Hasonlít-e Medgyessy Cincinnatushoz?

Baráti beszélgetés közben véletlenül merült fel Cincinnatus neve. Hogy emlékezetünket felfrissítsük, elővettem a Magyar Nagy Lexikon megfelelő kötetét. Íme: „Cincinnatus, Lucius Quinctius (Kr. e. 5. sz.) római államférfi, hadvezér. (…) Kr. e. 460-ban consul suffectusként kemény kézzel lépett fel a római belviszályokban. Kr. e. 458-ban – vészhelyzetben – diktátorrá nevezték ki, hogy felmentse az aequusok által körbezárt római sereget. Kr. e. 439-ben, több mint 80 évesen ismét diktátor lett, és megakadályozott egy állítólagos köztársaság-ellenes összeesküvést. Legendás alakja fontos eleme volt a rómaiak önmagukról alkotott képének: a virtus, az önzetlen hazaszeretet, a szigorúság, s az egyszerűség példája.”
Olvasás közben, valami véletlen képzettársítás révén, az ötlött az eszembe, hogy van valami hasonlóság Cincinnatus és az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Medgyessy Péter között. Életük során mindkettőjüket többször is hívták, hogy álljanak szolgálatba, mert veszedelem fenyeget. Abból a célból, hogy ezt a vélt hasonlóságot ellenőrizzem, megnéztem a miniszterelnök-jelölt önéletrajzát a www.medgyessy.hu elnevezésű honlapon. Íme: „(…) A nyolcvanas évek második felére a legfelső vezetés számára is egyre világosabbá vált, hogy a gazdaság működtetésében változtatásokra van szükség. Ekkor kapott szabad utat a kétszintű bankrendszer és a bankreform beindítása, amelynek kidolgozásában Hetényi István mellett komoly szerepem volt. 1987 végén pedig pénzügyminiszterként a parlament elé terjeszthettem az európai szerkezetű, új adórendszert, amely a piacgazdaságra való átállás egyik legfontosabb előfeltétele lett.” Amikor tehát az ország bajban volt, Medgyessy Péter tette, amit tehetett.
Feltételezhető, hogy Medgyessy Péter örült annak, hogy az MSZMP kettészakadt, s ezért egyik utódpártba sem volt kötelező belépnie. Ha megmaradt volna az egyetlen párt, akkor a Központi Bizottság volt tagjának illett volna bennmaradni, de így megszabadult mindkettőtől. Hangsúlyozom, hogy erről pontos ismereteim nincsenek, vele soha nem találkoztam, tehát nem tudhatom, hogy minek örült vagy minek nem. Mindenesetre az tény, hogy egyik pártba sem lépett be. Ehelyett a bankszakmában kezdett tevékenykedni. Hogy ennek örült-e vagy sem, azt nem tudhatom, de tény, hogy ezt tette. „(…) az Antall-kormány hatalomra kerülésével pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy az új politikai vezetés nem kér majd belőlem, és nem okozott lelki törést új életet kezdeni a magánszektorban. 1990–1994 között a Magyar Paribasnak, a francia bankóriás magyarországi befektetési cégének az elnök-vezérigazgatójaként működtem közre beruházások magyarországi megvalósulásában. Ebben az időszakban, ha azt kérdezték tőlem, visszatérek-e még a politikába, a válaszom egyértelmű nem volt.” Saját vallomása alapján feltételezhető tehát, hogy a politikát igyekezett elfelejteni, úgy tűnik, hogy őt is elfelejtették.
Amikor 1994-ben az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányt alakított, a pénzügyi tárcát nem ő, hanem Békesi László kapta. Később a kormányon belül nézeteltérés támadt, ezért Bokros Lajos lett a pénzügyminiszter. Ő azonban meggondolatlanul arra hívta fel az egyetemi hallgatók figyelmét, hogy vannak olyan afrikai országok, amelyekben egyáltalán nem is működik egyetem. Ezzel betelt a pohár, a miniszterelnök belátta, hogy Bokros Lajost menesztenie kell. Új, immár harmadik pénzügyminisztert kellett keresni. Ekkor fordult Medgyessy Péterhez, aki úgy látta, hogy bajban van nemcsak a kormány, hanem az ország is, ezért becsületbeli kötelességének tekintette, hogy a hívásnak eleget tegyen. Félretette eddigi dolgát, és elvállalta a nehéz, kevés sikerélménnyel kecsegtető feladatot. Hogy mik voltak az érzelmei, mit gondolt, én nem tudhatom, de kívülről úgy látszott, hogy becsületbeli kötelességet teljesít.
