Életműdíjat kapott a Magyar Nemzet sportrovatának munkatársa, Pajor-Gyulai László

Életműdíjjal jutalmazta kollégánkat a Magyar Sportújságíró-szövetség. A 68 éves Pajor-Gyulai László hétfőn délután Lakitelken vette át az elismerést, amelyet méltán kapott meg.

Pajor-Gyulai László, az Életműdíjas sportújságíró Fotó: Cseh Peter/MSÚSZ

A szikár tény: a 68 éves Pajor-Gyulai László hétfőn délután Lakitelken a Magyar Sportújságíró-szövetség életműdíját vehette át. Ám e mondat mögött nagyon sok olyan dolog van, amelyről az olvasónak nem lehet tudomása. Sok esetben nem is kell, hogy legyen, de egy ilyen elismerés átvételének pillanatában érdemes megállni egy kicsit, mi is ezt tesszük most.

Pajor-Gyulai László, az MSÚSZ egykori elnöke - Forrás: Facebook

Pajor-Gyulai László: egy utolsó mohikán a régi iskolából

E sorok írója még az általános iskolában ült, amikor Pajor-Gyulai László már a Népsport labdarúgó rovatában dolgozott. A naptár 1985-öt mutatott, kollégánk akkor került oda az ország egyetlen sportnapilapjához. Olykor, egy-egy cikknél berakták a lapba az arcképét is. Innen tudtam meg, hogy kackiás bajuszt visel, hogy nagyon komolyan néz. Sorait olvasva pedig azt is tudtam, hogy imádja, amit csinál. Bevallom, kicsit irigyeltem is. Hiszen ő hivatásszerűen végezte azt a munkát, amely tulajdonképpen egyenlő volt az emberek szórakozásával. Meccsekre járhatott, nem is akármilyenekre. Akkor kezdett a Népsport labdarúgó rovatában, amikor a sportág éppen csúcson volt idehaza. A Mezey György vezette válogatott Európa legjobb csapatai között volt, a Videoton meg ebben az évben játszott UEFA Kupa döntőt. A matematika vagy fizika órákon, a pad alatt a Népsportot olvasgatva szinte ittam Pajor-Gyulai szavait. Akkor nem gondoltam volna, hogy hat évvel később már együtt járhatunk az NB I-es meccsekre, de azt sem hittem soha, hogy egyszer lesz olyan válogatott mérkőzés, amelyet ő a Nemzeti Sportnak, én a Magyar Rádió hallgatóinak tudósíthatok.

Mindig és mindenben partner volt, s mind a mai napig az. Emlékszem, hogy 2010-ben szinte könyörögtem neki, ne vállalja el az MLSZ felkérését, de arra az invitálásra, hogy ő legyen a magyar labdarúgó-válogatott sajtófőnöke, nem lehetett nemet mondani. Győzködtem, hogy ennél vannak biztonságosabb feladatok, tudtam, hogy az a talaj elég ingoványos, amelyen ő épp megvetni készül a lábát. Mint minden feladatát, ezt is halálosan komolyan vette. Nem volt olyan perc, hogy ne a kollegalitás, a mások segítése lebegett volna a szeme előtt. A válogatott sajtófőnökeként akkor még olyan találkozókat szervezett, amelyeken valóban beszélgetni lehetett a legjobb játékosokkal, ahol valóban fel lehettett tenni kérdéseket, ahol nem a lelátó tetejéről kellett lekiabálni, ha kérdezni szerettél volna valamit. Ezek az idők gyorsan elmúltak, amit mind a mai napig nagyon sajnálok. Talán jobban bánt az, hogy a körülmények mára kissé megváltoztak, mint bántja őt az, hogy két év után hirtelen megszűnt ez a megbizatása és torzó maradt mindaz, amit elkezdett. Ma is állítom, amit akkor mondtam: túl jó ember volt ő ott, a farkasok között.

