„Végső megoldások” háború előtt, alatt és után

A ma ötvenöt éve véget ért második világháború a „végső megoldások” háborúja volt. A nemzetiszocialista Németország, Olaszország és Japán nem titkolt célja az „élettér” kialakítása volt. A Szovjetunió az 1939–40-ben, illetve a háború végén megszerzett kelet-európai területeket népességcserékkel és etnikai tisztogatásokkal akarta örökre biztosítani magának.A német „élettér” megvalósítása Közép-Európa teljes etnikai átrendezését ígérte. „A keleti világ megszámlálhatatlan millióival szemben csak akkor maradhatunk fenn, ha Európában egységet alkotnak a germánok” – mondta Hitler. 1939-től 1941-ig a Szovjetunióval és Romániával kötött szerződések alapján mintegy hatszázezer népi németet telepítettek a Baltikumból, Fehéroroszországból és Romániából a Németországhoz csatolt lengyel területekre. A „fölöslegessé vált” lengyelek százezreit viszont onnan az ugyancsak német ellenőrzés alatt álló főkormányzóságba kényszerítették. A lengyelekre „szolganépsors” várt. Az értelmiség javát koncentrációs táborba zárták, a földeket német telepeseknek adták. Az ellenállás potenciális szellemi elitjére, a papságra ugyancsak megsemmisülés várt. 1941-ig mintegy hétszáz papot gyilkoltak meg és további háromezret hurcoltak koncentrációs táborokba. A Németországba szállított lengyel kényszermunkások nem léphettek német templomba, színházba és más közintézménybe. A németekkel való szexuális kapcsolatért halálbüntetés járt, viszont a katonai bordélyokat főként lengyel nőkkel töltötték fel. A háború folyamán mintegy hárommillió lengyelt gyilkoltak meg a német megsemmisítő táborokban.Az alsóbbrendűnek tekintett szlávság elleni háború a Szovjetunió elleni hadjárattal teljesedett ki. Bár a helyben maradt ukrán és balti lakosság jelentős része örömmel fogadta a németeket, gyorsan kiderült, hogy a „felszabadulás” hamis illúzió. Hitler nem felszabadítani, hanem végleg leigázni akarta a keleti területek népeit. Ukrajnába Hitler autópályákat képzelt, és német mintagazdaságokat, ahol a munkát a tudatlanságban tartott szlávok végzik. A német kézre került szovjet katonákat nem tekintették hadifogolynak, így a fogság a tömeges megsemmisítés egyik eszközévé vált. 1944 végére a foglyul ejtett mintegy ötmillió szovjet katonából alig egymillióan maradtak életben.A nácik külön háborút folytattak a zsidóság ellen. Ilyen totális népirtás korábban nem volt, ezért a holokauszt a második világháború jellegét leginkább megmutató jelenség. Az 1940-ben felállított lengyelországi gettók lakóinak még a kiéheztetéssel történő lassú halált szánták, a tömeges fizikai megsemmisítés csak a Szovjetunió elleni hadjárattal vette kezdetét. Sortüzekkel 1941 végéig mintegy félmillió embert öltek meg, de a tömeggyilkosság ezen módját a nácik nem tartották elég hatékonynak. 1941 decemberétől fokozatosan működésbe léptek a megsemmisítő táborok. Ezekben az elmebetegek tömeges meggyilkolásánál kidolgozott módszerrel, gázzal öltek.A Távol-Keleten a japánok a kínaiakat tekintették alsóbbrendűeknek. 1937–1939-ben a japán–kínai háborúban nyolcszázezer kínai katona vesztette életét. A japán csapatok csupán a Jangce-delta térségében háromszázezer civilt gyilkoltak meg.Az antifasiszta koalíció háborús célkitűzéseit az atlanti chartában fektették le, amely hitet tett az emberi jogok, az igazságosság, a népek szabadsága mellett. Kinyilvánította továbbá, hogy aláírói nem folytatnak területszerző, hódító politikát, és nem hajtanak végre olyan változásokat, „...amelyek nem egyeznének meg az érdekelt népek szabadon kifejezett óhajával”. A chartát, amelyhez a Szovjetunió is