A Tu-95 kifejlesztését az 1940-es évek végére kiéleződő hidegháborús szembenállás, a két katonai szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti "forró" háború kitörésével fenyegető egyre nagyobb nemzetközi feszültség hívta életre.
A Tu-95 a hidegháborús fenyegetés szülötte volt
Annak ellenére, hogy az 1930-as évek elején a szovjet repülőgépipar más nyugat-európai országokat megelőzve jelentős lépéseket tett a kor viszonyaihoz képest igen korszerű hadászati nehézbombázók kifejlesztésében, sajátos módon éppen a második világháború 1939 szeptemberében történt kitörése vetette vissza az évtized elején még igen ígéretesnek látszó szovjet stratégiai bombázóprogramot. Az 1922-ben saját repülőgép-tervező irodát alapító Andrej Nyikolajevics Tupoljev konstruktőrcsoportja alkotta meg a világ első monoplán, teljesen fémépítésű és korszerű alsószárnyas elrendezésű négymotoros stratégiai nehézbombázóját, a Tupoljev TB-3, vagy ANT-6 típusjelű gépet.
Az 1932-ben szolgálatba állított nehézbombázó 2000 kilométeres hatótávolságával és két tonna bombaterhével az akkori világ élvonalába tartozó konstrukciónak számított.
Az 1930-as évek második felében kibontakozó sztálini tisztogatási hullám nem csak a hadseregnek, hanem a légierőnek és a repülőgépiparnak is súlyos károkat okozott. Éppen azért, amikor a náci Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a vörös légierő jelentős technikai hátrányban állt a német Luftwfféval szemben. A világháború éveiben a szovjet hadvezetés mindent a szárazföldi hadműveleteknek rendelt alá, így a harci repülőgépek fejlesztését is. Emiatt a hadászati nehézbombázók helyett az olyan közvetlen csapattámogatást nyújtó taktikai, illetve könnyű-bombázógépek fejlesztése és gyártása kapott prioritást mint például az Iljusin Il-2 Sturmovik, vagy a Tupoljev Tu-2 harcászati bombázóké.
Ennek tudható be, hogy amikor 1945-ben az európai és a csendes-óceáni térségben is véget értek a hadműveletek,
a Szovjetuniónak gyakorlatilag nem volt hadászati nehézbombázó flottája.
A negyvenes évek második felére kibontakozó hidegháborús szembenállás és az 1949-ig kitartó amerikai atommonopólium árnyékában mindez komoly hátrányt jelentett a szovjetek számára. Miután 1949-ben a saját atombomba kifejlesztésével a Szovjetunió is atomnagyhatalommá vált, még sürgetőbb lett az igény egy olyan nagy hatótávolságú nehézbombázó kifejlesztésére, ami potenciálisan alkalmas az amerikai interkontinentális célpontok támadására is. A második világháború utolsó éveiben Szibériában kényszerleszállt néhány amerikai Boeing B-29 Superfortress lemásolásával megalkotott és 1947-ben hadrendbe állított Tupoljev Tu-4 - az amerikai Superfotress tökéletes másolata -, valamint továbbfejlesztett változata, a Tu-80 azonban nem volt alkalmas ezeknek az új céloknak a teljesítésére.
A szovjet pártvezetés az állami irányítás alatt álló Tupoljev és Maszjicsev tervezőirodát jelölte ki az új igényeknek megfelelő stratégiai bombázók megépítésére. A Mjaszicsecv-4, az első négy hajtóműves sugárhajtású szovjet hadászati bombázó ugyan korszerű harci gép volt, de a korai sugárhajtóművek rendkívül nagy üzemanyag fogyasztása miatt nem tudta teljesíteni az elvárásként megfogalmazott 9-10 ezer kilométeres hatótávolságot. Ugyanez volt elmondható a Tupoljev iroda sugárhajtású nehézbombázójáról, a Tu-16-ról is. Ezért a konstruktőrök olyan megoldást kerestek, ami képes kiküszöbölni a sugárhajtóművek mértéktelen étvágyát és legalább 10 ezer kilométeres hatótávolságot biztosít a bombázónak. A hajtóművek megtervezésbe német hadifogoly repülőgépmérnököket is bevontak; így született meg 1952-re a legnagyobb hatótávolságú és máig rendszerben álló szovjet-orosz hadászati nehézbombázó, a Tupoljev Tu-95, a "Medve".
