– A sokkoló eredmény óta már eltelt némi idő, és ilyen érzésekhez nemigen szokhatott hozzá. Elegendő volt ahhoz, hogy megeméssze a Falco bajnoki döntőjének az elveszítését?
– Sajnos régebben megtapasztaltam ezt az érzést, hét éve részese voltam egy elveszített bajnoki döntőnek, akkor is a Szolnok nyert, buktunk el kupadöntőket is, csak éppen ezeket már régen eltemettem magamban. A sportban előfordul, hogy olykor nem az esélyesnek kikiáltott csapat nyer, és most is mindenki minket tartott a legnagyobb esélyesnek. A rajt előtt három célunk volt, a BL-ben bejutni a tizenhat közé, megnyerni a Magyar Kupát és megvédeni a bajnoki címünket, és ebből mondhatom, hogy a legfontosabbat, az utóbbit nem sikerült elérnünk, amiért csalódott vagyok. Ugyanakkor tudtuk, egyszer minden sorozat megszakad, de megélni nem jó.
– Sikerült már átgondolni a történteket és megfogalmazni, hogy mi történt, mi volt az oka a váratlanul gyenge teljesítménynek? Nem csak a Falco érdekel, önnek sem ment a játék.
– Több összetevője van. Roppant kemény szezonnal a hátunk mögött érkeztünk a döntőbe, a BL miatt megterhelő szerda-szombat ritmusban játszottunk sok utazással. Fáradtak voltunk, és idő híján nem tudtuk elvégezni a szükséges kondicionáló munkát, amellyel a bajnokság végén csúcsformában lehettünk volna.
A szezon közben mindig próbáltam kiadni magamból a száz százalékot, most is így volt, de mentálisan annyira lemerültem, hogy folyamatosan rossz döntéseket hoztam, fejben elfogytam a végére.
Megszokták tőlem, hogy mindig szállítom a húsz pontokat, de nem gépek, hanem emberek vagyunk. A legnagyobb baj az, hogy a védekezésünk nem működött, a két hazai meccsünkön is csaknem száz pontot kaptunk, és így nem lehet nyerni.
A Falco idénye nem sikertelen
– A legenda szerint Nagy Sándor a hatalma csúcsán a földre borulva kérte az isteneket, ismertessék meg a vereség keserűségével, hogy újra élvezhesse a győzelem édes ízét. A sportban van ilyen – fogalmazzunk így – hasznos kudarc?
– Biztos vagyok benne, hogy van, de nem egy bajnoki döntőben. Tavaly például februárban többször is kikaptunk, és ez rendkívül ösztönzően hatott ránk a folytatásban. Hullámvölgy nélkül nem lehet végigjátszani egy teljes szezont, nekünk ez most a lehető legrosszabbkor jött.
– Egy hónapja a bajnokságban és a BL-ben elért egyéni mutatókról és elismerésekről szólva okkal nyilatkozta, hogy remek az idénye. Most hogyan gondol erre?
– Így volt, de hozzátettem, hogy ha nem nyerjük meg a bajnokságot, akkor mégsem nevezhetem életem legjobb idényének ezt. Az egyéni és a csapatsikereket nem írja felül semmi sem, büszkék lehetünk rájuk, nem is vesznek el, de elsősorban mindenki a végére emlékszik, és ez nem lett jó. Az utóbbi miatt nem vagyok hajlandó letargiába esni, mert mindig minden tőlünk telhetőt megtettünk, és ha a szezon egészét nézzük, akkor a Falco idényét nem mondhatjuk sikertelennek, sőt.
– Ön kimondottan halk szavú, visszahúzódó ember, ezért meglepett, hogy már tizenkilenc éves korában a Falco csapatkapitánya lett.
– Tény, alapvetően nyugodt természetű vagyok, és egyáltalán nem biztos, hogy a legharsányabb játékosnak kell lennie a kapitánynak. Jobban hiszek abban, hogy tettekkel és példákkal lehet igazán vezérré válni, ami nem zárja ki, hogy ha valamit mondani kell, akkor az el is mondjam a többieknek. Ez a példa lehet az edzésmunka, a fegyelmezettség, az edzővel zajló kommunikáció, a taktika betartása, emellett pedig az éppen gödörbe kerülő társat is muszáj segíteni, hol egy jó szóval, vicces megjegyzéssel vagy keményebb megjegyzéssel, kinek mi használ.
