Bombázzuk le az al-Dzsazirát? És a tv2-t?

„Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, 19. cikkely: „Mindenkinek joga van a vélemény- és szólásszabadsághoz, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül felkutathasson, kaphasson és terjeszthessen ismereteket és gondolatokat bármilyen közvetítési módon.”

Az ENSZ III. közgyűlésén, 1948. december 10-én elfogadott emberi jogok egyetemes nyilatkozata 19. cikkelyének szövege hirdette az amerikai kongresszus felügyelete alatt álló Szabad Európa/ Szabadság Rádió müncheni, központi épületének belső bejárata fölött az emberiség egyik elidegeníthetetlen, legfennköltebb jogát. Mintegy összegzésként annak a filozófiáját, amellyel sikerrel vívta meg a hidegháború bábeli hangzavarával telített éterén át csatáját a gonosz erőivel (Ronald Reagan volt amerikai elnök nagyszerű, és a liberálisok által annak idején sokat kárhoztatott kifejezése) szemben. Még emlékszünk. És emlékszünk – a vasfüggöny másik oldalán – a „szörfölésre” a zavarástól sújtott hullámsávról a kevésbé zavart hullámsávra, a vidék tisztább vételi viszonyainak kihasználására. De arra is, hogy a szovjet rendszer a korántsem olcsó amerikai adók költségeinek sokszorosát adta ki a kontinensméretű ország teljes területére ható zavaró infrastruktúra fenntartására. A Hornok, Várkonyik, Bolgárok, Aczélok legnagyobb örömére, amiért a totális állam konkurens nélkül hagyta hazudozásaikat.
Hosszú utat tettünk meg a máig. Ma már sok mindenen túl vagyunk. Főként illúziókon. Azután, hogy Donald M. Blinken volt budapesti amerikai nagykövet – a minap egy tápiószelei lakossági gyűlésen a kormányt (a Heti Válasz című hetilap tanúsága szerint) részegen „kurvaanyázó” – Horn Gyulát, az ’56-os forradalom egyik vérbe fojtóját igazi „konzervatív republikánusként” mutatta be Washingtonban, már nehéz csodálkozni. Csömört, egykedvűséget érezni viszont lehet. Amelynek burkát azonban még képesek átszúrni különösen hegyesre faragott meglepetések. Mint amikor a Bush-kormány külügyminisztere megkérte a katari uralkodót, hogy rakjon szájkosarat az emírség területén és pénzén működő al-Dzsazira televíziós állomásra. Vagy amikor populáris amerikai lapok sora ajánlotta a katari állomás zavarását (Arnold Ahlert, New York Post, október 17.), netán szétbombázását (Zev Chafets, New York Daily News, október 14.).
Jól értjük? Az információ szabad áramlására büszke Nyugat szovjet módon akarja zavarni az arab világ egyetlen független, cenzúramentes és szabad televíziós adójának jeleit? Sőt, porig bombázni? A világ egyetlen televíziós állomását, amely az amerikai–angol bombázások eredményéről nem csupán olyan homályos videoklipeket mutatott, ahol mindig egy célkereszt körül száll fel a porfelhő a robbanás után, és amely képsorokból csak épp a lényeget nem tudtuk meg, vagyis azt, hogy mit találtak el? És amelynek képeit világszerte használták televíziós állomások?
Az Egyesült Államokat ért szeptember 11-i terrortámadás után valóban minden megváltozott. Például az, hogy a liberális Amerikában etnikai kinézet alapján állítanak meg és kutatnak át embereket. A szövetségi hatóságok által akár vád nélkül is letartóztatottaknak az ügyvédjükkel folytatott telefonbeszélgetésüket is lehallgathatják. Ügyvédi titoktartás? A liberális elvekből oly gyorsan repülnek ki tucatjával az elvek az ablakon, mint amilyen sebességgel a terroristák gépei csapódtak a Világkereskedelmi Központ ikertornyába. És a jog alapelveiből Bush elnök például olyan, külföldön felállítandó amerikai rögtönítélő bíróságok létrehozására adott ki elnöki rendeletet külföldiek elítélésére, sőt halálra ítélésére, amelyeket a nagy amerikai lapok kertelés nélkül szovjet típusú bíróságoknak neveztek és amelyek – írták – nemcsak Amerika országimázsát rombolják, de belföldön is aláássák a jogba vetett hitet.
