– Nem sokan gondolták, hogy szinte a teljes idényben a Melsungen áll majd a Bundesliga első helyén. Ez volt a terv a bajnokság előtt?
– Az élmezőnyt tűzték ki célként a vezetők, a Német Kupában a négyes döntőt, az Európa-ligában pedig a nyolcaddöntőbe jutást. Eddig mindent teljesítettünk. Persze azt mi sem láttuk előre, hogy vezetjük majd a bajnokságot márciusban, de tényleg nagyon jól összeálltunk. Igaz, most nehéz periódusban vagyunk, sok a sérültünk, a neheze azért még most jön a hajrában, de küzdünk, hogy megőrizzük a helyünket.
Húszévesen csapat nélkül
– Tegnap ünneplte a 35. születésnapját. Ahogy a magyar válogatottban, úgy a klubjában is alapember, ezt tíz éve senki nem gondolta volna. Későn érő típus?
– Nem először kapom meg ezt a kérdést, nyilván nem alaptalanul, mivel a válogatottba is viszonylag későn, 28 évesen kerültem be, és a komolyabb szerződéseket is utána kaptam. Sok sérülés hátráltatott a karrierem elején, emiatt megtorpant egy kicsit a fejlődésem, a korosztályomban lévők gyorsabban haladtak előre. Ugyanakkor minden sérülésből vissza tudtam jönni, és mindig azonnal éltem azzal a lehetőséggel, amit kínált az élet. Néha többet kellett várni, néha pedig váratlanul gyorsan jött, de szerencsére mindig jól döntöttem. Szívesen játszottam volna én is 25 évesen egy topcsapatban, másképp alakult volna a karrierem, de soha nem ezen járt az agyam.
Az adott helyzetből igyekeztem mindig a legtöbbet kihozni, és maximálisan élni a lehetőséggel. Lehet, hogy későn érő típus vagyok, de beértem.
– Bár szülővárosában, Szombathelyen kezdett kézilabdázni, gyorsan a magyar rekordbajnok Veszprém utánpótlásában találta magát. Ott azonban mintha megtört volna a karrieríve. Nem volt esélye bekerülni az első csapatba?
– Már az is egy óriási lépés volt, hogy Szombathelyről Veszprémbe kerültem. Ott viszont hamar tudatosult bennem, hogy nagyon sok tehetséges fiatal van a klubnál, csak nagyon kevesen jutnak el az első csapatba, és még kevesebben tudnak meghatározó szerepet játszani ott. El is bizonytalanodtam egy kicsit, bár voltak megkereséseim más NB I-es klubokból, de azok közül egyik sem realizálódott. Ott voltam húszévesen csapat nélkül, amikor kimentem próbajátékra a romániai Bákóba. Nem voltam egyszerű helyzetben, mert az ottani első osztályú csapatnál már túl voltak az alapozáson. Ismeretlen közegben, ismeretlen csapatban kellett azonnal bizonyítanom.
– Szülei Romániából települtek át Magyarországra a nyolcvanas évek végén. Volt segítsége a beilleszkedésben?
– A város nem volt ismeretlen, hiszen Bákó édesanyám szülővárosa. A lehetőséget is a nagybátyám járta ki nekem, akinek gyerekkori barátja volt az ottani edző. Amikor szólt neki, hogy csapatot keresek, azonnal felcsillant a szeme, hogy Veszprémből érkezhet egy játékos, és mondta, hogy jöhetek.
Két edzőmeccsem volt bizonyítani, és ez olyan jól sikerült, hogy az egyik ellenfelünk, a Székelyudvarhely már ott megkeresett, az utcán jöttek oda hozzám, és azt mondták, ők is szívesen szerződtetnének.
A bákóiak ezt megtudták, és azonnal szerződést adtak, amit én alá is írtam. De az nagyon jólesett, hogy hirtelen két csapatnak is felkeltettem az érdeklődését.
Visszatérés Magyarországra
– Később mégis Székelyudvarhelyen kötött ki, ahol első nagyobb sikerét is elérte, Challenge-kupát nyertek.
