Manchesterig jutott el a hajnali hatos falusi Volánbuszon zötyögő gyerek

Szinte hihetetlen az a sztori, amelyet a Blackburn labdarúgócsapatának magyar kapusa, Tóth Balázs mesélt el lapunknak. Története jó példa arra, hogy tényleg semmi sem lehetetlen, s egy gömörségi apró faluból is vezethet út a világ egyik futballfővárosába, Manchesterbe, valamint Blackburnbe. Tóth Balázs most is nagy dobásra készül: szeretne a magyar labdarúgó-válogatott első számú kapusa lenni.

Tóth Balázs egyik bravúros védése a Blackburn csapatában Fotó: MI NEWS Forrás: NurPhoto

– Pörgessük vissza az idő kerekét. 2005-ben vagyunk, egy nyolcéves kisfiú a hozzá hasonló korú gyerekek életét éli a Gömörségben, egy Zubogy nevű kis faluban. Miről álmodott akkor Tóth Balázs?
– Azt mondom, mutasson 2000-t a naptár, amikor hároméves voltam. Akkor még nem tudtam, mit jelent az, amit álmodok, s azt sem, hogy mi kell az álmok megvalósításához. Arról álmodtam, hogy híres sportoló, sztárfocista leszek, hatalmas stadionokban, sok szurkoló előtt fogok játszani. Meg arról is álmodoztam, hogy egyszer sok pénzem lesz, s akkor valóra váltom azt az ígéretemet, amit édesanyámnak háromévesen tettem: veszek neki egy piros Ferrarit. Ha megérkezünk a jelenbe, elmondhatom, nem vagyok még híres focista, de talán jó úton járok, hogy az álmaim megvalósuljanak.

Tóth Balázs (a képen jobbra) a Puskás Akadémia csapatában a Ferencváros elleni mérkőzésen
Fotó: Polyák Attila

Tóth Balázs története Elvis Presley sztorijára emlékeztet

– Az édesanyja kapott már öntől autót?
– Kapott, de nem Ferrarit (nevet.) Nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy a kocsit tényleg neki vettem.

– Engem ez egy kicsit Elvis Presley történetére emlékeztet. Presley az első komoly keresetéből azonnal vett egy Cadillacet az édesanyjának. Mit köszönhet ön a szüleinek?
– Mindent. Kazincbarcikán születtem, majd egy apró faluban, Zubogyon nevelkedtem. A családom a mai napig ezen a kis településen él. Óriási áldozat volt, hogy az első időkben a szüleimnek minden nap be kellett járniuk Zubogyról Kazincbarcikára. Engem fuvaroztak. Az általános iskolát eleinte Zubogyon végeztem, az órák után menni kellett az edzésre Barcikára. Ez anyagilag is nagyon megterhelő volt nekik, de az sem volt egyszerű, hogy a saját időbeosztásukat az én edzéseimhez igazítsák. Édesapám kamionsofőr, édesanyám kórházban dolgozott.

Aztán másodikos koromban, azaz nyolcévesen megtanultam, hogyan kell egyedül közlekedni. Zubogyon minden reggel 6-kor felszálltam a sárga Volánbuszra. Az iskola után délután négykor kezdődött az edzés, 18.15-kor ment vissza a busz Zubogyra. Ezt minden egyes nap megtettem.

Később elkerültem Felcsútra. Tizenkét éves voltam, ekkor a szüleim nem szerették volna, ha egyedül szelem át a fél országot, pedig mondtam nekik, hogy megoldom. Minden hétvégén autóba ültek, szombat délben értek Felcsútra, onnan mentünk haza, majd vasárnap délután fordultunk vissza. Ezt talán hallgatni is fárasztó, de elképzelhetetlen, mekkora teher hárult rájuk. Ez azonban csak a dolog egyik fele volt. A másik, hogy ők biztattak, amikor mentálisan mélypontra kerültem. Amikor megsérültem, amikor egyesek azzal riogattak, hogy abba kell hagynom a focit. Az a lelki támogatás, amit tőlük kaptam, olyan erőt adott, ami nélkül nem juthattam volna el idáig. Soha nem volt egyetlen olyan pillanat sem, amikor megbántam, hogy ezt a sportot választottam. A legnehezebb pillanatokat akkor éltem át, amikor a szüleim azt mondták, hogy nehezen viselik azt, ami velem történik. 

Zubogy: ahonnan Tóth Balázs pályafutása elindult
Fotó: Mirkó István/Magyar Nemzet

Hogy távol vagyok tőlük, hogy nem tudnak segíteni. Ha azt éreztem, hogy megremegnek, hogy meginog a hitük, hogy nem tudják ezt az egészet tovább csinálni, akkor összeszorítottam a fogam és dupla annyit tettem bele ebbe az egészbe. Mindig azt mondtam nekik, hogy egyszer visszaadom nekik azt a sok jót, amit kaptam tőlük.

