B-52: a legendás hidegháborús sztratoszféraerőd, ami még 2050-ben is hadrendben lesz

A katonai repülés harceszközeit bemutató sorozatunkban most a hidegháborús korszak és napjaink egyik legismertebb repülő legendáját, a Boeing B-52 "Stratofortress" amerikai csapásmérő hadászati bombázó fejlesztésének történetét, technikai paramétereit, éles harci bevetéseit és egyéb, a típushoz kapcsolódó kevéssé ismert érdekességeket ismertetünk. A B-52 sorozatgyártása még 1952-ben kezdődött el és az 1955-ben hadrendbe állított stratégiai bombázó H jelű altípusa egészen 2050-ig fog szolgálatban maradni az Egyesült Államok légierejében. Ezzel a tervek szerinti 95 éves szolgálati idővel pedig a B-52 jó eséllyel válhat abszolút Guinness-rekorderré, mint a valaha a legtovább hadrendben állt repülőgép.

A B-52 stratégiai bombázó 1955-ben állt szolgálatba az amerikai légierőnél Fotó: Senior Master Sgt. Mahmoud Rasou

A B-52 "Stratofortress" kétség kívül a világ egyik legjobban ismert stratégiai nehézbombázója, amelynek fejlesztési kezdetei egészen 1946 júniusáig nyúlnak vissza, amikor a Boeing megnyerte a Pentagon egy új hadászati nehézbombázó megépítésére kiírt pályázatát.

A B-52 az egyik legismertebb hadászati nehézbombázó    Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

B-52: a hidrogénbomba-hordozó hidegháborús ikon

Az új hadászati nehézbombázóra kiírt pályázat elnyerése után a Boeing fejlesztői először egy hat turbólégcsavaros hajtóművel felszerelt és egyenes félszárnyakkal rendelkező gép terveit vetették papírra. A hidegháborús szemben állás kiéleződése miatt az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti fegyverkezési verseny azonban új követelmények elé állította a Boeing mérnökeit is; így született meg az interkontinentális bevetésekre alkalmas nyolc sugárhajtóműves nyilazott szárnyú YB-52 prototípus, ami 1952 áprilisában hajtotta végre az első felszállását.

A B-52 egyik korai típusa    Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

 Ebben az évben, november elsején robbantotta fel az Egyesült Államok a történelem legelső termonukleáris fegyverét, 

az Ivy Mike kódnevű 10,4 megatonna hatóerejű hidrogénbombát. A szovjet katonai szuperhatalom válasza sem késlekedett sokáig, ugyanis 9 hónappal később a Szovjetunió is felrobbantotta a saját hidrogénbombáját. Ebben a helyzetben a Boeing vadonatúj típusa, az interkontinentális küldetések teljesítésére, valamint a hidrogénbomba hordozására egyaránt alkalmas B-52 vált az amerikai hidegháborús elrettentési doktrína elsődleges atombomba-hordozó eszközévé. Az 1955-ben hadrendbe állított B-52 váltotta le a hadtörténet legnagyobb stratégiai bombázóját, a hat hagyományos dugattyús motorral és négy sugárhajtóművel felszerelt hibrid meghajtású Convair B-36 "Peacemaker -t".

A hibrid meghajtású Convair B-36 hadászati nehézbombázó, amelyet a B-52 váltott le    Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

 Az új amerikai "sztratoszféraerőd" jelentette fenyegetésre adott válaszként kezdtek hozzá a Szovjetunióban is egy hasonló paraméterű hadászati nehézbombázó, a négy gázturbinás turbólégcsavaros hajtóművel repülő Tupoljev Tu-95 csapásmérő gép kifejlesztéséhez. A B-52-es flotta 1992-ig az amerikai Stratégiai Légi Parancsnokság (SAC), majd 2010-ig a Légi Harci Parancsnokság (ACC) alá tartozott, 2010-től viszont az összes szolgálatban álló B-52-est az új Légierő Globális Csapásparancsnokságához helyezték át. Az 1952 és 1962 között épített 744 B-52-ből jelenleg 74, a 21. századi követelményeknek megfelelően modernizált Stratofortress áll még aktív szolgálatban.