Nemcsak a legerősebb, hanem a leghangosabb is a világon
Ahhoz, hogy a Tu-95 képes legyen elérni a célul tűzött legalább 10 ezer kilométeres hatótávolságot, az új szovjet hadászati nehézbombázó turbólégcsavaros meghajtást kapott.
A két egymással szembeforgó négyágú légcsavartollat meghajtó gázturbina prototípusát a szovjetek a Junkers cég Szovjetunióba hurcolt hadifogoly repülőmérnökeivel terveztették meg Ferdinand Brander vezetésével, aki a repüléstörténet első sugárhajtású bombázójához, az Arado Blitz-hez építette meg a Jumo 004, illetve 012-es hajtóműveket.
A turbópropelleres meghajtás egyik legnagyobb előnye a sugárhajtóművekhez képest az üzemanyag-takarékos üzemmód, ami a hidegháborús időkben sokkal nagyobb repülési távolság elérését tette lehetővé. Hátránya a légcsavarok okozta nagyobb légellenállás miatti alacsonyabb sebesség.
A Tu-95 első sorozatban gyártott példányai 1956-ban, a hidegháború egyik "forró" pillanatában álltak szolgálatba.
A típusnak több verzióját is kifejlesztették az ezt követő évek során. A "Medve" kiválóan megfelelt a hagyományos bombák mellett a manőverező robotrepülőgépek, hidrogén és atombombák, illetve a nukleáris robbanófejjel felszerelt irányított rakéták hordozására. Mivel a Szovjetunió számára az amerikai haditengerészet, főleg a repülőgép-hordozó flottakötelékek jelentették az egyik legnagyobb kihívást, elkészítették a Medve haditengerészeti változatait is, a Tu-95 RC haditengerészeti felderítő és a Tu-95 KM haditengerészeti csapásmérő altípusokat.
Ez utóbbi képes a hajók elleni H-22 rakéták hordozására, illetve indítására. A Tu-95 roppant erejét jól illusztrálja , hogy a Medve 188 ezer kg a maximális felszállótömege meghaladja a gép 90 ezer kg-os szerkezeti tömegét. A fejlesztések során a Tu-95 eredeti hajtóműveit a még nagyobb teljesítményű Kuznyecov NK-12 turbólégcsavaros hajtóművel váltották fel,
ami mind a mai napig a világ legerősebb turbóprop hajtóműve.
Az egyenként 15 ezer lóerős négy Kuznyecov NK-12-es összteljesítménye 60 ezer lóerő, ami 926 km/óra végsebességet, 13 716 m szolgálati csúcsmagasságot és 15 ezer kilométeres hatótávolságot biztosít a Medve számára. A Tu-95 turbólégcsavaros hajtóművei nemcsak a világ legerősebb, hanem a legzajosabb hajtóművei is egyben.
A motoronként egymással ellentétes irányba forgó 6 méter átmérőjű légcsavarpár fordulatszáma olyan magas, hogy a légcsavartollak végének sebessége átlépi a hanghatárt. A Tu-95 hadászati nehézbombázóból több mint 500 példány épült; a gyártást csak 1993-ban, a Szovjetunió széthullása után állították le. A Szovjetunió 1991 decemberében történt megszűnése után az utódállamok birtokában is maradtak Medvék, Ukrajna például 26 Tu-95-öst "örökölt", amit amerikai nyomásra és segítséggel még a 90-es években szétbontottak. A többi utódállam - mivel nem rendelkezett a típus igen költséges fenntartásához és üzemeltetéséhez szükséges technikai és anyagi forrásokkal -, inkább visszaszolgáltatta az orosz légierőnek a saját Medvéit.
