Tanárként dolgozott, és nemigen akart kockáztatni. Akik a labdarúgásban élték a mindennapjaikat, legalább hírből biztosan ismerték a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján, terjedt a híre egy fiatal magyar–orosz–testnevelés szakos pedagógusnak, aki másodállásban gyerekfutballistákat pallérozott Pécsett, és egyre több tehetség került ki a kezei alól. Mindez a kulisszák mögött zajlott, ezért némi meglepetést okozott, hogy a kiesés ellen harcoló PMFC rábízta a süllyedő hajó megmentését az akkor már 46 éves utánpótlásedzőre.
Garami József benntartotta a csapatot az élvonalban, a klub ott is akarta tartani a kispadon, és ő két év fizetés nélküli szabadságot kért a munkahelyétől, a Pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskolától, hogy ha nem jön be az edzősködés, legyen hova visszamennie. A magyar labdarúgás nagy szerencséjére a főigazgató igent mondott, és egy kivételes edzői pálya vehette a kezdetét 797 NB I-es mérkőzéssel, három bajnoki címmel, négy kupagyőzelemmel. Garami József emellett öt meccs erejéig szövetségi kapitánya lehetett a válogatottnak.
A csapat zömét Garami József nevelte fel
Az első teljes évében az ezüstéremig és a nemzetközi porondig vezette ki a pécsieket, és a város így élőben láthatta a holland Feyenoordot, az angol Manchester Unitedet és a német Vfb Stuttgartot. Erre az időszakra visszaemlékezve a lapunknak adott legutóbbi, sajnos már utolsó interjúban ezt felelte arra kérdésre, hogy nem félt-e az utánpótlástól nagyot ugrani a felnőttekhez:
„Nem, mert a csapat zömét én neveltem fel, ismertem mindegyik játékosomat, és tudtam, sokra képesek. A húszas keretből tizennyolcan pécsiek voltak, telt házas meccseken gólokkal vertük itthon a Fradit, az Újpestet és a Honvédot is. Nyolcvanhatban ezüstérmesek lettünk, és meggyőződésem, hogy ha Róth Antal és Mészáros Ferenc nem szerződik külföldre, akkor később bajnokok is lehettünk volna, de a Magyar Kupát így is megnyertük egyszer. Erre az időszakra vagyok a legbüszkébb.”
Nagyszerű szeme volt a futballhoz. Mesélik, az egyik fiatal utánpótlásedző megkérte, nézze meg a csapatát, mert van egy fiú, akit el akar zavarni. Elment, majd azt mondta, akár az egész csapatot szélnek eresztheti, kivéve azt a fiút, mert abból igazi futballista lesz – ő volt Tököli Attila.
Garami József akkor került az élvonalba, amikor én a Népsport labdarúgó rovatába, nem véletlen, hogy rengeteg személyes emlék kívánkozik most elő. Elsőre az ugrik be, hogy egyszer a Pécs Kispesten játszott, én tudósítottam a meccsről, majd megkért, vigyem át az MTK-pályára, mert meg akarja nézni a Siófokot. Együtt figyeltük a játékot, amelyet Németh Lajos vezetett. Elmesélte, néhány hete meggyőződése volt, hogy miatta kaptak ki, mérgében le is nyilatkozta, majd másnap visszanézte a mérkőzést, és döbbenten látta, hogy Németh Lajos minden ítélete tökéletes volt. – Rájöttem, egy edző azt látja a kispadon, amit látni akar – mondta. – Soha többé nem ítélkezem forró fejjel, ennél jobban kell tisztelnem a játékvezetőket is.
Mindenkinek Józsi bácsi volt
Nála ez volt a kulcs: mindenkit tisztelt. Vezetőt, szurkolót, újságírót, játékost, legyen az idős vagy tizenéves fiatal. És nem tudok olyan emberről, aki ne tisztelte volna őt. Történetek tucatjai keringenek a szórakozottságáról, de ezeket is mindig átitatja ez a tisztelet, mert szakmailag és emberileg is kikezdhetetlen maradt az Újpest, az MTK, a Győr és a Ferencváros edzőjeként is. Igazi Mester volt, bár mindenki csak Józsi bácsinak szólította. Hetvenes évei derekán zömmel szinte tinédzserekkel alkotott nagyot, visszavonulása évében, 2015-ben bronzérmet nyert az MTK-val. Arra a kérdésre, hogy miként találta meg a hangot ezekkel a fiatalokkal, a rá jellemző legszebb választ adta: – Nem esett nehezemre, szerettem őket.
