Nevezetes és drámába illő nap a mai. Nevezetes, mert százhetvenöt éve, 1849. május 21-én ezen a napon vette be Görgei Artúr honvédserege Budát. Ez volt a szabadságharc legfényesebb győzelme. Drámába illő, mert ugyanezen a napon néhány száz kilométerrel távolabb, a letiport Varsóban két uralkodó – a megrettent Ferenc József császár és a büszke I. Miklós cár – a vesztünkre szövetkezett; napokkal később kétszázezres orosz sereg indult megsegíteni az ifjú uralkodót. (Egy dokumentum is erre serkentette őket. 1815 őszén, a napóleoni háborúk végén megkötött Szent Szövetség kimondta: az orosz cár, az osztrák császár és a porosz király, ha szükséges, fegyverrel lép fel egymás hatalmának fenntartásáért.) Abban is van valami sorsszerű, hogy a vár fokára az a Püspöky Grácián honvéd tűzi ki elsőként a magyar lobogót, akinek nagybátyja, Csány László miniszter pár hónappal később vértanúhalált hal. Ahogyan az is különös, hogy 1916-ban – hatvanhét évvel Budavár megvívása után – épp ezen a napon hagyja majd el a földi csatateret a 98 esztendős Görgei Artúr, a Bálványkatona. Bevettük – visszafoglaltuk – Budát! Annak dacára, hogy a várőrség parancsnoka, Heinrich Hentzi császári tábornok megüzente az őt megadásra felszólító Görgeinek, ha ostromot indít, ágyúkkal fogja romba dönteni Pestet. Meg is tette.
Adja magát a történelmi párhuzam. Most, százhetvenöt évvel később (ha nem is napra pontosan), újra visszafoglalhatjuk Budát (Pest-Budát, Budapestet…)
Szövetkezzen bárki idegennel is a magyar fővárost elromosító, kiárusító hamis várúr, ki fogjuk tűzni a lobogót!