csatlakozott, megerősítette az 1945. februári jaltai konferenciát követő nyilatkozat a felszabadított Európáról.Európa keleti felének újjászervezése azonban teljesen más elvek szerint történt. A szovjet politikai gyakorlatot a területgyarapítás igénye és a kollektív felelősségre vonás elve jellemezte. A háború végére a Szovjetunió az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktum titkos záradéka alapján 1940-ben megszállt területeket is meghaladva terjesztette ki határait nyugatra. A határok eltolása hatalmas etnikai „tisztogatásokkal” járt együtt.A legújabb kutatások szerint 1939–41-ben Lengyelország keleti részéből 980–1080 ezer katonát és civilt deportáltak a Szovjetunióba; 8400 tiszt holttestére a németek találtak rá 1943-ban a Katyn melletti erdőben. A Baltikumból egyes források szerint kétszázezer, mások szerint viszont több mint félmillió civilt szállítottak a Szovjetunió belső területeire.Ami a lengyel területeken és a Baltikumban történt, beleillik a belügyi csapatok által a Szovjetunió határövezeteiben már 1935-től megkezdett, majd a világháború során Kelet-Európában folytatott „etnikai tisztogatások”, internálások és fogolyszerző hadjáratok sorába. 1935-ben „belbiztonsági okokból” Leningrád körzetéből kitelepítették az észteket, a litvánokat és a finneket. 1936-ban mintegy 180 ezer koreait telepítettek át a Távol-Keletről Közép-Ázsiába, 1941–42-ben pedig mintegy 1,2 millió volgai német szétszórására került sor. A ki- és áttelepítésekben 1943-tól a kollektív büntetés elve érvényesült. A mintegy kilenszázezer kitelepített krími tatár, kalmük, karacsaj, csecsen és ingus ellen a németekkel való együttműködés volt a vád.Csehszlovákiában és Lengyelországban a „kollektív bűnösség elve” és a „tiszta nemzetállam” igénye együttesen jelentkezett, és nagyarányú, drasztikus intézményes megtorláshoz vezetett. A háború még be sem fejeződött, amikor Közép-Európa új népvándorlás színtere lett. A győztesek oldalára került szomszéd államok politikájáról Fábri Zoltán szlovákiai magyar író 1945 októberében a következőket írta naplójába: „...a totális módszerek a demokrácia nevében kapnak mentesítést. ...és a győztes imperializmus – hadizsákmányként – átveszi a legyőzött fasizmus titokban irigyelt fenegyerekesedéseit, és reakcióként most már kéjjel alkalmazza a maga használatára...”Kelet-Poroszországból és Lengyelországból mintegy hárommillió német menekült el a visszavnuláskor. A potsdami konferencia jóváhagyásával 2,3 millió németet telepítettek a szövetségek által megszállt németországi zónákba. A korabeli lélekszámból több százezer német így is hiányzik. Tény, hogy a német területre érő front már nem tett különbséget civil és katona között. A Königsbergben körülzárt haderővel együtt veszett el mintegy 150 ezer helyi lakos és menekült. Gdansktól nyugatra, a pomerániai partvidékről százezrek a tengeren próbáltak menekülni, de a túlterhelt hajók nagy része nem ért célba. A németek kitelepítésének „ellentételezéseként” 1945– 1948 között kétmillió lengyel települt át a Szovjetunióhoz került lengyel területekről a volt német területekre.