– A labdarúgás felé ki mutatta meg az utat?
– Édesapám is focizott, láttam őt a megye egyben, sokszor vitt be magával az öltözőbe. Már ott magamba szívtam a sportkrém illatát. Magával ragadó dolgok voltak ezek nekem. Apám is kapus volt, unokabátyám is a kapuban állt Kazincbarcikán, volt kitől tanulnom. Nagyapám is futballozott, ő mezőnyjátékos volt.

– Akárcsak kezdetben ön is, igaz?
– Így van, az első időszakban a mezőnyben játszottam, mígnem eljött egy edzés, amelyen nem volt kit betenni a kapuba. Oda vezényeltek és ott ragadtam.

– Mivel minden egyes gyerekfocista álma, hogy gólokat rúgjon, mekkora trauma volt önnek ez az edzői döntés?
– Nem volt az, annak ellenére, hogy a mezőnyben is jól muzsikáltam. Amikor először a kapuba állítottak, salakon edzettünk. 

Rövid gatyában, pólóban álltam be, s úgy vetődtem a labdákra, mintha az életem múlt volna ezen.

Látta ezt az edző, Szabó István, mondta is, hogy innentől kezdve kapus leszek. Nagyon megszerettem azt az érzést, amikor védtem, amikor eltalált a labda. Furcsa lesz, amit mondok, de érzelmileg egy-egy védés adott akkora löketet, mint a gólszerzés. 

Nehéz percek egy manchesteri lakásban

– Hogyan tudta egy borsodi faluban nevelkedett fiatalember feldolgozni azt, hogy teljesen egyedül megérkezett Manchesterbe és ott teljesen magára volt utalva?
– Már a gyerekkoromban volt olyan időszak, hogy egy hónapig nem láttam a családom, ebben tehát volt némi tapasztalatom. Nyilván Angliában minden más volt, mert tudtam, hogy innentől kezdve nem fogok tudni bármikor hazaugrani Zubogyra. Érzékeny volt a családtól való elválásom, de próbáltam kemény maradni. Céltudatos ember vagyok, szinte csőlátással nézem a dolgokat, mert tudom, hogy az álmok beteljesülését mennyi nehézség előzi meg. Azért az elején – nem tagadom – voltak nagyon nehéz perceim. Eleve azt mondták, hogy a Blackburn elsőszámú kapusának igazolnak, ehhez képest azonnal a kispadon találtam magam. Csak a 42. fordulóban, a Luton elleni idegenbeli meccsen állhattam be. Nyertünk 1-0-ra. A 43. fordulóban otthon vertük 4-1-re a Millwalt, megint az én nevemmel kezdődött az összeállítás. A 44. körben azt a Sunderlandot győztük le idegenben 1-0-ra, amely később a Premier League-be jutott, majd jött a Watford hazai 2-1-es legyőzése. Ekkor már olyan jól ment a csapatnak, hogy csaknem bejutottunk a rájátszásba. Sajnos, az utolsó fordulóban a Sheffield United elleni 1-1 nem volt elég ehhez. Pedig nagyon jó lett volna a Premier League-ért küzdeni. 

Bennem abban az időszakban, amikor a kispadra ültettek, előbb óriási bizonyítási vágy, majd egyre növekvő düh volt.

Mert az edzéseken hiába ment parádésan a védés, nem kaptam bizalmat. Ezt később az elkeseredés váltotta fel, azt gondoltam, csinálhatok én itt bármit, úgysem kapok bizalmat. S amikor már szinte minden motivációmat elvesztettem, akkor adta meg a sors nekem azt, amit. 

– Honnan van önben ez a hatalmas belső erő?
– Gyerekkoromban nem kaptam meg könnyen a dolgokat, mindenért iszonyatosan meg kellett küzdenem, ez adta az alapokat. Ezzel együtt a kispadon töltött heteket-hónapokat tényleg nehéz volt elviselni. És ez akkor is igaz, ha a Championship, azaz az angol másodosztályú bajnokság a legkeményebb, lenagyobb erőpróba az egész világon. 

A zubogyi füves a Gömörség lankái között
Fotó: Magyar Nemzet/Mirkó István

Emlékszem, mennyit őrlődtem ezen. Egyedül voltam egy manchesteri lakásban, kérdéseket tettem fel magamnak, amelyekre nem érkeztek válaszok. Magam sem tudom, hogy viseltem el ezt az időszakot. Ráadásul a kedvesem sem tudott mindig velem lenni, mert ő nem költözött ki velem. Ő orvos, itthon praktizál. Két hetet ott volt, két hetet nem. Azok voltak a legnehezebb periódusok, amikor teljesen magamra voltam utalva. 

