Mi a válasz Pilátus kérdésére?

Március 17-én betöltöm életem tizenkilencezredik napját. Tizenkilencezer reggel, ugyanannyi délután és éjszaka, tizenkilencezer vacsora, tizenkilencezer felkelés, ugyanannyi lefekvés, sok-sok idő. Ennyi már biztos nincs hátra. E tizenkilencezer napból 1990. április 8-ig, az első szabad magyar kormány megalakulásáig tizennégy és fél ezer telt el, mondhatom tehát, hogy kenyerem java részét a megboldogult proletárdiktatúrában éltem le. Hosszú volt az az idő vagy rövid, nézőpont kérdése. A százötven éves török uralomhoz képest rövid, a dicsőséges Tanácsköztársasághoz képest hosszú. A nómenklatúra tagjainak rövid, a pártonkívüli másod-, harmadosztályú állampolgároknak hosszú. Lénárd Ödönnek, a kedves piarista atyának, aki 19 évet és három hónapot ült ez idő alatt börtönben, bizonyára nem volt rövid, Boldizsár Ivánnak, aki végig főszerkesztősködte majd az egészet, elrepült, mint a pillanat. De hogy nem maradt hatás nélkül egyikünkre sem, az egyértelmű. Nem kerülhettük el a pártállam gondolkodásának hatását, még akkor sem, ha gondolattal, szóval, némelyek cselekedetekkel is ellene mondtunk, nem tudtuk elfordítani a fejünket, amikor belelihegte a szánkba sztereotip mondatait, amikor az ő tematikája, frazeológiája, ideológiája keretezte be napjainkat, amikor az újságok és az újságírók arról írtak, amit ő akart, a tévéhíradóban bértollnokok magyarázták meg a megmagyarázhatatlant, a munkahelyen, a családban, a barátok közt, ha tagadtuk is, még akkor is arról beszéltünk, amit ő tematizált. Álviták és álértelmiségiek kommunikáltak velünk, és gyúrtak, gyalultak, faragtak és véstek belőlünk homo kadaricust, amivé sokan lettünk e kísérlet végére.

Elsorvasztott értékek
Hogy mivé váltunk az elmúlt negyven évben, nevezzük úgy, a népi demokrácia időszakában, azt most láthatjuk. E negyven év alatt sok mindent elvesztettünk. Elsősorban persze időt vesztettünk, sok-sok évtizedet, amely évtizedek alatt elment mellettünk a világ boldogabbik fele, miközben mi rágtuk a szocialista gittet. Ezek az évek visszahozhatatlanok. Nagy veszteségünk a nemzeti érzés, amelyet a totalitarizmus az internacionalizmus nevében szép csendben elsorvasztott, magyarnak lenni leginkább már csak az olimpiai játékokon vagy nemzetközi válogatott meccseken lehetett. A magyar történelmet is megrostálták, s elsősorban azokat az eseményeket preferálták, amelyekben a nép, a tömegek vagy az alsóbb néposztályok tettei voltak felismerhetők (Dózsa-felkelés, Budai Nagy Antal, agrármozgalmak stb.), s különösen háttérbe szorították az egyéni szerepvállalás mintáit. Általában és egyénileg is utókáderezték a magyar történelem arcképcsarnokát, s voltak, akik B-listára kerültek szép számmal. Ez aztán oda vezetett, hogy a szomszédos országokban rekedt magyarjainkat ma is románoknak, szlovákoknak vagy szerbeknek hívják az itthoniak, fogalmat sem alkotva arról, hogy e szerencsétlen magyarok épp olyan hitsorsosaink, mint magunk. 1989-ben, amikor újra elkezdtük a Szózatot énekelni, kiderült, hogy még a patrióta családok gyermekei sem ismerik annak dallamát, mert negyven évig ezt a dalt a politika száműzte a ritka, kötelezően legyúrt hazafias évfordulók műsorából. Nem csodálható, március 15-ét a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulós napjával, március 21-ével és a „felszabadulás” ünnepével, április 4-ével kötötték csokorba, Forradalmi Ifjúsági Napok fejléccel, ahol a hangsúlyok már érezhetően a két utóbbi felé tolódtak el. Augusztus 20-án nem Szent Istvánt ünnepeltük, hanem az alkotmányt, a szép ígéretek tárházát, amely alkalmas volt a szocialista állam gavallériáját bemutatni a gyakorlat mindenféle szembesítése nélkül.