– Nem szakadt meg a kapcsolatom az udvarhelyiekkel, akik annak ellenére bíztak bennem, hogy előtte, a Bákóban töltött három és fél évem alatt nagyon sok sérülésem volt. Örömmel fogadtam el az ajánlatukat, nagyon szép sikereket értünk el. Emellett az ott töltött időben sikerült magam fizikálisan is felhoznom, ami megalapozta a folytatást. Sajnos az udvarhelyi kézilabda anyagi gondjai nem oldódtak meg, így a klub megszűnt, viszont nekem jött a lehetőség, és visszaszerződhettem Magyarországra, Tatabányára.
– Ugyanakkor érkezett a klubhoz, amikor Ilyés Ferenc, akivel Veszprémben már találkoztak. Azonnal megvolt a védőpárosa a Bányásznak?
– Ferivel különleges a kapcsolatunk. Édesapám székelykeresztúri, és együtt focizott Feri édesapjával.
Már amikor Veszprémbe kerültem, akkor nagyon sokat segített, és miután mindketten beszélünk románul, szót értettünk Marian Cosmával, és így hárman nagyon jó barátok voltunk. Nekem mint fiatal játékosnak hatalmas segítség volt a két, akkor már ismert kézilabdázó barátsága és támogatása. Amikor Udvarhelyre kerültem, akkor pedig többet találkoztam Feri szüleivel, mint ő, hiszen kijártak a mérkőzéseinkre.
Amikor megtudtam, hogy ő is jön Tatabányára, már csak a hír is motiválóan hatott rám. Nem mindennapi dolog egy legendával együtt dolgozni, aki a magyar válogatottban, a két nagy magyar csapatban és a Bundesligában ért el sikereket.
– A kettejük tatabányai kapcsolata nyitott utat önnek a válogatotthoz?
– Mindketten a védekezésben kaptunk főszerepet Tatabányán, és pillanatok alatt megtaláltuk az összhangot. Rengeteget tanultam és fejlődtem mellette, és rövid idő alatt szavak nélkül is megértettük egymást a pályán. Amikor Ferit visszahívta a válogatottba Ljubomir Vranjes, akkor ő javasolta a szövetségi kapitánynak, hogy próbáljon ki engem is, mert jól működik a párosunk a klubban. Megkaptam a lehetőséget, és ott is nagyon jól mentünk együtt, így bekerültem a válogatottba.
– Nem mindennapi, hogy valaki 28 éves korában lesz újonc és utána stabil kerettag.
– De nem is példa nélküli. Ahogy már korábban is mondtam, az élet így hozta, nekem pedig akkor kellett élnem vele. Persze itt is nagyon sokat számított, hogy jó csapatba kerültem, így a beilleszkedés sem volt nehéz. Jól sikerült a bemutatkozásom, a sérülések is elkerültek, töretlen volt a fejlődésem.
Nem várt megkeresés Veszprémből
– A Veszprémnek pedig éppen egy védekezőspecialistára volt szüksége akkoriban. Egyenes út vezetett vissza a korábbi klubjához?
– Nagyon jól éreztem magam Tatabányán, de egy pillanatra sem adtam fel azt az álmomat, hogy topcsapatba szerződjek egyszer. Azzal, hogy a válogatottba bekerültem, és ott rendszeresen játszottam, megnőttek az esélyeim erre. A célom az volt, hogy egy BL-csapatban bizonyíthassak. A menedzserem többször beszélt a Szegeddel és a Veszprémmel, de volt egy elég komoly megkeresésem a fehérorosz Breszttől is, amely akkor a BL-ben játszott, de élő szerződésem volt Tatabányán, ráadásul jött a Covid-időszak, ami még nehezebbé tette a játékosok mozgását. A breszti lehetőség után egy évvel futott be a veszprémi ajánlat. Megmondom őszintén, egyáltalán nem számoltam vele.
A családommal nyaraltam, amikor az egyik este, 11 órakor hívott a menedzserem, hogy a Veszprém szerződtetni akar. Bár még szerződésem volt, a Tatabánya nem gördített akadályt a távozásom elé, én pedig nem gondolkodtam sokat. Éreztem, hogy eljön az én időm, és az élet úgy hozta, hogy megvalósult az álmom.
– Nem volt nagyon nagy ez az ugrás?