Ezért szolgált rá a sztratoszféraerőd elnevezésre

A B-52 egy évtizedig tartó sorozatgyártása alatt a nevezetes stratégiai bombázónak összesen kilenc különböző altípusa készült el. Ezek közül csak az utolsó, a H-jelű altípus-sorozat gépei állnak jelenleg is szolgálatban. E gépek több korszerűsítésen estek át; ennek köszönhetően mind a hatótávolságukat, sebességüket, a szolgálati csúcsmagasságukat, továbbá a csapásmérő képességüket és az aktív, illetve passzív védelmüket megnövelték, valamint csúcstechnológiájúvá tették az elektronikai rendszereiket is. A 48,5 m hosszú és 56,4 méteres szárnyfesztávolsággal rendelkező B-52H sárkányszerkezetének egyik különleges jellegzetessége a felső szárnyas elrendezés, a félszárnyak és a vízszintes vezérsíkok a nagyobb repülési sebesség érdekében pedig erősen nyilazottak. 

A Stratofortress-t nyolc sugárhajtású hajtómű röpíti    Fotó: Senior Airman Keifer Bowes

A B-52 további egyedi sajátossága a tandem elrendezésű főfutómű. 

Az egymás mögött elhelyezett főfutókat a gép törzsébe húzzák be ami miatt a nagy fesztávú szárnyak végébe egy-egy oldalfutót is beépítettek; ezek azt akadályozzák meg, hogy a fel-, illetve a leszállási manőver közben a szárnyvégek leérjenek. A B-52H erőforrását nyolc, négy ikergondolába beépített Pratt & Whitney TF33-P3 típusú kétáramú gázturbinás sugárhajtómű alkotja, amelyek hajtóművenként 76, így összesen pedig 608 kN maximális tolóerő leadására képesek. 

A B-52 egyik ikerhajtómű-gondolája     Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

A bivalyerős hajtóműveinek köszönhetően a 83 250 kg üres tömeggel rendelkező B-52H maximális felszállótömege eléri 220 ezer kg-ot, ami a 120 ezer kg-os feltöltött tömeg figyelembevételével is elméletben 100 ezer kg, vagyis 100 tonna hasznos terhelést biztosít a gép számára. Összehasonlításképpen: a Boeing leghíresebb második világháborús hadászati bombázói közül a B-17 "Flying Fortress" 2,3 tonna, a legnagyobb világháborús stratégiai nehézbombázó, a B-29 "Superfortress" pedig 9 tonna bombát tudott magával vinni a bevetéseire. A Stratofortress szubszonikus, hangsebesség alatt repülő csapásmérő gép, amelynek 1047 km/óra a maximális sebessége optimális magasságon. A B-52 rászolgál a sztratoszféraerőd elnevezésre; a H altípus a maga 16 765 méteres szolgálati csúcsmagasságával ugyanis már valóban a sztratoszférában repül. A B-52-nek az átrepülési távolsága szintén impozáns, ami maximális üzemanyag feltöltéssel meghaladja a 16 000 kilométert. 

Három legendás Boeing: felül a B-17 "Flying Fortress", balra alul  a B-29 "Superfortress", jobbra pedig a B-52 Stratofortress    Fotó: Senior Airman Curt Beach

A többször is módosított B-52-es stratégiai nehézbombázó által hordozható csapásmérő fegyverarzenál ugyancsak széles körű; a hadászati ballisztikus rakétáktól kezdve a manőverező robotrepülőgépeken át nukleáris és hagyományos bombákig, valamint a hajók ellen indítható rakétákig terjed.

A B-52H aktív védelméről egyetlen, a farokrészbe beépített radarvezérlésű hatcsövű Vulcan-61 forgó gépágyú gondoskodott, ám ezt 1991-ben valamennyi hadrendben álló B-52-ről eltávolították.

