Azért harcoltam, hogy ne szűnjön meg a magyar jégkorong

A magyar jégkorongsport és Török László neve örökre összefonódott. Nemcsak azért, mert 2016-ban beválasztották a Magyar Jégkorong Hírességek Csarnokába, hanem azért is, mert sportvezetőként és újságíróként is elképesztő sokat tett ennek a sportágnak a fennmaradásáért. A dániai A-csoportos világbajnokság előtt nem hitte, hogy a csapat bennmarad a legfelső osztályban, ez a siker számára csodával ért fel. Török László nem érti azokat, akik most fanyalognak, de néha azt sem, hogyan jutottunk el idáig.

Török László szerint a magyar hokisok bennmaradása igazi csoda volt Fotó: Polyák Attila / Origo Forrás: Polyák Attila / Origo Zrt.

–  Nem lehet, hogy az elégedetlenség, a szájhúzás egyik oka az, hogy ezzel a válogatottal szemben már túlságosan nagyok az elvárások?
– A szurkolók, a hétköznapi emberek, akik nincsenek benne a hoki világában – mint mindenki más – nyerni szeretnek. Ha egy osztállyal lejjebb öt meccsből megnyerünk négyet, mi vagyunk a királyok. 

Himnuszt éneklünk nekik, istenítjük őket. Az sem reális, de az sem, hogy most ezeken a srácokon bárki bármiért elverje a port.

Egyszerűen nem érdemlik meg. Nekem az is nagy pozitívum, hogy a bennmaradást egy magyar szövetségi kapitány vezette szakmai stáb érte el. Mert erre is régóta vártunk. 

Majoross Gergely remekül irányította a magyar válogatottat
Fotó: Henning Bagger / MTI/EPA/Ritzau

Tetszett, ahogy Majoross Gergely irányította a fiúkat, elismerésre méltó volt, ahogy meccselt. Nem reklamált, nem szidta a bírókat és a kazahok legyőzése után sem táncolt a jégen. Jó volt nézni, amit csinált.

Mire jó az osztrák bajnokság és az Erste Liga?

– Abban talán nincs vita köztünk, hogy a sportág hazai alapjai nem feltétlenül garantálták ezt a sikert. Mert az Erste Liga küzdelemsorozata nem az, ami a legjobban készít fel egy A-csoportos világbajnokságra. 
– Ugyanakkor az osztrák bajnokság, amelyben a Fehérvár és most már a Fradi is elindul, magas színvonalú pontvadászat. Abban igazat adok, hogy az Erste Liga nem a világ legmagasabb színvonalú bajnoksága, de nem vagyok biztos benne, hogy egy tisztán magyar bajnokság – olyan, ami régen volt – jobb alapokat nyújtana. Tudom, hogy sokan nosztalgiával gondolnak vissza arra, amikor a Fradi, a Dózsa, a Jászberény vagy a Dunaújváros egymást gyűrte a nyitott pályákon. Ez akkoriban jó bulinak számított, de ma már semmi létjogosultsága nincsen. Már az előrelépés, hogy a Ferencváros el tud indulni az osztrák bajnokságban. Nekik sem lesz ez egyszerű. Ha arra gondolunk, hogy a Fehérvár hány éven át küzdött azért, hogy egyáltalán értékelhető eredményt érjen el, akkor el lehet képzelni, mi vár most a Fradira. Nagyon remélem, hogy hamar fel tudják majd venni a fonalat, mert ez a válogatott érdeke is.

– A magyar jégkorongot szerető közönség ugyanúgy viszonyul ehhez a sportághoz, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt?
– A sportághoz nem. A válogatotthoz igen. Emlékezzen vissza a Kemény Dénes vezette, három olimpiát nyerő vízilabda-válogatottra, amelynek meccseire alig lehetett bejutni, miközben a magyar bajnokikon 300 néző lézengett. Ugyanezt érzem a hokinál is. Ennek a hokiválogatottnak a közönsége akkor is elénekli a himnuszt, ha a csapat rossz játékkal kikapott. 

Engem mindig megütött a guta, ha érdemtelenül kapták meg ezt a gesztust a közönségtől. Olyankor mindig otthagytam a csarnokot, s eljöttem.

Ezzel együtt azt is tudom, hogy a mostani világbajnokságon kevesebben voltak kint a magyar drukkerek. Ezt már épeszű ember nem bírja anyagilag. Dániában, a semmi közepén, sok százezer forintért eltölteni tíz napot kevesek kiváltsága. Nagyon sok vébén voltam kint saját pénzből, tudom, hogy miről beszélek. 

