– Nem sokan gondolták, hogy szinte a teljes idényben a Melsungen áll majd a Bundesliga első helyén. Ez volt a terv a bajnokság előtt?
– Az élmezőnyt tűzték ki célként a vezetők, a Német Kupában a négyes döntőt, az Európa-ligában pedig a nyolcaddöntőbe jutást. Eddig mindent teljesítettünk. Persze azt mi sem láttuk előre, hogy vezetjük majd a bajnokságot márciusban, de tényleg nagyon jól összeálltunk. Igaz, most nehéz periódusban vagyunk, sok a sérültünk, a neheze azért még most jön a hajrában, de küzdünk, hogy megőrizzük a helyünket.
Húszévesen csapat nélkül
– Tegnap ünneplte a 35. születésnapját. Ahogy a magyar válogatottban, úgy a klubjában is alapember, ezt tíz éve senki nem gondolta volna. Későn érő típus?
– Nem először kapom meg ezt a kérdést, nyilván nem alaptalanul, mivel a válogatottba is viszonylag későn, 28 évesen kerültem be, és a komolyabb szerződéseket is utána kaptam. Sok sérülés hátráltatott a karrierem elején, emiatt megtorpant egy kicsit a fejlődésem, a korosztályomban lévők gyorsabban haladtak előre. Ugyanakkor minden sérülésből vissza tudtam jönni, és mindig azonnal éltem azzal a lehetőséggel, amit kínált az élet. Néha többet kellett várni, néha pedig váratlanul gyorsan jött, de szerencsére mindig jól döntöttem. Szívesen játszottam volna én is 25 évesen egy topcsapatban, másképp alakult volna a karrierem, de soha nem ezen járt az agyam.
Az adott helyzetből igyekeztem mindig a legtöbbet kihozni, és maximálisan élni a lehetőséggel. Lehet, hogy későn érő típus vagyok, de beértem.

– Bár szülővárosában, Szombathelyen kezdett kézilabdázni, gyorsan a magyar rekordbajnok Veszprém utánpótlásában találta magát. Ott azonban mintha megtört volna a karrieríve. Nem volt esélye bekerülni az első csapatba?
– Már az is egy óriási lépés volt, hogy Szombathelyről Veszprémbe kerültem. Ott viszont hamar tudatosult bennem, hogy nagyon sok tehetséges fiatal van a klubnál, csak nagyon kevesen jutnak el az első csapatba, és még kevesebben tudnak meghatározó szerepet játszani ott. El is bizonytalanodtam egy kicsit, bár voltak megkereséseim más NB I-es klubokból, de azok közül egyik sem realizálódott. Ott voltam húszévesen csapat nélkül, amikor kimentem próbajátékra a romániai Bákóba. Nem voltam egyszerű helyzetben, mert az ottani első osztályú csapatnál már túl voltak az alapozáson. Ismeretlen közegben, ismeretlen csapatban kellett azonnal bizonyítanom.
– Szülei Romániából települtek át Magyarországra a nyolcvanas évek végén. Volt segítsége a beilleszkedésben?
– A város nem volt ismeretlen, hiszen Bákó édesanyám szülővárosa. A lehetőséget is a nagybátyám járta ki nekem, akinek gyerekkori barátja volt az ottani edző. Amikor szólt neki, hogy csapatot keresek, azonnal felcsillant a szeme, hogy Veszprémből érkezhet egy játékos, és mondta, hogy jöhetek.
Két edzőmeccsem volt bizonyítani, és ez olyan jól sikerült, hogy az egyik ellenfelünk, a Székelyudvarhely már ott megkeresett, az utcán jöttek oda hozzám, és azt mondták, ők is szívesen szerződtetnének.
A bákóiak ezt megtudták, és azonnal szerződést adtak, amit én alá is írtam. De az nagyon jólesett, hogy hirtelen két csapatnak is felkeltettem az érdeklődését.
Visszatérés Magyarországra
– Később mégis Székelyudvarhelyen kötött ki, ahol első nagyobb sikerét is elérte, Challenge-kupát nyertek.
– Nem szakadt meg a kapcsolatom az udvarhelyiekkel, akik annak ellenére bíztak bennem, hogy előtte, a Bákóban töltött három és fél évem alatt nagyon sok sérülésem volt. Örömmel fogadtam el az ajánlatukat, nagyon szép sikereket értünk el. Emellett az ott töltött időben sikerült magam fizikálisan is felhoznom, ami megalapozta a folytatást. Sajnos az udvarhelyi kézilabda anyagi gondjai nem oldódtak meg, így a klub megszűnt, viszont nekem jött a lehetőség, és visszaszerződhettem Magyarországra, Tatabányára.