Jelenleg a gép passzív védelmét a csúcstechnikát jelentő felderítő és zavaróberendezések biztosítják. 

A távvezérlésú forgó farokgépágyút 1991-ben eltávolították, és elektronikai zavaróberendezéseket telepítettek a helyére     Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

A módosított altípusnak rendkívül fejlett a repüléselektronikai rendszere is, amibe többek között a platina-szilikát alapú infravörös előretekintő és nagy felbontású alacsony fényintenzitású elektronikus képalkotó rendszer ugyanúgy beletartozik, mint a csúcstechnikájú Sniper GPS vezérlésű továbbfejlesztett célmegjelölő konténer és a rendkívül nagy teljesítményű fedélzeti számítógéprendszer, illetve a legkorszerűbb lokátorok. Ezeknek köszönhetően a gép az elektronikai hadviselésben is képes részt venni.

Egyetlen hidegháborús bombázótípus sem vett részt annyi harci bevetésben, mint a B-52

A B-52 talán a legtöbb éles harci bevetésben részt vett hadászati bombázó, amely számos harci küldetést teljesített 1964 és 1972 között a vietnámi háborúban, 1991-ben a Sivatagi Vihar hadművelet során Irak elleni Öböl-háborúban, 1999-ben Szerbiában és 2001-ben Afganisztánban is. A típus történetének legsúlyosabb harctéri veszteségei a vietnámi háborúhoz kapcsolódnak; 1965 és 1972 között a Stratégiai Légi Parancsnokság összesen 31 sztratoszféraerődöt volt kénytelen veszteséglistára tenni, és a hajózószemélyzetből 25-en vesztették életüket. 

A legtöbb veszteséget az észak-vietnámi légvédelmi egységek okozták a B-52-seknek, a Szovjetuniótól kapott légelhárító rakétarendszereiknek köszönhetően.

Egy Észak-Vietnam felett lelőtt B-52-es roncsait szovjet szakértők vizsgálják    Fotó: Wikimedia Commons

 A vadászelhárításuk már korántsem volt ennyire eredményes. Mi több, arra is akadt példa, hogy a B-52-esre támadó észak-vietnámi vadászgépekkel a bombázók faroklövészei végeztek; így például 1972 decemberében két vietnámi felségjellel repülő Mikojan-Gurjevics MiG-21 típusú szovjet  szuperszonikus elfogóvadász is egy-egy B-52-es Vulcan-gépágyúinak esett az áldozatául. Az 1991 januárjában elkezdődött Sivatagi Vihar hadművelet első napjaiban, január 16-án hét Stratofortress szállt fel az Egyesült Államokból a louisanai Barksdale légi bázisról és az iraki erőkre mért súlyos csapást. 

Ez volt a hadtörténet leghosszabb leszállás nélküli bombázó bevetése,

 ami köztes légi utántöltéssel 35 órás repülési időt jelentett 23 ezer kilométeres távval. A hét B-52 az akcióban 35 AGM-86C CALCM rakétát lőtt ki, és sikeresen megsemmisítették a kijelölt célpontok 85–95 százalékát.

A B-52 rendkívül változatos csapásmérő fegyvereket hordozhat    Fotó: Staff Sgt. Chad Warren

 A szaúd-arábiai dzsiddai King Abdullah légibázisról, az egyesült királyságbeli Fairfordról, a spanyolországi Morón légibázisról és az indiai-óceáni Diego Garcia szigetéről felszálló B-52G típusú bombázók is több bevetést hajtottak végre Irak felett, kezdetben igen alacsony magasságban. Az Öböl-háborúban a B-52-sek nem szenvedtek veszteséget. Csupán egyetlen incidens történt, amelyben egy iraki MiG-29-es vadászgép légiharc-rakétáival megrongálta az egyik bevetést repülő B 52-est, de a gép az elszenvedett sérülései ellenére is vissza tudott térni a bázisára. A B-52-esek az 1999 márciusában kitört jugoszláv vagy koszovói háborúban, majd 2001-ben az Operation Enduring Freedom kódnevű Afganisztán elleni hadjáratban is repültek harci bevetéseket. 