– Ha ezt a bennmaradást egy torta jelképezi, akkor hány szeletet rakhatunk az ön tányérjára?
– Egyet sem. 

– Ugye most viccel. A hetvenes-nyolcvanas években rengeteget tett a magyar hokiért. Újságíróként és sportvezetőként is. Harcolt ezért a sportágért. Könyvet írt, már a címe is beszédes: Rekviem a hokiért. Csak járna az a sütemény, nem?
– Azt a könyvet 1984-ben írtam, egy évvel azután, hogy a Budapest Sportcsarnokban a C-csoportból a B-be jutottunk fel. Harcoltam volna? Igen, próbáltam mindent megtenni, hogy ez a csodás sportág ne jusson az ebek harmincadjára. Márpedig volt olyan időszak, amikor az akkori sportvezetést egyáltalán nem rázta volna meg, ha a jégkorong eltűnik a süllyesztőben. A ma már megöregedett, egykori hokisoknak jár a torta nagy része, mert az ő érdemük, hogy életben tartották a magyar jégkorongot. A szocializmusban volt a tiltott, a tűrt és a támogatott kategória. 

A hokit betiltani mégsem lehetett, mert a szovjeteknél és a csehszlovákoknál is virágzott, hogy nézett volna ki, ha nálunk egy tollvonással megszüntetik. De támogatni sem akarták. Maradtunk a megtűrt kategóriában. 

Arról szó sem lehetett, hogy fedett pályát kapjon a sportág. Hosszú évek teltek el annak a vitájával, hogy mi legyen a Kisstadionnal. Végül nem fedték be azt sem. Így aztán komoly eredmények sem születhettek. Ráadásul a játékosok is hatalmas csibészek voltak, csempésztek, verekedtek, szinte minden mérkőzésen ment a balhé. Az, hogy innen oda jutottunk, ahol most vagyunk, maga a csoda. Ki gondolta volna akkor, hogy a magyar jégkorong eljut egy A-csoportos vb-re? Én biztosan nem. S ma is azt mondom, az ottani szereplésünk még mindig meghaladja ennek a sportágnak a hazai szintjét. 

Nem hisz a honosításban

– Egyesek szerint a jövő útja a honosítás. Egy svéd játékos, Henrik Nilsson már itt van, s ha az osztrákok példáját nézzük, lehet, hogy nekünk is erre az útra kell lépnünk?
– Ebben a kérdésben ókonzervatív álláspontot képviselek, annak ellenére, hogy Henrik Nilsson a magyar csapat egyik legjobbja volt Dániában. Nem hiszek abban, hogy féltucat embernek magyar állampolgárságot kell adni azért, hogy mi stabil A-csoportosak legyünk. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy ez a világ trendje és rendje. Hiszen látom a magyar labdarúgó-válogatott összeállítását. Mégsem tudok ezzel mit kezdeni. 

Olykor elnézem a labdarúgó NB I-ben szereplő csapatokat és azon gondolkodom, hogy a szurkolók miért mennek még ki a meccsekre? Ezért tudok azonosulni a Paks játékospolitikájával.

És az sem véletlen, hogy a Magyar Kupa döntőjében a paksi zászlókon az állt, hogy „Magyar csapat.”

– Sokszor eszébe jut, hogy annak idején mennyi időt töltött azzal, hogy ezt a sportágat népszerűsítse? Akár főtitkárként, akár rádióriporterként?
– Ezek olyan nosztalgikus élmények, amelyekről ma már csak mosolyogva lehet beszélni. Kezdetben a Magyar Rádió sportrovatában sem fogadtak nagy lelkesedéssel. 1975-ben Szófiában rendezték a C-csoportos világbajnokságot, előálltam a farbával, hogy szívesen tudósítanék onnan. Kinevettek. Egy évvel később a lengyelországi Gdanskból már telefonon adhattam egy-egy percet minden magyar meccs után. Mekkora dolog volt ez, te jó ég! Miként az is, hogy a nyitott pályás bajnoki mérkőzéseken ott lehettem a rádió mikrofonjával. Egyszer megdobáltak a Kisstadionban hógolyóval, másszor Jászberényben pálinkával és frissen sütött zsömlével vártak. Jászberény, atyavilág! A nyitott pálya mellett 300 néző fért el. 

