Kontroll alatt a Kontroll Csoport

Mi az: ólban él, röfög, moslékot eszik, vastag a bőre és büdös? Megfejtés: rózsa. Egészen addig, ameddig egy disznó a téves azonosítást ki nem kéri magának. Nagyjából ez történt az Egyesült Államokban, ahol a fél ország Bernard Goldbergnek a közelmúltban megjelent könyvét olvassa. Goldberg három évtizedet húzott le a CBS amerikai tévéhálózatnál tudósítóként és producerként. Nem kevesebbszer, mint hétszer tüntették ki Emmy-díjjal. Ebből született könyve, amely Elfogultság – Egy CBS-munkatárs feltárja, hogy a média miként torzítja a híreket címmel jelent meg. Goldberg elárulta azt a „titkot”, amit Amerika nagyobb része eddig amúgy is tudott: a CBS, hasonlóan a többi nagy televíziós hálózathoz, az NBC-hez, az ABC-hez és a CNN-hez, a híreket liberális prekoncepcióval készíti, azoknak liberális csavart ad, sőt, esetenként tudatosan hamisít is. A botrány teljes.
A Kontroll Csoport nem Bernard Goldberg. Nem belső „áruló”, hanem külső médiafigyelő. Ami teljességgel a „normalitás” része lenne, ha nem Magyarországról lenne szó. Hanem például az Egyesült Államokról, ahol a Pontosság a Médiában nevű médiamonitortól kezdve a Média Kutató Központig számtalan, politikai rokonszenv alapján beazonosítható szervezet őrködik a média fölött. Ami éppen olyan természetes, mint hogy a politikában is megvannak a fékek és ellensúlyok („checks and balances”), és az is természetes, hogy a rendőrség és a büntetés-végrehajtási intézetek működését globális és helyi emberjogi szervezetek figyelik.
Magyarországon a Kontroll Csoport megjelenéséig csak a Soros Alapítvány által támogatott Nyilvánosság Klub figyelte a… – jobboldali „elhajlást”. Ami ellen mindeddig a jelek szerint senkinek sem volt kifogása. De ahogy megszűnt monopóliuma, nem hogy örömujjongás tört volna fel a külföldi tudósítók kebléből, azt bánat és felháborodás szállta meg.
A Kontroll Csoport elemzése a tv2 hírműsorairól és más médiumok kiértékelése dühöt váltott ki az elemzettek körében. A fiatal egyetemistákból álló csoport azonban január 9-i, e helyen megjelent anyaga közlésével aratta az igazi vihart. Ugyanis arra „vetemedett”, hogy elemezze a Magyarországról külföldön megjelent, itt állomásozó tudósítók tollából kikerült cikkeket abból a szempontból, hogy azok negatív vagy pozitív hangvételűek-e. És – sértés hátán inzultus – rangsorolta a tudósítókat aszerint, hogy a rendszeres utalásokban ki jelenteti meg a legtöbb negatívumot cikkeiben.
A Kontroll Csoport idézte Andreas Oplatka, az igencsak megbízható vezető svájci konzervatív lap budapesti tudósítóját, aki szerint „… a Magyarországról író külföldi újságírók között nem hemzsegnek azok, akik alapos ismeretekkel rendelkeznek az országról”.
Igaz, hogy nem mérte a Kontroll Csoport, de érdekes lenne annak elemzése is, hogy külföldi tudósítók kiket szólaltatnak meg cikkeikben, ugyanis azokban súlyuknál jóval magasabb arányban szerepelnek az SZDSZ politikusai, akiknek közismerten kitűnő kapcsolataik vannak a sajtóval.
E kapcsolatok működnek is. Nemcsak az itt dolgozó tudósítók körében, hanem az ideérkezők fejében és címlistáiban is. Hankiss Elemér, akit igen nehéz jobboldali elfogultsággal vádolni, így emlékszik vissza Donald G. McNeil ideérkezéséről, aki azután lapjában, a New York Timesban 2000 elején Magyarországról nálunk oly sok vitát kiváltott, tárgyi tévedésektől hemzsegő, hosszú cikket írt: „Láthatólag meg akarta érteni a dolgokat, pedig Párizsban »bureau chief«-je, vagyis a lap párizsi irodájának vezetője, ha jól értettem, alaposan megterhelte előítéletekkel vagy legalábbis kétes értékű információkkal. Azzal bocsátotta útjára, hogy Magyarországon komoly jobboldali veszély van, szkinhedek grasszálnak, lengenek a revansista lobogók, egyesek stikában többek között a korona körüli praktikákkal már-már valamiféle rendi restaurációt készítenek elő… »Erősödőben van… az idegengyűlölet és egy veszélyes pánmagyar nacionalizmus«.” (Magyar Hírlap, 2000. január 5.)