Amikor az MSZP 1998-ban elvesztette a választásokat, a pénzügyminiszter visszament a bankszakmába. A politikába való visszatérés gondolatától ugyanúgy elzárkózott, mint 1990-ben. Ezért vállalt olyan feladatokat, mint az új kormánytól származó megbízatás.
Telt-múlt az idő, és eljött a pillanat, amikor el kellett dönteni, hogy ki vezesse az MSZP országos listáját a közelgő választásokon. Kovács László magabiztosan vágott neki a feladatnak. Bonyodalmat az okozott, hogy megjelent a volt miniszterelnök, Németh Miklós is. A párviadalt zavarta a szürke eminenciás Horn Gyula és a feltörekvő Nagy Sándor jelenléte. Annak a veszélye fenyegetett, hogy az MSZP egysége felbomlik. Ezt megengedni nagy hiba lett volna. Ezért Medgyessy Péterhez fordultak, azzal a kéréssel, hogy vállalja el a miniszterelnök-jelöltséget. Ő, aki már többször visszavonult a politikától, most is úgy érezte, hogy becsületbeli kötelesség eleget tenni ennek a hívásnak.
Veszedelem fenyegette Rómát is! A senatus hírnököt menesztett Cincinnatushoz. Diktátorra volt szükség! „Másképp elveszünk!” Cincinnatus éppen szántott az ökreivel. A szenátus üzenetét megértette. Az ekét kifordította a barázdából, az ökröket kifogta az ekéből, és egy gyerek gondjaira bízta őket, meghagyva, hogy legeltesse és időnként terelje le őket a Tiberishez, hogy ihassanak. Ő pedig hazamenvén előkereste harci viseletét és fegyvereit. A hírnöktől kísérve megjelent a fórumon, ahol a veszedelemtől rettegő „senatus populusque romanus” lelkes éljenzéssel fogadta.
A két ember között valóban látszik hasonlóság.
Egyikük sem önként jelentkezett. Mindkettőjüket hívták, többször is.
Most azonban van egy lényeges különbség a külső körülményekben. Az MSZP miniszterelnök-jelöltje eddig mind a kétszer egy uralkodó párt, először az egyetlen párt, másodszor egy kétharmados többséget élvező koalíció pénzügyminisztere lett. Nem diktátor ugyan, de az egyik legfontosabb hatalom, a pénzügy irányítója. Mindkétszer hívták. Látszólag most is hívták, pedig igazából most küldik. A csatába küldik, hogy szerezze meg pártjának a politikai hatalmat. Pontosabban nem is a pártjának, hiszen nem tagja a pártnak.
Ez új helyzet! Ehhez nem volt hozzászokva Cincinnatus sem és a jelenlegi miniszterelnök-jelölt sem. De Cincinnatust nem is állították ilyen feladat elé. Neki mindig Róma, a „senatus populusque romanus” ajánlotta fel a hatalmat, hogy mentse meg a hazát.
Semmi kétség nincs afelől: Medgyessy Péter felismerte, hogy ez a helyzet különbözik a korábbiaktól. Bizonyára ezért jelentette ki, hogy csak a választási kampány idejére mond le jelenlegi hivataláról, a bankelnöki tisztségről. Érdemes megemlíteni, hogy ebben is hasonlít Cincinnatushoz, aki ökreit csak arra az időre bízta másra, amíg halaszthatatlan dolga volt Rómában, ahonnan dolga végeztével, tizenhat nap múlva visszatért az ökreihez, hogy folytassa a szántást, pedig a szenátus fél évre ruházta rá a korlátlan hatalmat. Ezért lett „a virtus, az önzetlen hazaszeretet példája”.
Medgyessy Péter bizonyára tudja, hogy Magyarországon miniszterelnöknek lenni mindig kemény feladat volt. Aki Magyarországon miniszterelnök akar lenni, annak az életét kell rátenni. Az ok nélkül nem mondhat olyat, hogy a kampány idejére lemond a bankigazgatóságról. Nem akarom felsorolni azokat a magyar miniszterelnököket, akik vagy belehaltak, vagy önkezükkel vetettek véget életüknek, vagy bitón végezték, vagy akikkel kivégzőosztag, illetve orgyilkos golyója végzett, vagy száműzetésben várták a halált. Sorsukat végiggondolva biztos, hogy Medgyessy Péternek is eszébe jutottak József Attila sorai: „Aki dudás akar lenni / Pokolra kell annak menni.” Aki dudás akar lenni, az nem törheti a fejét azon, hogy a kampány végén hogyan megy vissza bankigazgatónak.