2007 és 2015 között nyolc éven át elnöke volt annak a szervezetnek, amely most Életmű-díjat adományozott neki. Abban a nyolc évben e sorok írója együtt dolgozott vele az MSÚSZ elnökségében. Ott sem csinált mást, mint önmagát adta, ott sem tartott semmi mást fontosabbnak a szakmánál. Emlékszem a jó hangulatú közgyűlésekre, azokra a szakmai beszélgetésekre, estekre, amelyeket ő szervezett meg. Ahol a szakmáról, közös ügyünkről, a sportújságírásról beszélgethettünk. 2015-ben ennek a munkájának is vége szakadt, jött egy új elnök, akibe nagyobb bizodalmat helyezett a közgyűlés. Pajor-Gyulai László emelt fővel vette mindezt tudomásul, innentől kezdve pedig végleg a sportújságírásra koncentrált.

Milyen jól tette és milyen jól teszi mind a mai napig. A szakzsargon szerint a régi iskola egyik utolsó képviselője ő – koránál fogva nem is lehet más. Ő még látott igazi meccseket, fogott a kezében ólombetűkből kiszedett friss újságot, ha kellett, nyomdába rohant, hogy a lapzárta előtti utolsó másodpercekben kijavítson valamit. Soha nem riadt meg attól, ha valami újat kellett megtanulnia, az idő és a szakma változása áltak kikényszerített feladatokat is jól megoldotta. Azon kevés klasszikus újságírók között van, akinek nem lehet újat mondani, akitől nem lehet olyan dolgot kérni, amit ne teljesítene. Nekem például külön öröm és büszkeség, hogy 100 napon át együtt írhatjuk a Magyar Nemzet sportrovatának egyedi vállalását, azaz 100 napon át 100 különleges történetet a labdarúgó-világbajnokságok históriáiból. Az ezerszer ismert és már megírt történeteket is úgy tudja újjávarázsolni, hogy abban nem lehet hiba, remélem, az olvasó is egyetért abban, hogy a keze alól kikerülő írásművek bárhol megállnák a helyüket. Ami ennél még fontosabb: ő az, aki szinte bárkit el tud érni telefonon. Na jó, a régiek közül bárkit. S ezek az egykor volt sztárok szinte kivétel nélkül nyílnak meg Pajor-Gyulai László előtt, mert tudják: aki kérdez, hiteles ember és soha nem fogja őket becsapni.

Pajor-Gyulai László beszél Lakitelken, miután átvette az életműdíjat - Fotó: Cseh Peter / MSÚSZ

Sosem felejtem el, amikor 2002 nyarán Japánban a zuhogó esőben álltunk és vártuk a médiabuszt a labdarúgó-világbajnokság elődöntőjét követően Szaitamában. Pár órával korábban a brazil Ronaldo góljával az akkor még csak négyszeres világbajnok 1-0-ra győzte le Törökországot. Az eső megállás nélkül esett, az előttünk kígyózó újságíró-sor nem akart fogyni. A japán szervezők bajban voltak, nem állt rendelkezésre elegendő médiabusz. E sorok írója akkor 30 éves volt, Pajor-Gyulai László meg 44. A 30 éves a maga örök nyughatatlanságával és idegbajával szinte megőrült az idegességtől, mert tudta, ha nem éri el az utolsó autóbuszt, megint a szabad ég alatt éjszakázik. A 44 éves minden tapasztalatával és nyugodtságával ránézett a 30 évesre és csak annyit mondott: „Nyugi. Nem lesz gond. Eléred. Ha meg nem, akkor alszol nálam. Legfeljebb összehúzzuk magunkat, vagy bemászol az ágy alá.”

Mondanom sem kell, elértük a buszt. Milyen jó, hogy azóta is együtt ülünk rajta.

Névjegy

Pajor-Gyulai László, a Magyar Sportújságíró-szövetség Életműdíjasa
Született: 1958. május 25.
Szakmai pályafutásának főbb állomásai: Magyar Hírlap (1983–85), Népsport, Nemzeti Sport (1985–1995 és 1999–2010), Magyar Nemzet (2015 – napjainkig), MLSZ-sajtófőnök (2010–2012), MSÚSZ-elnök (2007–2015).
Elismerései: Feleki László díj (2004), MOB Médiadíj (2017), Életműdíj (2026).