Az SZDSZ legfőbb fegyvere, mint közismert, a magyarországi szélsőjobb, az antiszemita, a szélsőséges nacionalizmus veszélye és a MIÉP-pel való állítólagosan bekövetkező Fidesz-koalíció. Jellemző az itteni tudósítóknak szabad demokrata forrásaikba vetett vak hitére, hogy egyetlen alkalommal nem tették fel a kérdést: hol a valóságalapja egy olyan párttal való koalíciónak, amelyet minden felmérés 2-3 százalékosra tesz? Vajon elképzelhető-e a világon bármely más ország, ahol egy komoly lap tudósítója a tények ellenére megkérdőjelezhetetlenül hisz forrásának, s azt nem hogy egy másik, független forrással nem veti öszsze, de egyszerűen a felmérések tálcán kínált eredményeivel sem?
Hogy mennyire a szabad demokrata napirendet követi a külföldi tudósítók nagy része (Oplatka, Boris Kalnoky és néhány társuk szerencsés kivételével, beleértve az osztrák Die Presse új budapesti tudósítóját, Peter Bognart), azt, mint a Kontroll Csoport elemzéséből kiderült, a millennium megünnepléséről szóló, százszázalékosan negatív beszámolók is mutatják. Ugyanis melyik újságírónak jutna eszébe negatív módon tudósítani Párizsból a Bastille bevételének ünnepléséről vagy az amerikai ünnepekről? És nem elvétve negatívan, hanem kizárólag.
A Kontroll Csoport elemzésében a durva torzítókként azonosítottak közül nem egy már panaszkodott saját lapjában. Például a Der Standard és a Profil című osztrák napi-, illetve hetilap tudósítója, Gregor Mayer, valamint a holland Renée Postma és Tijn Sadée.
Az NRC Handelsbladban, Hollandia vezető lapjában Postma már az elején biztosít bennünket arról, hogy ő „természetesen” csak az „igazságot” írja, „mivel független újságíró”. Ami a Dörmögő Dömötör olvasótáborának még meggyőzően hat, de attól felfelé már kételyek merülnek fel. Ugyanis „az igazság”-e például a szintén „független újságírók” hadának olyan „tényei”, mely szerint „Orbán közvetlen munkatársai megdöbbentették a zsidó közösséget, mert át akarják értékelni a holokausztot és a »zsidókérdést«” (Alex Bandy, Associated Press)? Hogy Budapesten halálbrigádok grasszálnak, miközben a szélsőjobboldal visszaköveteli Burgenlandot (Eugen Pogany-Falkenhausen); hogy Kövér László kijelenti: „Jó magyar vagyok: nem zsidó és régi kommunista (Sheila Sitalsing Hollandia vezető lapjában, az Elsevierben); hogy egy magyar lap arra buzdít: „lámpaernyőt kell készíteni egy bizonyos balliberális médiaszociológus bőréből” (Runa Hellinga a holland Trouw-ban)?
Érdekes, hogy noha Hollandiában az utca emberét Magyarország éppoly kevéssé érdekli, mint sok más, Magyarországhoz hasonlóan kis, e térségben fekvő ország, Hollandiából nem kevesebb, mint kilenc tudósító él itt Budapesten. Míg, tegyük hozzá, egyetlenegy olasz sem, annak ellenére, hogy Olaszország lényegesen közelebb fekszik Magyarországhoz és lényegesen nagyobb, valamint népesebb ország Hollandiánál. Az pedig legalább olyan joggal feltételezhető, mint amilyen joggal adta Hollandia vezető hetilapja Kövér szájába azon gyalázatos szöveget, amit Kövér nem mondott, hogy a rendkívülinek tekinthető érdeklődés az igen aktív holland befektetési tevékenységekkel (nem utolsósorban a biztosítás területén) is összefügghet. És talán az sem teljes mértékben légből kapott következtetés, hogy egy posztkommunista–SZDSZ-koalíció esetében a holland nagybefektetők jobb terepnek érzik Magyarországot.