Mintha kezdene kiderülni: a liberális dogmák nyomás alatt vajként viselkednek. Ami retrospektív önigazolással vegyes csodálkozásra készteti a már korábban is szkeptikus magyar konzervatívokat: vajon tényleg csak ennyit érnek?
De a gyakorlat sem más. Az amerikai médiatankönyvek kiemelik, hogy az Egyesült Államokban a sajtó abban különbözik a világ számos más országában működő sajtótól, hogy az amerikai sajtó szabad. Nincs a kormány kezében, hanem független, amelyet nem érdekel, mit mondana, miként diktálna a kormány.
„Szabad sajtó nélkül nincs szabad társadalom.” Akkor nézzük. Október 30-án Walter Isaacson, a CNN elnöke, valamint Rick Davis, a globális adó etikai szabályzatáért felelős főembere körlevelet küldött munkatársainak arról, hogy a CNN belföldi adásában miként kell tudósítaniuk az afganisztáni háborúról. Részlet a körlevélből: „Perverz dolognak tűnik az afganisztáni veszteségekre és viszontagságokra összpontosítani” (Howard Kurtz, Washington Post, október 31.). Azóta ezt a „perverz” feladatot a BBC és az al-Dzsazira vette át.
Október 7-én, Afganisztán bombázásának első napján a Magyar Kartográfiai Intézet amerikai megfelelője – 30 napra – kétmillió dolláros szerződést írt alá, hogy csak neki legyen joga a kereskedelmi műbolygókkal Afganisztánról és a vele szomszédos területekről képeket közvetíteni. A szerződés november 5-én járt le, amelyet azon nyomban meg is hosszabbítottak.
Október 10-én Condoleezza Rice, a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsának feje a fontosabb amerikai tévéhálózatok vezetőivel találkozott, és megkérte őket, hogy ne sugározzák élőben és szerkesztés nélkül Oszama bin Laden videoszalagra felvett interjúit. Az MSNBC és a Fox News következő interjújából egy hangot sem adott le. A CNN csak rövid „sound bite”-okat.
Október 11-én a Bush-kormány megkérte a független amerikai lapokat, hogy ne nyomtassanak ki Oszama bin Laden-nyilatkozatokat. A lapok kivétel nélkül beleegyeztek a kérésbe.
A tankönyvek szerint az Egyesült Királyság is a független sajtó és a világ médiaetalonjának, a BBC-nek a hazája. Ehhez képest megtörténhet, hogy a pánarab al-Dzsazira televíziós állomás angliai sugárzását (jelenleg hatmillió otthonban fogható az adó) betiltják, ha Oszama bin Laden legutóbbi, videóra rögzített nyilatkozatát a brit Független Televíziós Bizottság úgy ítéli meg, hogy az faji vagy vallási gyűlöletet szít. (Az al-Dzsazirának a francia médiahatóságok engedélyezték a sugárzást bárhol az Európai Unión belül.)
Az al-Dzsazira 1996-ban jött létre a BBC televízió arab nyelvű szolgálatának a szaúdiakkal folytatott, kérészéletű kooperációjának összeomlása után, Dohában, Katar fővárosában. Ekkor jutott a katari emír eszébe, hogy 150 millió dollárral beindítja a tévéállomást a londoni stábbal, amelynek szép fizetést ajánlottak, ha áttelepednek Dohába. Ami viharos gyorsasággal meg is történt. A beindult pánarab állomáson a Más vélemény, a Határok nélkül, az Ellentétes irány című műsorok – ahol a legkényesebb kérdésekről is szabadon beszélhettek a meghívottak – szinte pillanatok alatt az arab világ sikerprogramjaivá váltak.
