– Tudja, Laci, én ezt nem értem. Itt ülünk, és egy barátságos meccset ünnepelünk, amikor az életünk legfontosabb mérkőzését pedig elveszítettük.
Ha nem hallottam ezt a mondatot tucatnyiszor, akkor egyszer sem. A legendás vendéglős, Fehér Miklós minden év november 25-én, a londoni 6:3 évfordulóján meghívta az éttermébe az Aranycsapat még életben lévő tagjait, a magyar futball néhány más legendáját, vezetőjét és a sajtó egy-két képviselőjét, így kerültem oda szinte minden alkalommal. És nem múlt el egyetlen összejövetel sem, hogy Grosics Gyula ne mondta volna el az idézett mondatot fájdalmas szomorúsággal. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)
Nem kellett kérdezni, pontosan tudta mindenki, hogy 1954. július 4-re gondol. A berni világbajnoki döntőre. Arra, amelyet a világ magasan legjobb csapata, a magyar válogatott 3:2-re elveszített a Német Szövetségi Köztársaság ellen. Arra a mérkőzésre, amely élete végéig kísértette őt és valamennyi csapattársát,
elmondása szerint nem múlt el hét úgy, hogy ne riadt volna fel többször is éjszakánként, mert álmában ismét látta Helmut Rahn lövését, a németek harmadik gólját, amit talán védhetett volna, Puskás Ferenc egyenlítő találatát, amelyet azonban az angol William Ling lesre hivatkozva nem adott meg, és újra érezte a határtalan csalódottságot, amelyet képtelenség szavakkal kifejezni.
Előre megszervezték az ünneplést
Itthon mindenki biztosra vette a győzelmet. Farkas Mihály, a nagy hatalmú honvédelmi miniszter készíttetett két és fél millió postabélyeget a világbajnoki cím tiszteletére, elintézte, hogy a játékosok fejenként 50 ezer forint jutalmat kapjanak, Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt és Hegyi Gyulát, a sporthivatal elnökét pedig a Munka Vörös Zászló érdemrendre terjesztette fel. A csapat fogadására fellobogózták a Keleti pályaudvart, ahonnan a forgatókönyv szerint a válogatott tagjai busszal mennek majd a Parlamentbe, ahol több politikus is beszédet mond.
Az újságok pedig megírták, hogy a nyugatnémetek elleni 8:3-ra megnyert csoportmeccsen megsérült Puskás Ferenc felépült, ott lesz a döntőben, miután a csapat az odáig vezető úton nélküle nyert két roppant nehéz meccsen egyaránt 4:2-re Brazília és Uruguay ellen, utóbbit ráadásul hosszabbításban győzte le – Puskással kiegészülve ki akadályozhatná meg a végső diadalt? A Népsort megszólaltatta Josef Herbergert, az ellenfél szövetségi kapitányát, aki elárulta, jóval erősebb összeállítású csapatot küld pályára, mint a csoportmeccsen, magasztalta a magyar válogatottat, majd a nyilatkozatát ezzel fejezte be:
– A döntő mérkőzésen a szakemberek magyar győzelmet várnak, s tárgyilagosan meg kell állapítanom, teljesen indokoltan. Mi sem vagyunk azonban esélytelenek, csapatunk a vb hajrájára összeforrt. A német csapat mindenesetre azzal az elhatározással lép majd Bernben pályára, hogy meglepetést okoz.
Közben a magyar csapat felkészülése nem zajlott zavartalanul. A szállás lefoglalásakor senki sem tudta, hogy a svájci kisvárosban, Solothurnban hagyományosan július 3-án tartják az ifjúsági fúvószenekarok országos versenyét, a fesztivál hajnalig tartott, a játékosok kialvatlanul indultak másnap Bernbe, a döntő helyszínére.
Egyikük ráadásul egy szobalánnyal töltötte az éjszakát, megszegve Sebes Gusztáv utasítását, hogy mindenki maradjon a szobájában, ráadásul zuhogott az eső, az pedig mindenkit megdöbbentett, hogy a szövetségi kapitány bejelentette, Budai László kimarad, a többiekhez képest szerény képességű Tóth Mihály lesz a balszélső, Czibor Zoltán pedig átjön a jobb oldalra.
Mindezek tetejében a busz csak a stadionon kívül tudott leparkolni, a magyar játékosoknak gyalog kellett átverekedniük magukat a tömegen.