Mindegy. A Kontroll Csoportot támadók szerint nem az a baj, hogy az Elsevier vagy a Trouw hazudik, hanem az a baj, hogy ezt a Kontroll Csoport elolvassa és elemzi.
Az SZDSZ-es napirend kitüntetett téma más újságíróknál is. Ennek bizonyítása nagyon egyszerű. Ha egy országban antiszemita atrocitások vannak napirenden (értsd: a „nép” antiszemita vagy sok az antiszemita), akkor azok folyamatosak, kormányoktól függetlenül. De azok, akik figyelemmel kísérik a külföldi sajtót, meglepődve tapasztalták, hogy míg az első ciklus idején az itteni antiszemitizmusra vonatkozó, leginkább alap nélküli példák hemzsegtek a külföldi sajtóban, addig az előző ciklusban ezek teljesen elmaradtak. A magyar népből Horn és Pető pártjának győzelmével egy csapásra eltűntek az antiszemiták.
Jellemző, hogy Göncz Árpád elnöknek rabtársai által 1992. október 23-i kifütyülését követően a DPA, a német hírügynökség azt a hazug hírt röpítette világgá, hogy „egy csoport tüntető »Sieg Heil« és »zsidó« közbekiáltásokkal” zavarta meg a megemlékezést (Stuttgarter Zeitung, 1992. okt. 26). (A DPA egy 1993. februári tudósítása az újraéledő Horthy-fasizmusról pedig azzal fejeződik be, hogy Budapesten egy zsidó lányt életveszélyesen megsebesítettek, és hogy két szkinhed „leszámolás” felkiáltással rohanta meg (Jobbratolódás: a „birodalmi kormányzó” földi maradványai hazatérnek Magyarországra. Böblinger Bote, 1993. február 21).
A Kontroll Csoport elemzéséből nem igazán „jól kijövő” Gregor Mayer jellemzően például A pokolból a lágerbe – az afgán menekülteket Magyarországon elutasítják címmel a liberális osztrák Der Standard tavaly október 10-i számában megjelent cikke ékes bizonyítéka a tudósító pártszimpátiáinak és ellenszenvének: az az egész ország előtt ismert TÉNY, hogy az afgánokat épp Kalocsa szabad demokrata polgármestere nem akarta befogadni, cikkében egyetlen szóval nem kap említést, ezzel szemben szó van a püspöki város „ezeréves katolikus szellemiségéről”, amelybe az afgánok nem „passzolnának”. Mayer cikkei túlnyomó részének tárgya Orbán szélsőségessége, a haiderizálódó, berlusconizálódó Orbán „alkonya”, a koalíció küszöbön álló széthullása; a nacionalizmus, idegen- és szomszédgyűlölet ellen figyelmeztető mérsékelt, bölcs eszdéeszes értelmiségiek és pártemberek, nem utolsósorban Demszky Gábor főpolgármester, aki az ország „liberális reménysége”.
De visszatérve Postma cikkére, amely az „ominózus nevet viselő” Kontroll Csoport ellen íródott. A kérdés: vajon miért „ominózus”, ha egy „watchdog” szervezet annak hívja magát, ami? Miért fenyegető az a fogyasztóra és egy áru minőségére nézve, ha a minőséget ellenőrzik (quality control)? Nem inkább a selejtre nézve vagy a selejtesen dolgozókra nézve jelent a „control” fenyegetést?
Postma cikkében azonnal a szokott, biztonságosnak vélt SZDSZ-es vizekre evez, amikor azt a következtetést vonja le a Kontroll Csoport elemzéséből: „… a külföldi média az exkommunisták és a zsidók bérence”. Nyilván úgy gondolja, „házba” menekült, és ha a bűvös szót leírja, senki nem meri megkérdőjelezni, igazat mond-e. Holott a Kontroll Csoport ilyet egyáltalán nem állított. És azt sem, amit Postma honfitársa, az ugyancsak megbírált Tijn Sadée állított, méghozzá idézőjelbe téve, a Kontroll Csoport szájába adva. A baloldali Volksrantban megjelent cikkében (Imázsközpont és a diákok a sajtó ellen), amelyben úgy tesz, mintha a Kontroll Csoport az Országimázs Központ terméke lenne, Sadée azt hazudta, a Magyar Nemzetben megjelent cikkben a külföldi tudósítókat „botrányfirkászoknak” titulálták. Nem titulálták. Nyilván Sadée, akár Postma, „független” újságíró, aki csak és csakis az „igazat” írja.
