Tu-95: a repülő medve ami ledobta a világ legpusztítóbb hidrogénbombáját

A hidegháborús korszak elején a Szovjetunió még jelentős lemaradásban volt a nagy hatótávolságú hadászati bombázó fegyvernem kifejlesztésével az Egyesült Államokhoz képest, ahol az 1940-es évek végére a stratégiai bombázóparancsnokság már rendkívül jelentős és komoly csapásmérő erőt jelentő bombázóflottával rendelkezett. A híres szovjet repülőgép-konstruktőr, Andrej Nyikolajevics Tupoljev tervezőirodájában az 1952-re kifejlesztett Tu-95 ezt a lemaradást volt hivatott behozni. A NATO kódneve után medveként emlegetett Tupoljev Tu-95 volt első olyan nagy hatótávolságú szovjet hadászati bombázó, amellyel már interkontinentális bevetéseket is lehetett teljesíteni. Noha a Medve már hetven éves, de a hasonló korú hidegháborús amerikai kortársával, a Boeing B-52 Stratofortress stratégiai nehézbombázóval együtt még ma is aktív szolgálatban áll az orosz és az indiai légierő kötelékében.

A Tu-95 a NATO kódja után kapta a "Medve" elnevezést Fotó: Marina Lystseva Forrás: Wikimedia Commons

A szovjet Tu-4 az amerikai Boeing B-29 tökéletes mása volt    Fotó: Wikimedia Commons/ Maarten

 A szovjet pártvezetés az állami irányítás alatt álló Tupoljev és Maszjicsev tervezőirodát jelölte ki az új igényeknek megfelelő stratégiai bombázók megépítésére. A Mjaszicsecv-4, az első négy hajtóműves sugárhajtású szovjet hadászati bombázó ugyan korszerű harci gép volt, de a korai sugárhajtóművek rendkívül nagy üzemanyag fogyasztása miatt nem tudta teljesíteni az elvárásként megfogalmazott 9-10 ezer kilométeres hatótávolságot. Ugyanez volt elmondható a Tupoljev iroda sugárhajtású nehézbombázójáról, a Tu-16-ról is. Ezért a konstruktőrök olyan megoldást kerestek, ami képes kiküszöbölni a sugárhajtóművek mértéktelen étvágyát és legalább 10 ezer kilométeres hatótávolságot biztosít a bombázónak. A hajtóművek megtervezésbe német hadifogoly repülőgépmérnököket is bevontak; így született meg 1952-re a legnagyobb hatótávolságú és máig rendszerben álló szovjet-orosz hadászati nehézbombázó, a Tupoljev Tu-95, a "Medve".

Nemcsak a legerősebb, hanem a leghangosabb is a világon

Ahhoz, hogy a Tu-95 képes legyen elérni a célul tűzött legalább 10 ezer kilométeres hatótávolságot, az új szovjet hadászati nehézbombázó turbólégcsavaros meghajtást kapott. 

A Medve rendelkezik a világ legerősebb gázturbinás turbópropelleres hajtóműveivel    Fotó: Wikimedia Commons

A két egymással szembeforgó négyágú légcsavartollat meghajtó gázturbina prototípusát a szovjetek a Junkers cég Szovjetunióba hurcolt hadifogoly repülőmérnökeivel terveztették meg Ferdinand Brander vezetésével, aki a repüléstörténet első sugárhajtású bombázójához, az Arado Blitz-hez építette meg a Jumo 004, illetve 012-es hajtóműveket.

A turbópropelleres meghajtás egyik legnagyobb előnye a sugárhajtóművekhez képest az üzemanyag-takarékos üzemmód, ami a hidegháborús időkben sokkal nagyobb repülési távolság elérését tette lehetővé. Hátránya a légcsavarok okozta nagyobb légellenállás miatti alacsonyabb sebesség.

A Tu-95 első sorozatban gyártott példányai 1956-ban, a hidegháború egyik "forró" pillanatában álltak szolgálatba. 

A típusnak több verzióját is kifejlesztették az ezt követő évek során. A "Medve" kiválóan megfelelt a hagyományos bombák mellett a manőverező robotrepülőgépek, hidrogén és atombombák, illetve a nukleáris robbanófejjel felszerelt irányított rakéták hordozására. Mivel a Szovjetunió számára az amerikai haditengerészet, főleg a repülőgép-hordozó flottakötelékek jelentették az egyik legnagyobb kihívást, elkészítették a Medve haditengerészeti változatait is, a Tu-95 RC haditengerészeti felderítő és a Tu-95 KM haditengerészeti csapásmérő altípusokat. 

                          A Tu-95 35 fokos szögben hátranyilazott  szárnyakkal és vízszintes vezérsíkokkal rendelkezik a szubszonikus, de nagy sebességű repüléshez                          Fotó: Wikimedia Commons

Ez utóbbi képes a hajók elleni H-22 rakéták hordozására, illetve indítására. A Tu-95 roppant erejét jól illusztrálja , hogy a Medve 188 ezer kg a maximális felszállótömege meghaladja a gép 90 ezer kg-os szerkezeti tömegét. A fejlesztések során a Tu-95 eredeti hajtóműveit a még nagyobb teljesítményű Kuznyecov NK-12 turbólégcsavaros hajtóművel váltották fel, 

ami mind a mai napig a világ legerősebb turbóprop hajtóműve. 

Az egyenként 15 ezer lóerős négy Kuznyecov NK-12-es összteljesítménye 60 ezer lóerő, ami 926 km/óra végsebességet, 13 716 m szolgálati csúcsmagasságot és 15 ezer kilométeres hatótávolságot biztosít a Medve számára. A Tu-95 turbólégcsavaros hajtóművei nemcsak a világ legerősebb, hanem a legzajosabb hajtóművei is egyben.

