Október az idősek hónapja, előttük tisztelgek.
Móra Ferenc azt írja valahol, az ember akkor öregszik meg, amikor mosolyog azon, amin valaha sírt, és nevet azon, amin valamikor a fogát csikorgatta. Biztosan így van, de a szárnyszegett öregek sorsánál szívszorítóbb kevés akad. Visszatérő bánatuk, hogy velük már senki sem akar beszélgetni, őket már senki sem szólítja meg. Vagy ha mégis, válaszukra már senki sem kíváncsi. A mai öregemberrel nem beszél a többi generáció, jobb híján csak egymással társalognak a bérház gangján vagy a háziorvosi váróban. És ez elszomorító. A nyugdíjemelés meg a szociális védőháló is fontos, de az ő lelkük komfortjához az ilyen kibeszélősdi is kell. Nem megszánni, hanem meghallgatni kellene a magukra maradt öregeket, rájuk nyitni az ajtót, beköszönni hozzájuk. A legjobb orvosnál is többet segít, aki beszélget velük. Mert akkor Rózsika néni és Lajos bácsi érzi, továbbra fontos tagja ennek a kacifántos világnak, csak vele együtt kerek a mindenség.