Perl Zoltán pólójából csavarni lehetett az izzadtságot
– Mi alapozta meg ezt a tekintélyt és azt, hogy húszévesen már válogatott is lett?
– Rengeteg kemény munka és bukkanó előzte meg. Édesanyám profi, édesapám hobbiszinten kosárlabdázott, és nekem nagyon megtetszett. Sohasem erőltették, hogy erre induljak, magamtól szerettem bele ebbe a játékba.
Hét-nyolc évesen már edzésekre jártam, remek társaságba kerültem, de tizenhat éves korig nem nyertünk semmilyen bajnokságot.
A pólónkból csavarni kellett az izzadtságot, annyit és annyira keményen edzettünk, az edzéseken kívül is rengeteget gyakoroltam, hogy minél jobb legyek, és fordult a kocka, ahol elindultunk, ott elsők lettünk.
– Húszéves volt akkor is, amikor az olasz Orlandina Basket, majd a másodosztályú Universo Treviso játékosa lett, majd két év után visszajött Szombathelyre. Nem jött be?
– Rendkívül hasznos két év volt, az ott elvégzett munka és kapott minőségi képzés alapjaiban határozta meg a karrieremet. Amikor az Orlandinánál keveset játszottam, rosszul érintett, mert itthon nem ahhoz szoktam, de rengeteget fejlődtem. Trevisót nagyon élveztem, a város imádta a kosárlabdát, sok időt tölthettem a parketten. Szívesen maradtam volna, de a klub úgy döntött, az engedélyezett két légiós helyett csak eggyel kezdi el a szezont, az pedig egy center volt.
– Később, a sikeres kolozsvári Európa-bajnokság után a spanyol Movistarhoz szerződött, és fogadni mertem volna, hogy befut abban az erős ligában is, de nem így lett. Mi volt a baj?
– Rossz választás volt. A klub nem volt rendesen felépítve, a csapatból hiányzott a játékosok közötti összhang, az edzői stáb a szakmai felkészületlenség miatt nem tudott tekintélyt kivívni magának, és nekem kicsit el is mentem a kedvem a kosárlabdától is.
Haza kellett jönnöm ahhoz, hogy újra szeressek edzésre járni, és bár kaptam ajánlatot külföldről is, a rossz tapasztalat és a szívem is Szombathely mellett szólt,
ahol már látszott, hogy komoly csapat körvonalazódik, a Falco ambíciózus klub.
– Ezt bizonyítja az is, hogy azóta kétszer is sikerült a Bajnokok Ligájában a tizenhat közé jutni. Mi kellene a további előrelépéshez, ahhoz, hogy egy magyar csapat ott is tudjon meccseket nyerni?
– Én azt éreztem, hogy egy-két csapatot leszámítva a mezőny ebben a szakaszban már kiegyensúlyozott. Ugyanakkor a magyar klubok most négy légióst foglalkoztathatnak, ezzel szemben eljött hozzánk a spanyol Murcia tizenegy külföldivel. Lehet, hogy itthon a mi költségvetésünk magas, de a BL középdöntőjében már a legkisebbek közé tartozik. Ezzel együtt kis szerencsével, kevesebb sérülttel most előbbre juthattunk volna, csak kevés hiányzott az előbbre lépéshez.
Egy kosaras nem lehet országos sztár
– A futballban ért már el magyar csapat a klubsorozatok csúcsára, a Bajnokok Ligájába, kézilabdában pedig a nőknél és férfiaknál is az elitbe tartoznak, kosárlabdában a Sopron három éve meg is nyerte a női Euroligát. A férfiaknál miért beláthatatlan a távolság tőlünk és az Euroligától, és a második számú sorozattól, az Európa-kupától?
– A világ második legnépszerűbb sportágáról beszélünk, amelyet rengeteg országban játszanak, és a legjobbaknál hihetetlen összegre rúgnak a költségvetések. Világszinten a kosárlabda jóval nagyobb üzlet a kézilabdánál, a férfi Euroliga pedig más világ, más dimenzió, zárt rendszer, amelybe rendkívül nehéz bekerülni is.
