Az ezredforduló óta a kommunista diktatúrák áldozataira emlékezünk idehaza február 25-én. 1947-ben e napon tartóztatták le a szovjet megszállók Kovács Béla országgyűlési képviselőt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, aki tíz évet töltött a gulágokon mindenféle törvényes ítélet nélkül, majd itthon – halálos betegen – még az Andrássy út hatvanat is megjárta. 1957-ben halt meg a létező szocializmus dicsőségére. Idehaza még ma is alig akad család, amely valamilyen szinten ne lenne érintett a vörös diktatúra okozta szenvedésekben: málenkij robot, népbíróság, koncepciós perek, kitelepítések, ÁVH, ’56 utáni megtorlások stb. Mélyek a hegek.
Naptári érdekesség: az emléknapot az ideológiai kórt elterjesztő Kommunista kiáltvány megjelenésének évfordulója követi a kalendáriumban: 1848. február 26-án adta közre az irományt két anyaszomorító, Karl Marx és Friedrich Engels.
Javaslatukat – Világ proletárjai, egyesüljetek! – a magyar kommunisták napilapja, a Szabad Nép, majd domesztikált utódja, a Népszabadság a címoldalára is kitette – csak 1989. október 8-án vették le, amikor már mindenki rajtuk röhögött.
A hosszúra nyúlt, trükkös és szemfényvesztő „rendszerváltás” szinte érintetlenül hagyta a leleményes „reformkommunistákat”, akik aztán „korszerű, nyugatos demokratává” kaméleonodtak.
(Emlékszünk még a „Tudjuk! Merjük! Tesszük!” jelszóval hülyítő „antikommunista” SZDSZ-re, amelyik aztán gyorsan megtalálta az átöltöző szobát, s lepacsizott pufajkás Gyuláékkal?) Kommunistáink visszasomfordáltak a hatalomba, amit jószerivel el sem veszítettek. Ma is itt vannak közöttünk, legföljebb a nevük más: liberálisok, zöldek, igazságosztó antifák…
Vigyázz, magyar!