A Medve pilótafülkéje   Fotó: Wikimedia Commons

 A motoronként egymással ellentétes irányba forgó 6 méter átmérőjű légcsavarpár fordulatszáma olyan magas, hogy a légcsavartollak végének sebessége átlépi a hanghatárt. A Tu-95 hadászati nehézbombázóból több mint 500 példány épült; a gyártást csak 1993-ban, a Szovjetunió széthullása után állították le. A Szovjetunió 1991 decemberében történt megszűnése után az utódállamok birtokában is maradtak Medvék, Ukrajna például 26 Tu-95-öst "örökölt", amit amerikai nyomásra és segítséggel még a 90-es években szétbontottak. A többi utódállam - mivel nem rendelkezett a típus igen költséges fenntartásához és üzemeltetéséhez szükséges technikai és anyagi forrásokkal -, inkább visszaszolgáltatta az orosz légierőnek a saját Medvéit.

A Medve dobta le minden idők legpusztítóbb termonukleáris fegyverét

A Tu-95 történetéhez fűződik a világtörténelem mind a mai napig legnagyobb hatóerejű termonukleáris fegyvere, az AN602 kódjelű hidrogénbomba kísérleti vetése is. Az eredetileg 100 megatonnásra tervezett, de végül "csak" 50 megatonnára redukált Cár-bombát 1961. október 30-án az északi-sarkkörön túli Novaja Zemlja sziget nyugati partvidékének térségében oldotta ki egy erre a célra speciálisan átépített Tu-95V típusjelet kapott Medve. 

                 Az 1960. május elsejei U-2 incidens után kiéleződött a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti feszütlség. Hruscsov demonstratív, elrettentő célból dobatta le a Cár-bombát                                     Fotó: Library of Congress

A Cár-bomba hatóerejét jól illusztrálja, hogy az Egyesült Államok 1952. november 1-én a csendes-óceáni Marshall-szigeteken felrobbantott Ivy Mike kódnevű hidrogénbombájának 10,4 megatonna, a Szovjetunió első kísérleti termonukleáris eszközének, az 1953. augusztus 12-én felrobbantott hidrogénbombának pedig "mindössze" 400 kilotonna volt a hatóereje. A legerősebb amerikai hidrogénbomba, a Castle Bravo rombolóereje 15,5 megatonnát tett ki. A Cár-bombát hordozó speciális bombakamrával felszerelt és a sugárzás visszaverésére vakító fehérre festett medve a nukleáris szörnyeteget 1961. október 30-án helyi idő szerint 11 óra 30 perckor oldotta ki. 

Nukleáris napfelkelte a csendes-óceáni Eniwetok-atolon. Az 1952-ben felrobbantott amerikai Ivy Mike hidrogénbomba hatóereje a negyede volt a szovjet Cár-bombáénak   Fotó: Wikimedia Commons

A bomba detonátorát a légnyomásváltozás aktiválta; úgy volt beállítva, hogy amikor az önmagában is 800 kg-ot nyomó fékezőernyőn lebegve eléri a 4000 méteres magasságot, akkor kapcsolja be a robbanószerkezetet.

Soha addig - és mind a mai napig - nem engedtek szabadjára ekkora pusztítóerőt, 

így azt sem lehetett pontosan előre tudni, hogy milyen következményei lesznek a kísérleti légköri robbantásnak. A hidrogénbomba-hordozó Medve személyzete, miután útjára engedte a Cár-bombát, sötét védőszemüveget vett fel és éles kitérő fordulóval maximális sebességre felgyorsítva a gépet, igyekezett minél távolabb kerülni a detonáció epicentrumától. 

A Cár-bomba gombafelhője egészen a mezoszféráig emelkedett    Fotó: YouTube

A robbanás hatása elképesztő volt; egy második Nap kelt fel Novaja Zemlja felett. A robbanás gombafelhője 64 kilométeres magasságra, egészen a mezoszféráig emelkedett, 

a fényvillanást pedig még a helyszíntől 1000 kilométeres távolságra fekvő Finnországban is látták. 

A fúziós Cár-bomba akkora hőenergiát generált, hogy a viharos gyorsaságú forró lökéshullám még az epicentrumtól 100 kilométeres távolságra is harmadfokú égési sérüléseket okozott. A Cár-bomba vetésével a Tu-95 vált a hidegháborús nukleáris elrettentés egyik legismertebb szimbólumává. A rendkívül sokoldalú Medvét noha a gyártásával 1993-ban leálltak, Oroszország mind a mai napig hadrendben tartja. 

A Medve még ma is szolgál      Fotó: Wikimedia Commons/ Sergey Kustov 

A hidegháborús veterán első éles harci bevetésére csak 2015-ben került sor, amikor oroszországi bázisukról felszállt Tu-95-sök manőverező robotrepülőgépekkel támadták az Iszlám Állam terrorista szervezet szíriai állásait. Oroszország jelenleg 60 bevehető Tu-95-öst tart harckészültségben. Oroszországon kívül csak India rendelkezik még Medvékkel, amik az indiai haditengerészeti légierő kötelékében szolgálnak.

A Tu-95 "Medve":

• szovjet-orosz négy hajtóműves turbólégcsavaros hadászati nehézbombázó,
• amit 1956-ban állítottak hadrendbe és még jelenleg is szolgál az orosz és az indiai légierőben,
• alkalmas termonukleáris fegyverek, hagyományos bombák, manőverező robotrepülőgépek és hajók elleni rakéták hordozására, illetve indítására,
• és ez a típus dobta le a világtörténelem legnagyobb hatóerejű termonukleáris fegyverét, az 50 megatonnás Cár-bombát.