácsi csatavesztéshez hasonlította a meccset. Nem véletlenül, a magyar nemzeti csapat története során először nem végzett továbbjutó helyen egy selejtezőcsoportban.
Csaknem ebbe a vonulatba illeszkedett be a 604. hivatalos mérkőzés is. A magyar válogatott a világbajnokság titkos esélyeseként érkezett Mexikóba, Mezey György csapata az 1985-ös évet az európai ranglista élén zárta, és az egész ország diadalmenetet várt. Érthetően mindenkit sokkolt, hogy 1986. június 2-án Irrapuátóban a friss szovjetek a 4. percben már 2-0-ra vezettek, szünetben az előnyük háromra nőtt, és az ólomlábakon mozgó, lebénult magyar együttes úgy szenvedett 6-0-s vereséget, hogy az ellenfél kihagyott egy tizenegyest. Azóta rengeteg magyarázat fogalmazódott meg a látványos összeomlásra, amelyek között felbukkantak egészen vad elméletek is, mindenesetre a közvélemény elsöpörte a korábban istenített csapatot, amely pedig a mai napig az utolsó, amelyik világbajnokságon játszhatott.
A magyar futball és vele a válogatott erős lejtmenetbe fordult Mexikó után, ám 1997. október 29-én, a 718. hivatalos mérkőzésen felcsillant a remény a részvételre a következő évi, Franciaországban megrendezett világbajnokságon. Óriási szerencsével sikerült eljutni a pótselejtezőbe, ahol a sors a jugoszlávokat sodorta Csank János csapatának az útjába, amely pedig látványosan eltakarította a saját útjából a magyar válogatottat: a szünetben már 5-0-ra vezetett az Üllői úton, végül 7-1-re nyert, a végén Illés Béla szépített, a belgrádi visszavágón ehhez hozzátett még egy 5-0-s győzelmet – ennél közelebb azóta sem sikerült kerülni a világbajnoksághoz.