„Elő kell készítenünk németeink és magyarjaink kérdésének végérvényes rendezését, mert az új köztársaság a csehszlovákok nemzeti állama lesz” – mondta Eduárd Benes 1945. február 16-i londoni rádióbeszédében. A nevéhez kötődő elnöki dekrétumok a németek és magyarok birtoklási, kulturális és emberi jogainak teljes megvonását tartalmazták. Csehszlovákiából 370 ezer német menekült el a visszavonuló német csapatokkal együtt, a Benes-dekrétumok alapján pedig hárommillió németet telepítettek ki, elsősorban a Szudéta-vidékről. A németek helyébe viszont Szlovákiából áttelepítettek mintegy 1,9 millió főt. A szlovákiai magyarság egyoldalú kitelepítését a nyugati hatalmak meggátolták a békekonferencián, de önkényes akciókkal és a Magyarországra kényszerített csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezménnyel mégis mintegy 130 ezer magyart üldöztek el, illetve telepítettek ki. Megbízható adat nem jelent meg sem a román „Maniu-gárdák” erdélyi bosszúhadjáratának, sem az 1944. őszi délvidéki népirtásnak az áldozatairól. A délvidéki etnikai tisztogatás magyar áldozatainak számát a magyar kutatók húszezerre, a szerbek viszont mindössze ötezerre teszik.A magyarsággal szembeni kollektív büntetés elve érvényesült a Kárpátalján is. A 4. Ukrán Front november 12-én kiadott, 0036-os számú határozata kimondta, hogy Kárpátalján „számtalan településen katonaköteles magyar és német nemzetiségű személyek élnek, akiket, csakúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és fogolytáborba küldeni!” A 4. Ukrán Front hátországát biztosító NKVD-csapatok parancsnoka, Fagyajev vezérőrnagy 1944. december 17-i jelentésében az áll, hogy „november 18-tól december 16-ig az NKVD-osztagok Kárpátalja területén összesen 22 951 személyt tartóztattak le és továbbítottak hadifogolytáborba... A tisztító akció folytatódik a hátországban”. A „tisztogató akció” valóban folytatódott az 1945 után Csehszlovákiához csatolt Bodrogközben és az Ung-vidéken, valamint Magyarország jelenlegi területén. Magyar források szerint összesen mintegy hatszázezer magyar állampolgár került szovjet fogságba. A szovjet adatok 541 ezer fogolyról szólnak, de ebben a számban nincsenek benne azok, akik a romániai átmenő táborokban, illetve a kiszállítás közben haltak meg. A foglyok 30–40 százaléka civilként került fogságba. Bár a visszatértek adatai bizonytalanok, optimista becslések szerint is legalább kétszázezren a szovjet táborvilágban veszítették életüket.A második világháború katonai áldozatainak összlétszáma megközelíti a 22 milliót. A németek 3,9 millió, a japánok kétmillió, az amerikaiak háromszázezer, az angolok négyszázezer, a szovjetek mintegy tízmillió, a kínaiak pedig közel hárommillió katonát vesztettek. A polgári áldozatok számát csak behatárolni lehet. A Szovjetunió polgári vesztesége hét–tíz millió fő. A japán megszállás alatt legalább hétmillió kínai vesztette életét. A lengyel polgári áldozatok száma meghaladja a kétmilliót. A légi támadások következtében mintegy ötszázezer német és háromszázezer japán halt meg.Nincs pontos képünk Magyarország háborús veszteségeiről sem. A frontokon mintegy 120–160 ezer katona halt hősi halált. A harcok következtében mintegy ötvenezer civil vesztette életét. A holokauszt magyar áldozatainak száma megközelíti a félmilliót. A szovjet fogságban elpusztultakkal együtt Magyarország embervesztesége nyolcszázezer–egymillió fő.A végső megoldások következtében Kelet-Közép-Európa etnikai képe megváltozott. A hitleri „végső megoldás” mintegy hatmillió zsidó áldozata túlnyomórészt ebből a térségből származott. A háború utáni pogromok, majd a kommunista pártok által gerjesztett antiszemita hullámok miatt Lengyelországból és Romániából még a csekély számú túlélő is távozott. Magyarország kivételével eltűnt a német népcsoport is a kelet-európai régióból. A Szovjetunióhoz csatolt területeken élő lengyelek kitelepítésével, a szlovákiai ruszinok Ukrajnába telepítésével, a besszarábiai és bukovinai románok „hazaköltöztetésével”, a környező országok magyarjainak részleges elüldözésével Kelet-Közép-Európa államai etnikailag homogénebbek lettek, de a „problémák nem oldódtak meg”.