Az al-Dzsazira televízió mellett – himnusznak is beillő – hosszú méltatást jelentetett meg a Jerusalem Report című hetilap 2000. március 27-i számában, a következő, vastag betűs összefoglalóval: „Katar földgázánál és olajánál nemesebb új árut fedezett fel: a hatalmat fejlesztő műholdas televíziót.” És valóban: a Kereskedelmi Világszervezet nem véletlenül tartotta a napokban – éppen az al-Dzsazira miatt a „térképre feltett” – Dohában legújabb „fordulóját”. Azt a mindenkinek hozzáférhető tényt, amit a Kossuth rádióban Molnár János orosz forrásból, mint valami sötétből kihámozandó titkot, most „fedezett fel”, a jeruzsálemi lap mint a világ legtermészetesebbjeként ismertette másfél évvel ezelőtt. Például azt, hogy a katari emír a finanszírozó. A Jerusalem Post a független tévéállomás szédületes sikerét annak tudta be, hogy azon minden látható, ami más arab adókon nem: a nők jogaitól kezdve a demokrácia hiányáig az arab világban, vagy az Izraellel kötendő béke előnyei és hátulütői. Az adó valódi ereje vitáiban, dokumentumfilmjeiben és olyan személyiségekkel készített interjúiban keresendő, akiket más arab adók meg sem szólaltatnának. „Így azután mindenki dühös a katariakra. A hatalmas szaudik – akik az iszlám szigorú, vahabista követői –, az állami kézben lévő egyiptomi média, a jordániai kormány, Arafat, amiért az al-Dzsazíra hosszú interjúkat sugároz Ahmed Jasszinnal, a Hamász szellemi vezetőjével, míg Jasszint az arab tévések kérdései dühítik. Amerikai zsidó szervezetek – főként a Los Angeles-i Wiesenthal-központ – pedig az adót arra kérték, hogy tartózkodjék az »antiszemita felhangoktól«” – írta a jeruzsálemi lap, amely különösen dicsérte az al-Dzsazira interjúját Robert Hatemmel, a „Kobrával” az 1982 szeptemberében a libanoni falangisták által elkövetett mészárlásról a Szabra és Satila menekülttáborban. A „Kobra” – aki Eli Hobeika, a falangista milícia hírszerzési főnöknek volt a testőre – számos gyilkossággal vádolta Hobeikát, beleértve Hobeika saját kisbabájának megölését is. Sőt, Kobra elmondta még azt is – írja a jeruzsálemi lap –, hogy Ariel Saron milyen erősen bírálta főnökét a mészárlások után.
Az al-Dzsazira mindenkinek lehetőséget nyújt, hogy kifejtse véleményét: Ehud Baraknak, Colin Powellnek, Oszama bin Ladennek. Vajon egyoldalúvá válik-e az adó, ha valaki nem fogadja el a meghívást? Mintha Magyarországon lennénk. Amikor a Vasárnapi Újság meghívja a mai ellenzék képviselőit, azok – minél közelebb állnak az SZDSZ szellemiségéhez, annál inkább – általában visszautasítják a lehetőséget a véleményük elmondására, majd azzal vádolják az adót, hogy az egyoldalú.
„A konzervatív médiakritikusok ismét nagy garral beszélnek a tárgyilagosságról és egyensúlyról az amerikai médiában. Csakhogy most nem ezen szép tulajdonságok hiánya miatt panaszkodnak. Hanem azért, mert túl sok van e disznó dolgokból” – írja a Washington Post november 7-i számában nem más, mint Michael Kinsley, aki most a Slate nevű vezető internetes lap főszerkesztője és a Post heti rendszerességgel megjelenő vendégkolumnistája. A konzervatív médiakritikusok szerint csupán Oszama bin Laden témájában nem lehet szó semlegességről, mert e területen szigorúan a hazafiság az első. Az újságírónak a véleményét ki kell fejeznie. Ez a vélemény pedig az, hogy Bin Laden gonosz, és hogy az ellene irányuló amerikai kampánynak a lényege bölcs és vitát nem tűr.
A liberális Washington Post cikkírója élesen bírálja ezt a nézetet. Szerinte a szeptember 11-e utáni amerikai sajtó elfogult Amerika mellett. A CNN-t hivatalosan késztetik arra, hogy mindannyiszor emlékeztesse a nézőket, hányan haltak meg a New York-i terrortámadásokban, amikor az afganisztáni bombázás polgári áldozatairól van szó. De azt nem követelik, hogy a szeptember 11-i terrortámadás áldozatait „kiegyenlítsék” az afganisztáni ártatlan polgári áldozatok számával. Kinsley szerint semmi baj sincs azzal, ha az amerikai sajtó az Egyesült Államok mellett, de Oszama bin Laden ellen foglal állást. Az azonban már trükkösebb kérdés – írja –, hogy maga a hazafiság igazol-e bármilyen médiaelfogultságot, hiszen a média kétkedése jobban szolgálta az országot a vietnami háború idején, mintha kételkedés nélkül támogatta volna az amerikai beavatkozást.