Sikerült a család összetartó erejét is kikezdeni, itt éppen az egyén szabadságát pártfogolták a család kohéziós erejével szemben. Bár szavakban a rendszer a család barátjának mutatta magát, a tények leleplezték családellenes szándékait. A család létfenntartásának elengedhetetlen szükségletévé vált a nők szinte kivétel nélküli munkába állása, ami önmagában rendítette meg a család fundamentumát. Az erkölcsi értékek támadásával, az anyagi értékelvűség megfogalmazásával elvesztek a család legfontosabb támpillérei, az egymás segítése, a türelem, a másik nehéz helyzetének empatikus felvállalása, ehelyett az anyagi siker mindent eldöntő abszolútuma a család szétforgácsolódásához vezetett. Anyagi téren ugyanakkor a közösségi tulajdont preferálták a magántulajdonnal szemben, megfosztván a családokat anyagi alapjuktól. (Államosítások, szerzési korlátozások stb.) A válások nagy száma előbb a házasságok negyedét, majd felét érintette, s mára oda vezetett, hogy házasságkötésre is csak ritkábban kerül sor, a gyermekek mindössze 25 százaléka él szülei házasságával megpecsételt családban. A válások folytán egyre nő azon gyermekek száma, akik csonka családban nőnek fel (rendszerint az anyával, apa nélkül, aminek következményeit most ismerik fel a szakemberek). Az újraházasodott felek többnyire a másik fél gyermekeit nevelik, így egy-egy gyermeknek 2-3 apja vagy anyja is van (attól függ, hány új házasságot vagy kapcsolatot teremt a szülője), ezen identitászavarok már jelentkeznek a felnövekvő nemzedéknél, de az idő előrehaladtával nyilván még inkább jelentkeznek.
A paraszti, többgenerációs nagycsaládokat a téeszesítés verte szét, megbomlott a hagyományos, saját földre és gazdálkodásra épült évszázados paraszti család, a tsz közös tulajdona, és az ezzel kapcsolatos anomáliák szétzúzták a magántulajdonhoz kapcsolódó, megtartó értékrendet, nem beszélve a falut elhagyó és ingázó tízezrekről, akik a főváros vagy a nagyobb városok munkásszállóiban töltötték hétköznapjaikat, s egyre lumpenebb életnívóra csúsztak le.
A pártállam ki akarta törölni a vallást is az ember tudatából, evégett elvette az egyházak vagyonát, feloszlatta egyesületeit, elkergette szerzeteseit, megsemmisítette iskoláit, börtönbe zárta és megfélemlítette papjait. Bizonyos állásokban csak titokban járhattunk templomba, s ha előmenetelt akartunk, nem volt tanácsos a lurkókat hittanra beíratni. Féltünk, mert megfélemlítettek.
Mi volt a cél? Olyan embertípus kialakítása, akinek nincsenek önálló gondolatai, aki tudását a Szabad Nép-félórákon szerzi, befolyásolható, terelhető, irányítható. Akinek nincs sem nemzeti, sem családi, sem vallási háttere, mert ha lenne, akkor önállóan tudna véleményt formálni, akkor gondolatait mással is megosztaná, s akkor már nem lenne az a makarenkói új ember, akivé kovácsolni szerettek volna minket azokkal a hatalmas pörölyökkel. 1990-re bezárult a kovácsműhely ajtaja, kialudt a tűz, elfogyott a levegő a fújtatóból, de itt maradtunk mi, sikeresen vagy kevésbé sikeresen megmunkált tárgyak. A homo kadaricusok.

A nagy illúzió
Be kell vallani, némelyikünkön nem fogott a hosszú kalapálás, vagy talán nem volt elég erős a tűz, de nem hajoltunk meg eléggé, nem lettünk a kívánt célnak megfelelők. Sokan vagyunk, vagy kevesen, ez mindig vitatható. Nehéz egy országnyi embert analizálni, nehéz őket kikérdezni, mert sokszor válaszolni sem tudnak. Viszont négyévente eljön egy teszt, ahol mindig kiderül, hányan vannak azok, akik még ma is megfelelnek az új ember kovácsa kívánalmainak? Mert négyévente mindenkinek joga van bemenni a fülkébe és választani, s ez az egyik legszentebb jog, minden jogok legfontosabbika, amelyet negyven évig hiába vágytunk. Fontosabb, mint a sajtószabadság, mint a vallásszabadság, fontosabb, mint a gyülekezési és egyesülési szabadság, mert mindegyik szabadság ebből következik. Ez a fundamentum, a jogállam alapja, a szabad képviselő-választás.
