Óda Brian Mitchellhez

Az MSZP kész együttműködni a Munkáspárttal az őszi önkormányzati választásokon, ugyanis Kovács László szocialista pártelnök nem zárkózik el a korábbiakhoz hasonló összefogástól. Az MSZP és a Munkáspárt együttműködik az őszi voksoláson (Magyar Hírlap, 2002. július 1.).
Nehéz elfelejteni a nyolcvanas évek közepének németországi választási kampányait. Az utcák tele voltak a szociáldemokratáknak az amerikai „csillagháborús” tervek ellen tiltakozó plakátjaival. Hatalmas, baloldali szimpatizáns tömegek masíroztak, a „gyilkos” csillagháborús fegyvereket és a Nyugat már hadrendbe állított rakétáit kárhoztatva. Csak a szovjet interkontinentális rakétákról nem esett szó.
A német kereszténydemokraták és a keresztényszocialisták halvány kísérletet tettek arra, hogy az Afganisztánban szovjet irányítással és tevőleges részvétellel folyó népirtás ellen protestáljanak. Münchenben, ebben az egyébként jellemzően jobboldalra voksoló városban össze is verődött vagy húsz-harminc polgár. Akkor, amikor a szovjet armada már jó egymillió afgánt küldött át a másvilágra, és ezt az egykor csodálatos országot, szinte páratlanul kedves, okos népével együtt egyszer és mindenkorra tönkretette. A konzervatívok – köztük tüntetni nem szerető, inkább otthon vagy a sörkertben beszélgető családapák – joggal csíptek saját karjukba, hogy teszteljék magukat: vajon ébren vannak-e? Visszanézve a döbbenet még inkább jogos.
Az igazság objektivitása valóban nem attól függ, hogy hányan támogatják. A ptolemaioszi világképben is tömegesen hittek – mint ahogy a nyugati értelmiség zöme és krémje is hitt abban, hogy a Szovjetunióban az emberiség fényes jövője épül. Ami Magyarországon történik, az valóban a józan ész elleni kihívás. Azok a nagy nyugati lapok pedig, amelyek az elmúlt négy évben kolumnákat töltöttek meg kitalált történetekkel (a MIÉP a kormánykoalíció tagja, zsidókat vernek Budapest utcáin stb.), most vagy mélyen hallgatnak a Medgyessy-botrányról, vagy – néhány kivételtől eltekintve – szerecsenmosdatással foglalkoznak.
És ekkor jön Brian Mitchell. És nem máshol, mint éppen az amerikai befektetők háromszázezer példányban megjelenő szaklapjában, a Business Investor’s Dailyben azzal a cikkével, amely a legtermészetesebb egyszerűséggel és félreérthetetlen, homályt kerülő mondataival magyarázza el mindazt, amit a magyar jobboldal már jó egy évtizede hajtogat. Az nem is csoda, hogy – Lengyel László és köre mély megdöbbenésére és felháborodására – mindez éppen egy amerikai befektetői szaklapban jelent meg. Hiszen e lap olvasóinak a fülében – a befektetőknek – a tisztességesen megfogalmazott politikai tartalmú cikk befektetői szempontból levonható következtetése nem más, mint az, hogy jöjjenek Magyarországra, mert most egy olyan kormány van hatalmon, amelyik boldogan árusítja ki a maradék közvagyont. Most a Nyugatnak végre vonzó kormány került hatalomra Budapesten, és Magyarországot, nem egy kelet-európai szomszédjához hasonlóan, végre ismét volt kémek, kommunista apparatcsikok és párttagok irányítják, akik ma éppoly szervilisen szolgálják ki a Nyugat érdekeit, mint annak idején szovjet uraikét. Brian Mitchell, a lap washingtoni irodájának főnöke azt írja, hogy a térségben az ilyen kormányok hatalomra kerülését támogatja a Nyugat és támogatják a nyugati újságírók, akik a kisebbségi kérdést (értsd például a zsidó- és cigánykérdést) csapként kezelik: amikor a nekik nem tetsző, antikommunista érzelmű, jobbközép kormányok vannak hatalmon, az aggodalmak és panaszok csapját megnyitják, mihelyst a kocka fordul és a régi kommunisták kerülnek hatalomra, a csapot elzárják.
Mitchell cikke elementáris erővel hatott – holott nem történt más, mint az evidencia feltálalása. Ha a Mitchell-cikk Magyarországon jelenik meg és kommentálják, nyilván – legjobb esetben – szélsőjobboldali hangvételűnek jellemzik, roszszabb esetben neonácinak. Ha pedig tételeit még az Orbán-kormány idején polgári politikus hangoztatta volna, akkor azok újabb bizonyítékai lettek volna a „szélsőséges nacionalista veszélynek”, amely azzal fenyeget, hogy lángra lobbantja a térséget.
Most, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció együtt kampányol azzal a szélsőséges párttal, amely sztálinista gyökereit még plakátjain is hirdeti, s amelynek vezetője korábban egy angol nyelvű budapesti hetilapnak adott nyilatkozatában pusztán azt fájlalta a magyar sajtóra nézvést, hogy abban a zsidóknak túlsúlyuk van, még szisszenés sem hallatszik a „szélsőségekre” és „antiszemitizmusra” amúgy oly érzékeny bel- és külföldi véleményformálók részéről. (Az, hogy a polgári oldal politikusai sem tiltakoznak az MSZP–SZDSZ–MSZMP-szövetség ellen, amely nem csak az ÁVH-s terror volt áldozatait rémiszti meg, megdöbbentő hiba, amelyet azonban sajnos meg kell szoknunk, akár a partra vetett halakként legalább némi információért tátogó polgári körök látványát.)
Az, hogy e csatornaszövetség örve alatt itt is hatalmi játszma folyik, olyan világos mondatokkal írható le, mint Brian Mitchell cikkének tézisei.
A D–209 vezetésével megindult MSZP– SZDSZ-es love story, az ország totális lenyúlásáért megalakult neoliberális szentszövetség egyszerűen biztos akar lenni a zsákmányban, így magához öleli a „munkásérdekek védelmezőjét”, Thürmert, a magát kommunista bohóccá degradált, csak a forintokra koncentráló pártvezért. Az SZDSZ pedig, amelynek alapítói oly „okosan” akkor kezdték el a Kádár-rendszerben az ellenzékiséget, amikor már lehetetlen volt börtönbe zárásuk, mintegy hermeneutikai körként gazdagítva tudásunkat, visszafelé delegitimálva önmagát ezen iszonyatos szövetséggel bizonyítja: az egykori kommunista családok egymáshoz fonódó kötelékeikkel a túlélés és zsákmányszerzés bajnokai.