Vajon az al-Dzsazira nem éppen olyan szempontból elfogult saját oldala javára, mint a CNN, a Fox News, az NBC és a többi nagy amerikai hálózat? Vajon nem érzi-e az arab utcák embere azt a mértékű elfogultságot jogosnak, hogy a világ legtermészetesebb tényének tekinti az Egyesült Államok Izrael melletti, feltétlen kiállását annak ellenére, hogy több ENSZ-határozat szólítja fel Izraelt kivonulásra a palesztin területekről, mint amennyi Irakot szólította fel Kuvait elhagyására az Öböl-háború előtt? Azt az Irakot, ahol – az arab felfogás szerint – az amerikaiak által vezetett nemzetközi szankciók következtében több százezer gyermek halt meg.
November második felében egy Barcelonában tartott nemzetközi médiatanácskozáson Tony Burman, a kanadai CBC állami rádió-televízió ügyvezető igazgatója kijelentette: „Lehangoló az amerikai hipernacionalizmust látni, amely kárhoztathatóan része az amerikai kultúrának és a tudósítások szellemének” (Matt Wells: Guardian, november 15.). Valóban: ha valaki összehasonlította a BBC és CNN beszámolóit az afganisztáni háborúról, úgy vélte, nem ugyanarról lát képeket.
Jellemző, hogy míg a magyar balliberális sajtó „egyként” felsorakozott a dohai tévét kárhoztató táborhoz, az összes minőségi brit és amerikai lapok, valamint a legjelesebb nemzetközi médiaszervezetek (Tudósítók Határok Nélkül, Újságírókat Védő Bizottság, Nemzetközi Sajtóintézet stb.) a legerősebb hangon fejezték ki felháborodásukat az amerikai külügyminisztérium kettős mércéje ellen, és követelték, hogy hagyják békén az al-Dzsazirát.
A tálibok megfutamodása óta Amerikában elcsitultak a paranoid hangok az öbölbeli pánarab adó ellen, ami azt mutatja, hogy Bushék puszta gyávaságból akartak szájkosarat tenni a katari állomásra: egyszerűen féltek a „propagandaháború” elvesztésétől.
Az a bizonyos lepel azonban most már kíméletlenül lehullt, és alóla kibújt a király kelevényes, meztelen teste. A test, amelynek jelbeszéde: a nekünk nem tetsző hangokat zavarással vagy bombázással hallhatatlanná kell tenni. Ha viszont így van – mert ha elv, legyen elv –, mit tegyünk mi a két magyar „al-Dzsazirával”, a tv2-vel és RTL Klubbal, amelyek a dohai adónál lényegesen fundamentalistábbak, lényegesen kiegyensúlyozatlanabbak, lényegesen pártosabb, messze kevésbé tárgyilagos műsort sugároznak, mint ahogy nemrégiben a Kontroll Csoport e lap hasábjain is oly egzakt módon kimutatta a tv2 „Tényeinek” manipulációját? Zavarjuk az adást? Mit tegyünk a gyorsan milliárdossá vált Pinter Dezső tévéelnökkel? Bombázzuk le a székházát? Hogy világbotrány lenne – és miatta elsőként az al-Dzsazira megregulázásáért kiálló Amerika, valamint Brüsszel tiltakozna? Jogosan, mondtuk volna eddig. Az erős jogán, mondjuk a szeptember 11-e utáni tapasztalattal gazdagabban.
A New York Times november 18-i, vasárnapi számának híres Magazin mellékletében Fouad Ajami – aki ugyan nem akarja bombázni az al-Dzsazirát – azt veti szemére nagy vehemenciával a katari emír adójának, hogy romantikus hősként ábrázolja Che Guevarát, Ajami szerint az Oszama-áthallás miatt. Óh és jaj! Vajon mit szóljunk mi saját tévécsatornáinkhoz, melyek szakmányban játszanak rá az áthallásokra, hallgatnak el módszeresen nekik kínos témákat és tematizálják erőszakkal saját, nem