Gulácsi Péter visszavonulása lehetőséget adhat Tóthnak a válogatottban

– Mire gondolt akkor, amikor hírét vette, hogy Gulácsi Péter visszavonult a válogatottságtól?
– Marco Rossi szövetségi kapitány korábban többször behívott a válogatott keretbe, tehát dolgozhattam már a nemzeti csapattal. Hálátlan poszt a miénk, egy csapatnak egy kapus kell. Minden azon múlik, hogy dolgozom, mennyire jól edzek és azon is, hogy a kapitány ad-e nekem lehetőséget. 

A Blackburn-szurkolók hét hónapon keresztül azt sem tudták, ki vagyok, találgatták, minek igazoltak le, majd az utolsó meccsek után olyanokat mondtak, hogy mindenki jól jegyezze meg a nevemet.

Ezt azért mondom, mert tényleg minden a lehetőségen múlik. Lehet, hogy rossz tulajdonság, de én mindent azonnal szeretnék elérni. Tudom, hogy a válogatottban van egy rangsor, hogy mások előttem vannak. Most is itt van velem a Blackburn kapusedzője, egy remek szakember, aki azért jött el velem, hogy megnézhesse, hogy dolgozom a válogatottal. Szóval rajtam semmi sem fog múlni, mindent megteszek az előrelépésért. Még annyit: Gulácsi Peti csodás kapus volt, az ő válogatottól való visszavonulása nagy űrt hagy maga után.

– Kettő plusz egy éves szerződés köti még a Blackburn csapatához. Hogy érzi a jövőjét ebben az angol klubban?
– Néhány héttel ezelőtt voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, hogy váltanom kell, de aztán egycsapásra minden megváltozott. Izgatott vagyok, hogy mi lesz velem a következő bajnokságban. Remélem, nem a padra kerülök, hanem a kapuban állhatok. 

– Sok dolog történt idehaza azokkal a csapatokkal, amelyek Tóth Balázs nevéhez köthetők. Itt van mindjárt a Kazincbarcika, amely története során először játszhat az NB I-ben.
– Ez valami óriási dolog, nem is hittem el, hogy megtörténhet. Szinte biztos voltam abban, hogy az utolsó fordulóban a Vasas legyőzi a Honvédot, miközben nagyon féltettem a Barcikát Kisvárdán. Számomra azért is megható mindez, mert az angol másodosztály zárása után a Kazincbarcikával edzettem egy hetet. 

Bekéredzkedtem hozzájuk, mert a válogatott miatt nem akartam kiesni a ritmusból. Aztán Balira mentünk nyaralni, ott is edzettem.

Labda nélkül, mert az nem fért bele a csomagba, de minden más gyakorlatot, erősítést Indonéziában is elvégeztem. 

– Fehérvár?
– Ha a kazincbarcikai feljutás a csoda, akkor a Fehérvár kiesése maga a borzalom. Sokkolt, ami velük történt. Nagy csalódás ért, mert a Videoton nélkül nem tudom elképzelni az NB I-et. Ráadásul 2024 nyarán még én is ott kezdtem el a bajnokságot, ami azt jelenti, hogy én is egy kieső csapat tagja voltam. Hiszen ha a Fehérvár bronzérmes lenne, akkor nekem is jutna egy medál. Nagyon szerettem ott játszani, elképesztő volt az a tábor, amely nekünk drukkolt. Őket is nagyon sajnálom.

– Puskás Akadémia?
– Nyilván nagy tett, hogy az utolsó fordulóig a bajnoki címért harcoltak. Olyan dolog épült ott fel, amelynek alapján ma már a Fradit szorongatják. Büszkék lehetnek magukra.

Már a Manchester Unitednél is ismerik Tóth Balázs nevét

– Milyen álmai vannak jelenleg azon túl, hogy szeretne a magyar válogatott kapusa lenni?
– Azt mondják a szakemberek, hogy aki az angol másodosztályban kapusként megállja a helyét, bárhova eljuthat. 46 meccsen kell hozni a jó teljesítményt, kerüljenek el a sérülések és kell egy olyan hit, aminek segítségével elhiszed, hogy képes vagy ennél is magasabbra jutni. Nekem eleve már az szinte elképzelhetetlen volt, hogy a Fehérvárról Angliába szerződhetek, s mégis bekövetkezett. Ez sem volt egy mindennapos történet. Ám mielőtt ez elmesélném, elmondom, mennyire nehéz ügy belegondolni olyan eseményekbe, amelyek még nem történtek meg, miközben bármikor bekövetkezhetnek. A kapusedzőm régóta mond egy dolgot, amit én eddig elhessegettem magamtól. 