Egy B-52 csapásmérés közben     Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

A jelenleg szolgálatban álló B-52-es flotta nagyobb részt az Amerikai Egyesült Államokban, az Államokon kívül pediga közel-keleti térséghez viszonylag közel fekfő Diego Garcia szigetén állomásozik.

Amiről megpróbált diszkréten hallgatni a "füllentő" hadsereg

A típus történetében akadt néhány "forró", a hadsereg számára különösen kellemetlen baleset is. 1968. február 21-én a New York állambeli Plattsburgh betonjáról egy B-52-es emelkedett a magasba, négy darab egyenként 15 megatonna hatóerejű hidrogénbombával a fedélzetén. A gép célja a grönlandi Thule amerikai légi bázisa volt. Röviddel a leszállási manőver megkezdése előtt tűz ütött ki a bombázó fedélzetén, amit a legénység nem tudott megfékezni és ezért katapultált. A magára hagyott gép a halálos rakományával együtt Thule partjaitól 12 kilométerre a jeges Baffin-öbölbe zuhant. Noha a termonukleáris bombák nem voltak élesítve, de egy esetleges robbanás apokaliptikus katasztrófát okozott volna Grönlandon és a sziget tágabb térségében is.

A radioaktív sugárzás szintjét mérik a thulei légi bázison a súlyos baleset után    Fotó: Wikimedia Commons

A hadsereg a szupertitkos Crested Ice (Jégtorlódás) fedőnevű művelet során saját állítása szerint mind a négy termonukleáris tömegpusztító fegyvert biztonságosan kiemelte, de az incidens után negyven évvel később, 2008-ban kiderült, hogy a katonák "füllentettek", ugyanis az egyik 15 megatonnás hidrogénbombát nem sikerült megtalálniuk, ami mind a mai napig ott rejtőzik valahol a Baffin-öböl mélyén. 

Hasonló incidens történt hét évvel korábban 1961. január 24-én az Egyesült Államokban is. 

Az Észak-Karolina állambeli Goldsboro -i Seymour Johnson légi bázisról felszálló B-52 üzemanyag szivárgás miatt megszakította az óceán feletti légi utántöltését. A gépparancsnok azt tervezte, hogy visszafordulnak, ám a bázist már nem tudták elérni és a B-52 a partvonal közelében lezuhant. 

A B-52 1955 óta szolgál az amerikai légierőben   Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

A nyolc fős személyzetből öten tudták elhagyni a zuhanó gépet, amely a bombakamrájában lapuló kettő Mk. 39 típusú atombombával együtt mindössze 18 kilométerre a 29 ezres lakosságú Goldsboro városától a mocsaras partvidékre csapódott. A nagy port felvert incidens után a Pentagon sietett megnyugtatni a közvéleményt, hogy nem volt robbanásveszély. Ezzel szemben a baleset után nyolc évvel később, 1969-ben nyilvánosságra került jelentés megállapította, hogy a bomba szándékolatlan robbanását megakadályozni hivatott 4 rendszerből három tönkrement a zuhanás során, és csupán egyetlen épségben maradt relé akadályozta meg a katasztrófát. A lezuhant B-52-es bombakamrájában szállított Mk.39 típusú 3,8 megatonnás nukleáris fegyver hatóereje 250-szerese volt a hirosimai atombombáénak.

A B-52 "Startofortress":

• nyolc hajtóműves nagy hatótávolságú nukleáris csapásmérésre is alkalmas hadászati nehézbombázó,
• amely 1955 óta áll szolgálatban az Egyesült Államok légi erejénél,
• és ami 2050-ig fog még hadrendben maradni.