1990-ben május elseje helyett igazából másodikán ünnepelt az ország. Pár héttel az első szabad választás után ezen a napon ült össze az új országgyűlés. Innen, a népképviselet nyitó ülésétől számoljuk újbóli szabadságunkat. Ekkor állt vissza Magyarország 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezése. A bukott pártállam híveit leszámítva eufóriában vártuk a nagy napot. Boldog volt az ország, egy nagy és lelkes csapat, tele szívvel, várakozással, első szándékkal. Jóllehet itt voltak még a megszállók, még tagja voltunk a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, de kit is érdekelt ez akkor, a visszakapott szabadság csodareggelén?

Harminchárom éve ennek. Máig előttem a verőfényes tavaszi nap. Talán csak én láttam úgy, talán az évek kozmetikázták át, valami különös, tapintható várakozással indult minden. Szűrös Mátyás, a köztársaság ideiglenes elnöke nyitotta meg a többpárti Országgyűlés alakuló ülését. Mint a mesében. A képviselők elénekelték a Himnuszt, meghallgatták Petőfi Sándor A nemzetgyűléshez című versét, majd az első törvényben megörökítették az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét, s nemzeti ünneppé tették október 23-át.

El nem tudtuk volna képzelni akkor, hogy négy évvel később nagy fölénnyel és még nagyobb arroganciával visszatér majd a gyalázatos világ a szocialistává festett kommunistákkal és a nemrég még magukat antibolseviknak hazudó szabad demokratákkal. Talán mert nem hallgattunk a költőre: „Kaszálhatd a fűt világvégeig, / Holnap kinő az, ha ma lenyesik. / Tördelheted le a fa lombjait, / Idő jártával ujra kivirít.”

Bizony, hogy kinőtt, kivirított. Gyökérmaradványaiba ma is belebotlunk.