– Fel kellett nőnöm a feladathoz, de kész voltam rá. Nem a kispadra szerződtettek, azonnal lehetőséget kaptam a világ egyik legjobb klubjában. Pályára léphettem a Bajnokok Ligájában, klasszis játékosokkal dolgozhattam együtt. Sokat számított az is, hogy a családom nagyon gyorsan megszerette a várost, barátokra leltünk, nagyon élveztük az ott töltött két évet.
– Sajnálta, hogy nem maradhat?
– Inkább a családom miatt volt nehéz, hogy nem tudtunk szerződést hosszabbítani. Miután a Veszprém egy BL-topcsapat, sokkal jobban szem előtt van a nemzetközi mezőnyben, aki játszik, könnyebben érkezik egy új lehetőség. Nem örültem, hogy nem maradhatok, de azt is tudtam, hogy tovább tudok lépni. Úgy gondolom, és az elmúlt másfél év azt mutatja, hogy ismét sikerült a legjobb döntést meghoznom azzal, hogy Melsungenbe írtam alá.
Már nem mindig villan a piros
– Ne haragudjon, hogy így fogalmazok, de a játékában benne volt a pofon és az ezekért kapott két perc. Ez mintha az utóbbi másfél évben megváltozott volna. Letisztult a játéka?
– Egyrészt azt tudni kell, hogy a nemzetközi mezőnyben nagyon kemény a játék, az én posztomon pedig rengeteg a kontakt, amiben jobban benne van egy rossz mozdulat, mint például a szélsőknél. Nekem is fel kellett vegyem a ritmust, meg kellett találnom a határokat, visszább kellett vennem a keménységből. A játékvezetők is jobban megismertek, nagyobb lett a rutinom is. Több edzővel dolgoztam, mindenkitől tanultam valamit, több játékrendszert is megismertem. Most Melsungenben Roberto Parrondóval és a válogatottban Chema Rodríguezzel is a spanyol rendszerben játszunk, ami sokat segített abban, hogy tisztuljon a játékom.
Nekem is jobb, ha nem a lelátóról szurkolok egy piros lap után, hanem a pályán segítem a csapatot.
Amikor kijöttem Németországba, akkor ráadásul a támadásokban is sokkal nagyobb szerepet kaptam, mint korábban, most a klubban szinte az összes lerohanás az enyém, megvan a lehetőségem a gólszerzésre is, ami szintén egy előrelépés. A világ legjobb bajnokságában játszom, minden téren fejlődnöm kellett és kell is. Az pedig pozitív dolog, ha a szurkolók azt látják, hogy nemcsak rombolni tudok, hanem a védekezés mellett gólokat is szerzek. Erre megkaptam a lehetőséget itt az elmúlt másfél évben, élnem kellett vele.
– A párizsi olimpián ott volt a válogatottal, most indul az újabb négyéves ciklus. A Los Angeles-i olimpia idején már 38 éves lesz. Belefér még a karrierjébe ez a négy év?
– Nagyon jó fizikai állapotban érzem magam, az elmúlt években alig kellett meccset kihagynom sérülés miatt.
Mivel a válogatottal ott voltunk az olimpián, gyakorlatilag 2023 júliusa óta megállás nélkül edzek és pályán vagyok, bírom a terhelést. Talán pályafutásom egyik, hanem a legjobb periódusát élem. Meccsről meccsre haladok a karrieremben, bár nyilván én is tudom, hogy mennek az évek, és én sem leszek fiatalabb.
Itt Melsungenben még egy évig él a szerződésem, de ahogy korábban, így most sem tervezek évekre előre, meglátjuk majd, hogy alakul a sorsom. A válogatottnál stabilnak érzem a helyemet, és nagyon sokat dolgozom azért, hogy az is maradjon. Persze a szerepem attól is függ, hogy a szakmai stáb számol velem vagy sem. A feleségemtől és a két lányomtól minden támogatást megkapok, ez is rengeteget segít a pályán. Az első olimpia meghozza az ember étvágyát a másodikra. Bár most még messzinek tűnik 2028, de el merek játszani a gondolattal, hogy a következő olimpián is ott legyek a válogatottal, és a csapatot is képesnek érzem arra, hogy újabb sikeres kvalifikációs sorozatot teljesítsen.
Ahogy az én pályafutásomra is igaz, úgy a válogatottra is igaz lehet: beérhet a befektetett munka.