Amikor évtizedekig vágytunk a szabad választásra, és irigykedve hallgattuk boldogabb országok szoros választási eredményeit, néztük pillanatokra a híradóban Nixon és Kennedy szópárbaját, tudtuk, hogy ez az a jog, amelyre a legnagyobb szükségünk lenne, de egyet nem tudtunk, hogy nincs választás kampány nélkül, a kampány pedig nem más, mint tömény szemfényvesztés. Nem tehet róla, ez a sajátsága. A nagy illúzió, amikor elénk varázslódik mindaz, amit szeretnénk. Mindannyian Tevje leszünk, a tejesember, s már kezünkben érezzük a zsíros libacombot, hisz semelyik párt sem olyan szegény, hogy ígérni ne tudjon. Ez az a pár hét, amikor megtudjuk, hogy kolbászból lesz majd a kerítés, s a pártvezetőket hallgatva megdől minden alapvető matematikai tétel, hisz ha összeadjuk, a parlamentben a pártok összessége 130 százalékot fog kitenni.
Ez így volt négy éve, nyolc éve és tizenkét éve is, az idén azonban kicsit másképp van. A baloldali ellenzék ismét rá akar lelni a homo kadaricusokra. Bizakodik létükben, reménykedik, hogy élnek még és a régi reminiszcenciák felidézhetők. Nem úgy, mint ’94-ben, nem a 3,60-as kenyeret kell ígérni, azt még egyszer nem veszik be e jámbor emberek, úgy tűnik, a helyzet roszszabb. Most más a cél. Ki kell hozni az emberből a benne lakozó rosszat. Mindannyiunkban benne munkálnak negatív indulatok, amelyeket a szocializáció, a nevelés, a család és a barátok alakítanak és csökkentenek, netán növelnek. A tisztességes versenyben egy párt a jót akarja kihozni a választóból. Jelenünkben ez nem így van, mert vannak pártok, amelyek az emberben lakozó rosszat élesztgetik azzal a reménnyel, hogy az általuk egykor megformált homo kadaricus vevő erre a rosszra.

A régi-új frazeológia
Magyart magyar ellen fordítanának, kijátsszák az irigységet, mert remélik, hogy a nép, amelytől negyvenévi munkával elvették a magyarságát, akit lesovinisztáztak, ha magyar mert lenni, akitől megtagadták azt a szót, hogy patriotizmus, az majd féltékenyen rátámad nemcsak külhonba szakított magyarjainkra, de arra a kormányra is, amelyik ténylegesen olyat tett értük, amelyet tenni eddig nem mert és nem akart nyolcvan éve senki. S lám, ez az alantas kártya sok vevőre talált, bizonyítván: élnek még homo kadaricusok e hazában, akiknek ma is fontosabb egy rémhír, mint a nemzet spirituális egysége.
Ez jó volt, de nem elég, hát kijátszották a vallási kártyát is. Már megint a papokkal van baj, mint ötven éve, újra itt a klerikális reakció. A frazeológia, mintha újra a régi lenne, akárcsak a szereplők. Mi az üzenet a választóknak, akiket 67 százalékban ugyan megkeresztelnek, de pappal legközelebb már csak halálukban találkoznak, a temetésükön, mit üzen nekik Horn Gyula? Gyűlöld a papokat, s gyűlöld azokat, akik körmenetre járnak, akik ezeknek iskolát, hittanoktatást, épületeket és szabadságot adnak, mert ezt tőletek veszik el. Ez a ti adótok pocsékolása, a ti időtöket lopják vasárnap délelőtt a mise közvetítésével, amikor ezalatt is futhatna egy bamba szappanopera. Mert Horn Gyula úgy gondolja, hogy itt már csak a Himnusz és a káromkodások kezdődnek Istennel, hisz a homo kadaricustól elvették a hitet, hát majd rá szavaz, ha újra figyeltetni fogja a papokat, ha lejegyzi a prédikációkat és megszentségteleníti a gyónás szentségét.