A Medve dobta le minden idők legpusztítóbb termonukleáris fegyverét
A Tu-95 történetéhez fűződik a világtörténelem mind a mai napig legnagyobb hatóerejű termonukleáris fegyvere, az AN602 kódjelű hidrogénbomba kísérleti vetése is. Az eredetileg 100 megatonnásra tervezett, de végül "csak" 50 megatonnára redukált Cár-bombát 1961. október 30-án az északi-sarkkörön túli Novaja Zemlja sziget nyugati partvidékének térségében oldotta ki egy erre a célra speciálisan átépített Tu-95V típusjelet kapott Medve.
A Cár-bomba hatóerejét jól illusztrálja, hogy az Egyesült Államok 1952. november 1-én a csendes-óceáni Marshall-szigeteken felrobbantott Ivy Mike kódnevű hidrogénbombájának 10,4 megatonna, a Szovjetunió első kísérleti termonukleáris eszközének, az 1953. augusztus 12-én felrobbantott hidrogénbombának pedig "mindössze" 400 kilotonna volt a hatóereje. A legerősebb amerikai hidrogénbomba, a Castle Bravo rombolóereje 15,5 megatonnát tett ki. A Cár-bombát hordozó speciális bombakamrával felszerelt és a sugárzás visszaverésére vakító fehérre festett medve a nukleáris szörnyeteget 1961. október 30-án helyi idő szerint 11 óra 30 perckor oldotta ki.
A bomba detonátorát a légnyomásváltozás aktiválta; úgy volt beállítva, hogy amikor az önmagában is 800 kg-ot nyomó fékezőernyőn lebegve eléri a 4000 méteres magasságot, akkor kapcsolja be a robbanószerkezetet.
Soha addig - és mind a mai napig - nem engedtek szabadjára ekkora pusztítóerőt,
így azt sem lehetett pontosan előre tudni, hogy milyen következményei lesznek a kísérleti légköri robbantásnak. A hidrogénbomba-hordozó Medve személyzete, miután útjára engedte a Cár-bombát, sötét védőszemüveget vett fel és éles kitérő fordulóval maximális sebességre felgyorsítva a gépet, igyekezett minél távolabb kerülni a detonáció epicentrumától.
A robbanás hatása elképesztő volt; egy második Nap kelt fel Novaja Zemlja felett. A robbanás gombafelhője 64 kilométeres magasságra, egészen a mezoszféráig emelkedett,
a fényvillanást pedig még a helyszíntől 1000 kilométeres távolságra fekvő Finnországban is látták.
A fúziós Cár-bomba akkora hőenergiát generált, hogy a viharos gyorsaságú forró lökéshullám még az epicentrumtól 100 kilométeres távolságra is harmadfokú égési sérüléseket okozott. A Cár-bomba vetésével a Tu-95 vált a hidegháborús nukleáris elrettentés egyik legismertebb szimbólumává. A rendkívül sokoldalú Medvét noha a gyártásával 1993-ban leálltak, Oroszország mind a mai napig hadrendben tartja.
A hidegháborús veterán első éles harci bevetésére csak 2015-ben került sor, amikor oroszországi bázisukról felszállt Tu-95-sök manőverező robotrepülőgépekkel támadták az Iszlám Állam terrorista szervezet szíriai állásait. Oroszország jelenleg 60 bevehető Tu-95-öst tart harckészültségben. Oroszországon kívül csak India rendelkezik még Medvékkel, amik az indiai haditengerészeti légierő kötelékében szolgálnak.
A Tu-95 "Medve":
- szovjet-orosz négy hajtóműves turbólégcsavaros hadászati nehézbombázó,
- amit 1956-ban állítottak hadrendbe és még jelenleg is szolgál az orosz és az indiai légierőben,
- alkalmas termonukleáris fegyverek, hagyományos bombák, manőverező robotrepülőgépek és hajók elleni rakéták hordozására, illetve indítására,
- és ez a típus dobta le a világtörténelem legnagyobb hatóerejű termonukleáris fegyverét, az 50 megatonnás Cár-bombát.