Sadée egyenesen Orbán Viktort és az Országimázs Központot teszi felelőssé a Kontroll Csoportért. Hogy miért? Mert Sadée a három közé kapcsolatot feltételez. (Ezt fordított esetben a liberális oldal a konzervatívok paranoid „összeesküvés-elmélete” bizonyítékának bélyegezné. De nekik mindent szabad. A Kontroll Csoportnak viszont elemeznie sem. Puszta léte és működése kihozta nyugalmából a kollégákat, „magyar ismerősöket” (vajh kiket?) és „a nagykövetség munkatársait”. „Ezt nem tűrjük tovább! Ki ez a Kontroll Csoport?”. Ó, tolerancia, demokrácia, liberalizmus! De azért talán nekünk szabad feltételeznünk, hogy a „nagykövetség” nem egy olyan országot képvisel, amelyet jobbközép kormány irányít. Ami pedig a „nem tűrést illeti”, a Kontroll Csoport puszta vagyonelkobzásra számíthat-e, vagy börtönbüntetésre is?
Tényleg, miként is tűrhető egy demokráciában, hogy egyetemisták – akik annyira „rejtélyesek”, hogy Sadée máris rájuk talált az interneten – ugyanazt teszik, mint a soha nem bírált Nyilvánosság Klub (amely éppen úgy csak szervezeti nevével azonosítja médiabírálatait, s éppen úgy nem közli módszertanát, amit Postma olyannyira kifogásol a Kontroll Csoport esetében) bírálni merészelik az… Nem, nem az SZKP főtitkárát. Nem a római pápát. Azzal nem lenne semmi baj. Hanem a SAJTÓT! Méghozzá politikailag nem korrekt szempontból. Ez már – a tényleg klinikailag paranoid Sadée szerint – Orbán fenyegetése a független újságírás ellen, mint ahogy cikkét befejezi.
Ami a tudósítók rangsorolását illeti, a diákcsoport értékelése a kívülállónak igazán nem tűnik túlzottan szigorúnak. Hiszen például a Financial Timesnak tudósító Kester Eddy igen jó jegyet kapott, noha, mint a Népszava sietett közölni 2000. július 8-i számában megjelent terjedelmes cikkismertetésében, megingott a befektetők bizalma Magyarország iránt, egyebek között azért, mert Orbán „a nacionalista elemek kegyét keresi”. (Ha ez igaz lenne, Szaúd-Arábiától Indiáig számtalan országból menekülne a szupernacionalista kormányok miatt a tőke. Csakhogy Magyarországban sem a külföldi befektetők bizalma nem rendült meg, sem Orbán nem keresi a nacionalista elemek kegyét – kivéve, ahogyan azt néhány, a „magyar” szóban is veszélyes nacionalizmust látó klinikai eset harsogja.)
A rangsor szerint a legrosszabb „jegyet” az itteni tudósítók közül Adam LeBor kapta. LeBor (akinek Alvó számlák – Hogyan húzott hasznot Svájc a náci népirtásból című könyve 1999-ben jelent meg Budapesten) már 1993-ban megtalálta Boross Péter akkori miniszterelnök személyében a fasizmus restaurátorát. A Budapest Sun című angol nyelvű hetilap idei első számában pedig Hága csontvázakat fedez majd fel című hosszú cikkét így fejezi be: „Szerbek mészároltak le horvátokat. Horvátok öltek meg szerbeket. Egyesek közülük nyilván használtak magyar fegyvereket, és magyar golyókat lőttek ki. Mindegy, biztosak lehetünk abban, hogy a hágai háborús bűnök tárgyalásai nem csak Milosevics gyilkosságaira és csonkításaira vetít fényt.” Ritka aljas vágyálom, amely – LeBor úr pechére – borítékolhatóan beteljesületlen marad. Hogy a mai Magyarországot ez a spekuláció jellemzi-e inkább, vagy a Kontroll Csoport „listáján” jó helyet elfoglaló Andreas Oplatka legújabb, szokás szerint tárgyilagos írása-e a Neue Zürcher Zeit