S most már semmi sem drága, ha már itt vannak, átlépnek a Rubiconon. Tizenkét év alatt, új demokráciánkban semmi nem volt szent, egyet kivéve, és ez a magánélet volt. Lehetett itt szeretője a hűségesen mosolygó szocialistának, félreléphetett a kereszténydemokrata, csalhatott a csalhatatlan liberális, születhetett házasságon kívül is nem egy gyerkőc, ez sosem volt téma. Most már ezen is túl vagyunk. Ha igaz, ha nem, s főként, ha nem, zúdul a mocsok feleségre, gyerekre, családra, mindegy, csak a cél fontos. Írástudó mindig akad, aki telefirkálja a sajtószabadság ernyője alatt a demokrácia tiszta házfalát. Újra befedetlen az Ördögárok, előttünk hömpölyög le a sok kinyomtatott szenny a Dunába. Cél nélkül? Aquinói Szent Tamás már megmondta, semmi sincs cél nélkül. A cél ugyanaz: az értéket vesztett népet megvezetni, ahogy azt évek óta teszik szombat esténként egykorvolt értelmiségiek, akik ahelyett, hogy felemelnék a szellemiekben szegény népet, magukat döntik le a sárba, miért? Pénzért, tapsért, médiahatalomért. S most a pocsolyába lökött emberek alantas érzelmeit korbácsolják, kihasználva az irigységet, a tudatlanságot, az istentelenséget, a kisebbrendűségi érzést.
Miért e gátlástalan, eddig demokráciánkban ismeretlen, csak a proletárdiktatúrából ismerős harc? Miért a leírtaknál erősebb szabályok semmibe vétele? Mert már tudják ott a Köztársaság téren, hogy most igaz, amit annyit énekeltek: „Ez a harc lesz a végső”, mert, ha most veszít a szocialistának maszkírozott csapat, akkor e pártnak vége. Így, ahogy most van, úgy vége. Nem lesz Tízek Tanácsa, oda a választmány, eltűnnek majd a bukottak, visszabújhatnak Kádár köpenyébe az onnan kibújtak, új szelek fújnak majd az Erkel Színház felől, nem biztos, hogy fényesebbek, de mások. Ezért e vad és fékevesztett acsargás. Haláltánc ez, most mindent egy tétre kell feltenni és ha utolsó a tét, akkor már nincs mód árnyalni és senki nem tudja magát megjátszani. Peyer Károly mondta az emigrációban: „Szörnyű ez az emigráció, ha még soká tart, mindannyian lecsúszunk a magunk színvonalára.” Ez érvényes a mostani ellenzéki kampányra is, de múlt időben. Most már ki-ki ott van, a maga színvonalán. Lepergett a szocdem festék, lehullt a hipokrita álarc, előkerültek a régi módszerek és szlogenek. És persze a régi emberek.
Mára világossá lett, amit eddig nem hittünk el. Az ellenzék balsorsú fele nyíltan szembeszáll minden választóval, akinek jelentenek valamit azok az értékek, amelyeket úgy hívunk: haza, nemzet, család és vallás. Nincs tovább rejtőzködés, nem ír már levelet a miniszterelnök-jelöltjük az egyház papjainak bülbülszavakkal. Nincs ámítás. Arra már nincs idő és erő, hogy minket becsapjanak, már nem a mi kedvünket keresik, hanem azokét, akiktől ők vették el a hazát, a nemzetet, a családot és a vallást. Akikből ők csináltak homo kadaricust, akiket ők tettek tönkre, akik az ő áldozataik. Mert nem kétséges, ezen embertársaink áldozatok, egy kommunista kísérlet szerencsétlen áldozatai, mint a haláltáborok kísérletező orvosainak ikerpárjai, akik túlélték a borzalmat, de sosem tudják már kiheverni a testi és lelki sebeket. Egy embertelen kor termékei, akiknek száma évről évre csökken, de hogy mennyien vannak még, nem tudható. E pártok kampányszervezői remélik, hogy még sokan, nagyon sokan vannak, de bízzunk benne, hogy már egyre kevesebben, s lesz idő, amikor a homo kadaricust mint az emberiség ritka példányát mutogatni és védeni fogják, mert már csak az utolsók lesznek láthatók.
E párt jog- és szellemi elődje tönkretette ezt az országot, és tönkretette a polgárait, s ami a legelvetemültebb, most e tönkretett emberekkel akarja magát újra hatalomra juttatni. Őket szólítja és hívja, a saját kreatúráit, saját áldozatait: gyere, szavazz rám, hisz te nem tudod, hogy én tettelek tönkre, nem tudod, mert én vettem el tőled azt a tudást, amelynek hiányában nem tudhatod.
Karinthy megírta egyik legjobb novellájában, a Barabásban, hogy Jézus összegyűjti azokat a szerencsétleneket, akiket az a Barabás tett tönkre, lopott és csalt meg, akinek szaba