Ennek ellenére úgy tűnt, nem lesz baj. A németek frissebbek voltak, ők a magyaroktól elszenvedett vereség után a legjobb összeállításban 7:1-re elverték a törököket, a negyeddöntőben simán legyőzték 2:0-ra Jugoszláviát, az elődöntőben pedig 6:1-re legázolták az osztrákokat. Nekirohantak a magyar válogatottnak, ám az jól reagált, és a 8. percben Puskás és Czibor góljaival 2:0-ra vezetett, az itthon Szepesi György közvetítését hallgató milliók máris ünnepelték a világbajnoki győzelmet.
Csakhogy tíz perc múlva már 2:2-t mutatott az eredményjelző, előbb Max Morlock, majd Helmut Rahn talált Grosics Gyula hálójába. A németek kikapcsolták a játékból Bozsik Józsefet és Hidegkuti Nándort, így a magyar csapat szárnyaszegetté vált, ugyanakkor a szünet után nagyon rákapcsolt. Hol valaki belevetődött a lövésbe, hol a gólvonalról mentett egy védő, hol Toni Turek védett bravúrral, de volt, hogy a kapufa mentett, nem jött össze az újabb gól. Ráadásul a nehéz, sáros talajon kiütközött a magyar játékosokon a fáradtság.
Vereség a legfontosabb meccsen
És elérkezett a 84. perc. Bozsik ütközött a felezővonalnál, a bíró továbbot intett, Schäfer beívelte a labdát, Lantos kifejelte, de Rahn elé, aki egy lövőcsellel becsapta Lórántot, majd a jobb alsó sarokba lőtt. De még nem volt vége: Czibor ziccert hibázott, Hidegkuti a kapufát találta el, Turek védett szenzációsan, Puskás viszont gólt lőtt. Az angol Ling megadta, majd Mervyn Griffitths partjelző intésére visszavonta a gólt, és lest ítélt.
Most lett vége – négy év és harmincegy veretlen meccs után az Aranycsapat a legfontosabb mérkőzésén kikapott. Itthon tömegek tódultak az utcákra, elterjedt a hír, hogy a játékosok eladták a meccset egy-egy Mercedesért, a Rákóczi úton felborogatták a villamosokat, betörték az üzletek kirakatait, a játékosok fényképeit elégették.
A csapatot pedig hazafelé leszállították a vonatról Tatán, ahol Rákosi Mátyás adott vacsorát, majd három nap múlva fekete ávós autók szállították haza egyenként a játékosokat és az edzőket, és egy hétig rendőr őrködött a lakásuk előtt. Sebes Gusztáv fiának iskolát kellett váltania, mert úgy megverték, hogy maradandó sérüléseket szenvedett el.
A meccs előtti éjjelt a svájci szobalánnyal töltő Zakariás József soha többé nem volt válogatott, de áldozatul esett Feleki László, a Népsport befolyásos és népszerű főszerkesztője is. Ő a lap július 6-i számában, azaz a meccs másnapján feszegette a vereség okait a Miért veszítettünk a világbajnokság döntőjében? című remek cikkében, és bár Sebes Gusztávot név szerint nem említette, néhány döntését bírálta, ezért hamarosan kirúgták az állásából.
Ennek a cikknek ez az utolsó bekezdése:
Az élet nem áll meg sem győzelem, sem vereség esetén. Lesz alkalma válogatott csapatunknak arra, hogy kiköszörülje a csorbát, elfelejtesse ennek a vereségnek keserűségét, amelyet most az eddigi legnagyobb alkalom elszalasztása miatt érez mindenki. Éppen a magyar sportnak, a magyar labdarúgás eddigi nagy sikereinek kell erőt adniuk olyan csalódás elviselésére, aminőt a magyar labdarúgás az V. világbajnokság döntőjében keltett.
Elviselhetetlen csalódás
Nos, sokan mondják, ha megnyerjük a berni döntőt, az Aranycsapat nem esik szét 1956 után, és két évvel később világbajnok lehetett volna, de ezt sohasem tudjuk meg. Ami pedig a felejtést illeti, Feleki László tévedett, az viszont biztos, hogy akik ott voltak a pályán, nehezen tudtak ennek a július 4-ének az emlékével együtt élni. Ezt bizonyítják Grosics Gyula szavai is:
– Ha valahol látom a meccs összefoglalóját, mindig különös érzés fog el. Feléled bennem a remény, hogy hátha most másként lesz, hátha megítéli a lökésem miatt a szabadrúgást az első német gól előtt a bíró, hátha Rahn nem rúgja be, és újra és újra csalódom. Elviselhetetlenül csalódom.