– Egy kosárlabdázó nálunk lehet országos sztár? Olyan, mint például a kézilabdázó Görbicz Anita és Nagy László volt.
– Nem. Sajnos annak ellenére nem tudunk átlépni egy határt, hogy a nézőszámokat tekintve a kosárlabda a teremsportok közül a leglátogatottabb. Magyarországon a labdarúgás után a kézilabda következik a népszerűségi listán, és az olimpiai sportágak élversenyzői is több reflektorfényt kapnak, amit meg is érdemelnek.
Ezzel együtt tudok élni, személy szerint nem is hiányzik a nagy rivaldafény, elég szűk az a kör, amelynek a tagjaiban megbízom és akikkel szívesen töltöm a szabadidőmet, és bár Szombathelyen imádják a játékot és a csapatot, a népszerűség egyáltalán nem terhes.
Persze örülnék, ha a kosárlabda jobban szem előtt lenne, még több embert vonzana, mert akkor a merítési lehetőség is nagyobb lenne, de erre nekem nincs több ráhatásom, mint hogy a lehető legjobban teljesítek.
– Az NBA-ben és mindenütt az elitben rangot ad az egy játékosnak, hogy a kezdőcsapat tagja. Ehhez képest a többször is a legjobb magyarnak választott játékosként rendszeresen csereként lép pályára. Nem bántja a hiúságát?
– Nem. Egyrészt ez is része az előbb taglalt példamutatásnak, mert ha a csapatkapitánynak nem derogál a kispadon kezdeni, akkor másnak sem fog, másrészt pedig a korábbi edzőnk, Gasper Okorn találta ki, hogy így beállva lökést tudok adni a játéknak, változtatni tudok a ritmuson. Nem az ellenfelet akarjuk ezzel meglepni, nem is lehetne, a saját csapat játékáról van szó.
– Nemsokára 29 éves lesz. Milyen céljai vannak még a kosárlabdában?
– Nem szoktam öt-hat évre előre tervezni. Ha valamilyen kivételesen kedvező ajánlatot kapnék, nyilván elgondolkodnék a külföldi szerződésen, de jó helyen vagyok itthon. Nagyon szeretek kosárlabdázni, és a legfontosabb az, hogy szeretném továbbra is élvezni a játékot.
Ehhez kell, hogy sok időt tölthetek a pályán, nem azért dolgoztam eddig rengeteget, hogy valahol a kispadot koptassam. Több pénzért sem mennék el egy magasabban jegyzett klubba azt tudva, hogy csak néhány percet kapnék az edzőtől. Nagy ajándék a sorstól, hogy abból élhetek meg, amit élvezek és a legjobban szeretek csinálni.
Ami pedig a konkrét célokat illeti, továbbra is mindent beleadok a pályán, mert szeretnék újra bajnoki címeket szerezni és a nemzetközi porondon is eredményesen szerepelni.
Alíz új dimenziót nyitott az életében
– Más téma: a kedvenc csapata, az Inter a futballban kikapott a Bajnokok Ligája döntőjében. Honnan ered a rajongása az olasz klubhoz?
– Ötéves lehettem, amikor láttam az Inter mezét, amely a kék-fekete színekkel lenyűgözött. Később a gépen is csak velük játszottam, majd elkezdtem nézni a meccseket.
Valahol jó érzés, hogy nem egy divatcsapatnak szurkolok, és bár a mi elveszített döntőnkre nem lehetett volna vigasz a sikere, nagyon szurkoltam neki.
Sajnos a PSG sokkal jobb volt, az Inter pedig úgy járt, mint mi, a végére elfáradt a háromfrontos harcban. Ezzel együtt azt mondom, szép szezont zárt.
– Végül a legfontosabb: április elején apa lett. A szurkolók a Fehérvár elleni elődöntő egyik meccsén drapériával és rigmussal köszöntötték a kis Alízt. Hogyan tudott utána a meccsre összpontosítani?
– Sehogy. Talán a harmadik negyed végén jártunk, és ha jól emlékszem, utána már nem is dobtam pontot, annyira megható volt a gesztus, rendkívül jólesett. Alíz érkezése megváltoztatta a mindennapokat, érzelmileg is új dimenziót nyitott az életemben. Leírhatatlan, milyen érzés, amikor rám mosolyog vagy egyáltalán, a közelemben van.