Török Lászlónak csodálatos emlékei vannak a magyar jégkorongsportról
Fotó: Polyák Attila 

Jött a Fradi, megrendeltek néhány pótkocsis teherautót, arra padokat raktak, s máris 2000 néző őrjöngött a kis pálya mellett. Megint azt mondom, innen jutottunk el az A-csoportba. De ha már az előbb a tortával jött nekem, akkor belátom: fél szelet tán nekem is juthatna ebből a süteményből. 

Másnak sokkal, de sokkal több. Ocskay Gábornak vagy annak a Kovács Zoltánnak, akinek egész életében egyetlen munkahelye volt: a Magyar Jégkorong-szövetség. 

Egészen elképesztő, hogy ő mi mindent tett meg azért, hogy most itt tartsunk.

– Kercsó Árpádnak mennyi járna?
– Hú, nagyon nehezet kérdezett. Mert az elvitathatatlan, hogy a szapporói csoda, az ott szerepelt csapat alapjainak lerakásában, a játékosok felnevelésében nagy része volt. Ez óriási dolognak számított. A világ később megváltozott, s ezt Kercsó Árpád nem feltétlenül értette meg. Az ő módszereire már nem voltak vevők azok a játékosok, akik egyre jobbak lettek, s egyszer csak az A-csoportban találták magukat. Kercsó Árpád ugyanazt szenvedte meg, amit korábban egy másik nagy magyar edző, Széchy Tamás.

Széchy Tamás egykori módszerei ma már nem alkalmazhatóak

– Ha már Széchyt említi: mit szól ahhoz, hogy 21 évvel a halála után most jelent meg róla és az ő módszereiről könyv?
– Tudom, hogy ez a mű nagy hullámokat kavart. Ez a mostani, XXI. századi gondolkodás eredménye. Wladár Sándor a mai napig azt mondja, hogy Széchy edzőtáborai a gulággal voltak egyenlőek. Mégis olimpiai bajnok tudott lenni. Az egyik szerző, Sós Csaba úgy beszél, hogy mindent Széchynek lehet köszönni. 

Én sosem láttam azt, hogy Széchy bárkit megvert volna, igaz, messze nem voltam annyit az uszodában, mint ő. A történeteket persze én is hallottam. Széchy addig tudott sikeres lenni, amíg a módszereit be tudták fogadni. A mai sportvilág erre képtelen lenne. 

De azért az sem véletlen, hogy az akkori legsikeresebb edzőóriások mind-mind diktátorok voltak. Viktor Tyihonov a hokisoknál, Nyikolaj Karpol a röplabdázóknál, Igor Turcsin a kézilabdázóknál, Valerij Lobanovszkij a focistáknál. Most szovjet edzőket soroltam, de Károlyi Béla vagy a Magyar Zoltánból olimpiai bajnokot nevelt Vígh László tornaedző is hasonló felfogásban dolgozott. Széchy Tamás ugyanezt az utat járta. Ezek az edzők azt mondták: a sportban nincs helye a demokráciának. Tudom, ezzel is vitába lehet szállni, de az eredmények őket igazolták. Nem mellékesen, egy kanadai hokiedző is ugyanezt mondta, nem véletlen tettem ki a rádióban a szobám falára ezt a mondatot: „A sportban nincs helye a demokráciának.” Mert mindig kell legyen egy ember, aki azt tudja mondani, hogy nem. Akinek el kell döntenie, kit visz magával egy világbajnokságra vagy olimpiára. Kemény Dénes kapitányságának legnehezebb pillanatai azok voltak, amikor ki kellett jelölnie a csapatot. Mert az év pólósát, Vincze Balázst is kihagyta 2000-ben, amikor kihirdette a Sydney-be utazó keretet. Vincze Balázs ezért nem lett soha olimpiai bajnok.

– A minap a Magyar Olimpiai Bizottságban együtt ünnepeltük két volt kollégája, Novotny Zoltán és Radnóti László 85. születésnapját. Amikor eljön egy-egy ilyen eseményre, mi jár a fejében?
– Csodálatos dolog, hogy ennyi év után még mindig le tudunk egymással ülni, hogy az akkori rádiós csapat tagjai boldogan jönnek el ezekre az eseményekre, az évente megrendezett rádiós találkozókra. Félre ne értse: nem voltunk mi mintaemberek, sokkal inkább hatalmas egóval rendelkező játékosok, akik mind azt gondolták magukról, hogy ők a legjobbak. Ezért aztán volt, hogy nagyon sokat veszekedtünk – főleg én –, de az, hogy a mai napig tiszteljük – és kimondom – szeretjük egymást, óriási dolog. Szinte hihetetlen ez az egész a számomra, s azt szeretném, hogy ezek a találkozások nagyon sokáig megmaradjanak.