Pedig ő mindig azzal fűz, hogy neki nem kérdés, hova tudok eljutni. Félve mondom ki, mert nekem is hihetetlen, hogy a Manchester Unitednél tudják a nevemet.

– Rájuk férne egy jó kapus. Kihúzhatná őket abból a gödörből, amiben most ülnek.
– André Onanát a világ egyik legjobb kapusának tartottam, számomra elképesztő, amit az Internazionaléban produkált. Ehhez képest szegényt bedarálta a manchesteri kudarc. Nem áltatom magam, tudom, hogy a Manchester United kapuja milyen messze van tőlem. Ehhez képest a kapusedzőm azt mondja, nem tudom elképzelni, milyen közel vagyok hozzá. Számomra ez az egész hihetetlen. Nem is szeretném magam beleélni semmibe. 

– Ma már tudjuk, kalandos volt az átigazolása Székesfehérvárról Angliába. 
– Ugye, egy focista esetében van, hogy jönnek az ajánlatok, ezek többségéből nem lesz semmi. Ennek megfelelően kezeltem, amikor a menedzserem azzal hívott, hogy a Blackburn érdeklődik irántam. Jól van, mondtam magamban, ezt is odateszem a többi közé. Egy óra múlva látom, hogy megérkezett a Blackburn szerződéstervezete. 

Ránéztem, ott volt a klub címere, az ajánlott fizetés, az elnök aláírása. 

A legszebb az volt az egészben, hogy egy nap maradt az átigazolási időszakból. Mentem az edzésre Fehérvárra, ahol mondtam, mi történt. Nagyon kedvesek voltak, rögtön azt mondták, hogy most könnyített edzés következik, nehogy megsérüljek. Én elfogadtam az ajánlatot, jöhetett a két klub egyezkedése. Ez volt az egészben a legnehezebb, mert másnapig elhúzódott. 

Tóth Balázs a Middlesbrough elleni FA Kupa-mérkőzésen a Blackburn kapujában (Fotó: MI News/NurPhoto)

A Fehérvár szeretett volna egy kicsivel több pénzt kapni értem. Telefont ragadtam, felhívtam a tulajdonost, Garancsi Istvánt. Elmondtam, hogy nekem mekkora dolog lenne az angliai lehetőség. Hála az égnek, nagyon kedves és konstruktív volt ebben az ügyben. A Blackburn kicsit emelt az ajánlatán, és ezt már elfogadták Fehérváron. 

Az utolsó nap délután ötkor engedélyezték, hogy utazhatok az orvosi vizsgálatra. Ekkor én Budapesten voltam a XI. kerületben. Taxival vágtattam ki Ferihegyre, majd a barátnőm egy másik kocsival száguldott ki a felszerelésemmel.

 Fél órával a gép indulása előtt értem ki a reptérre, onnan Frankfurton át repültem Manchesterbe és másnap reggel hatkor már ott ébredtem. Jöhetett az orvosi vizsgálat, s innentől már ismert ez a történet. 

Zubogytól Manchesterig: elképesztő ez a történet

– Zubogy, Kazincbarcika, Felcsút, Székesfehérvár, Manchester. Elképesztő állomások egy 28 éves fiatalember életében. Hogyan tudja magát a földön tartani?
– Ezt sokan megkérdezik tőlem, de bevallom, a kérdést sem értem. Miért kellene nekem bármitől elszállnom?

– Azért ne tagadjuk, alaposan megváltozott az élete.
– Miért lennék én más, mint bárki más ebben az életben? Annyira furcsa ez. Ha hazamegyek Zubogyra, találkozom a gyerekkori barátaimmal. Bemegyek a helyi kocsmába, ott vannak a haverok, megiszunk egy sört. Aztán elmegyek a megyei meccsekre, azaz ugyanúgy viselkedem, mint annak előtte. Ha akarnék, sem tudnék másképp viselkedni. 

Nyilván sokszor megkérdezik, milyen érzés a kis zubogyi srácnak, aki annak idején a porban, a falu főutcáján reggeltől estig rúgta a labdát, eljutni a világ legkeményebb bajnokságába. Mindez otthonról jön, mert az én családomban szerény és alázatos emberek élnek.

Néha azért elgondolkodom, hogy lehetnék egy kicsit akaratosabb vagy nem annyira kedves, mint amilyen vagyok, mert ezek a tulajdonságok a fociban nem mindig szerencsések. De aztán mindig az a válasz, hogy ha ezekkel a személyiségjegyekkel is meg lehet valósítani az ember álmait, akkor miért kellene megváltoznom? Az én sztorim üzenet is: tényleg minden lehetséges. Amikor gyerekkoromban arról beszéltem, hogy sztárfocista szeretnék lenni, páran kinevettek. Itt az élő példa: keményen kell dolgozni, a végletekig kell hinni és tényleg megvalósulnak az álmok.