Véleményem szerint Medgyessy Péter nem akart, s még most sem akar miniszterelnök lenni. Az, hogy a kampány idejére szünetelteti működését a bankban, a bank és az ő magánügye. Ez nem tartozik az országra. Minthogy mégis tudomására hozta az egész világnak, az nem egyéb, mint kódolt kinyilatkoztatása annak, hogy nem akar dudás lenni, és nem hisz abban, hogy az MSZP megnyeri a következő választást. Minthogy eddig mindig igennel válaszolt a hívásra, azért most sem tudott határozott nemet mondani. Akinek van füle a hallásra, az hallhatta, hogy csak a kampány idejére akarja felfüggeszteni munkáját a bankban. Egy másik bizarr, de lehetséges magyarázat az lehetne, hogy eleve megegyezett valakikkel, hogy csak a kampány idejére segít a párt egységét megőrizni. Más szóval nem arra vállalkozott, hogy miniszterelnök lesz, hanem csak arra, hogy jelölt, ez azonban rendkívül valószínűtlen. Akárhogyan van is, az lenne a legjobb neki is, az MSZP-nek is és az országnak is, ha visszalépne még addig, amíg az állandó támadások végképp le nem gyengítik az ítélőképességét. Az MSZP rövid történetében ugyanis nem ő lenne az első, aki visszahőköl a hatalommal járó felelősségtől. Ebben elődje Horn Gyula volt. Amint arra mindenki emlékezhet, a harcos antikommunistaként induló SZDSZ elkeseredett rágalomhadjáratot kezdett Antall József és kormánya ellen a befolyása alatt álló balliberális média segítségével. Megkísérelték bebizonyítani, hogy az első szabadon választott kormány a felelős azért a csődtömegért, amit a létező szocializmustól örököltünk. A gazdasági összeomlás határán tántorgó ország szerencsétlen népének jelentős részével elhitették a hazugságaikat. Ez azonban nem billentette a mérleget az SZDSZ javára. Az irracionális várakozásaiban megcsalatkozott nép ugyanis nosztalgiával emlékezett vissza azokra a „boldog békeidőkre”, amikor még 3,60 volt a kenyér, de nem tudta, hogy éppen akkor adósodott el az ország úgy, mint korábban soha. A csahos média minden bajért a kormányt vádolta. Ennek lett az eredménye az, hogy az 1994-es választásokon a hatalom rászakadt az MSZP-re. 1994 tavaszán Horn Gyula aggódva jelentette ki, hogy „túlnyerjük magunkat”. Májusban már azt mondta a parlamentben, hogy „nekünk kell elvinni a balhét”. A hatalom tényleg rászakadt az MSZP-re. Horn Gyula visszahőkölt a hatalomtól.
Azért, hogy a hatalommal járó felelősséget ne kelljen egyedül viselni, elfogadta a hataloméhes SZDSZ felkínálkozását, pedig egyedül is gyakorolhatta volna azt. Ilyen módon azonban szájkosarat tudott tenni a csahos médiára, máskülönben elviselhetetlen lett volna az élete. Ugyanerre az időre sikerült a balliberális sajtó és a beépített ügynökök segítségével szétbomlasztani jóformán az összes szociáldemokrata, keresztény, konzervatív, népi és nemzeti pártot is. Mindezek ellenére a koalíciós kormányzás felőrölte az SZDSZ-t, s elbukta az 1998-as választásokat az MSZP is. Azóta az MSZP, amelynek a történelem eddig több mint egy évtizedet adott arra, hogy rátaláljon az európai szociáldemokrácia útjára, megint csak a drága időt vesztegeti. Újra csak a hatalom visszaszerzését tekinti a legfontosabbnak – és nem a jövőt. Medgyessy Péter ehhez nyújt segédkezet. Ezért az a véleményem, hogy látszólagos hasonlósága Cincinnatushoz nem több optikai csalódásnál. Aki még mindig a negyvenéves örökség megtartásáért küzd, az elveszíti a jövőt!
Biztosan el, mert most egy gazdasági fellendülés közepén vagyunk. Optimista a közhangulat. Egy önbizalmat sugárzó fiatal kormány vezeti az országot az Európába vivő úton.
A Fidesz megtisztult a neoliberalizmus doktriner tanaitól, de megőrizte a nemzeti szabadelvűség eszméit. A korábban, illetve az időközben szétvert pártok népben és nemzetben gondolkodó tagjai és politikusai a Fidesz körül nemzeti összefogást alkotnak, és meg fogják nyerni a választásokat.
Ezért születésének kétszázadik évfordulóján ismét időszerű Kossuth Lajost idézni: „Magyarországot a poklok kapui sem dönthetik meg!”
A szerző akadémikus, egyetemi tanár (Debreceni Egyetem)