időjárás 15°C Jusztina 2022. szeptember 26.
logo

Az euroblabla és a magyar valóság

Csite András
2003.02.07. 00:00

A hófödte tájban zöldtől megfosztott akácfavázak merednek a magasba. Kegyelemteli és kegyetlen a pillanat, mert világosan látni a csupasz vonalakat. A rendszerváltoztató Magyarország is ilyen most, hisz mintha lehullott volna róla a rácsimpaszkodott ékesség, eltűnt előle a becsapós káprázat, s itt áll előttünk, csupaszon, szomorún, feketén. Válságban van.
*
A krízis nem gazdasági természetű, és csak áttételesen érinti a köztársasági berendezkedést. Ami válságba jutott ugyanis, az nem más, mint a rendszerváltoztatást kialkudó, majd utána az ország átalakulását nagyban meghatározó politikai elit. Az átalakulást levezénylő elitünk mára alkalmatlanná vált az ország irányítására, a társadalom elé állítandó célok kijelölésére és ehhez az erőforrások mozgósítására. Nem azért alkalmatlan, mert valamilyen külső erő ebben megakadályozza, hanem azért, mert nincsenek olyan belső intellektuális erőforrásai, amelyek funkciójának betöltéséhez szükségesek lennének. Az EU-csatlakozás és ennek nyelvi-politikai megjelenése, az „ejrópázás”, csupán álcája az elit intellektuális klimaxának.
A két politikusi tábor hangos küzdelme mögött az éles szeműeknek látniuk kell azt is, hogy a politikai elitfrakciók között kimondott-kimondatlan megállapodás van abban, hogy elitpozícióikat megkérdőjelező új szereplőket nem engednek be a politikai színpadra. A pártelitek ugyanis már nem egymást kontrollálják, hanem egymásnak „falaznak”.
*
2003 elején szinte egyszerre, és egyben egymást erősítve váltak látványossá a rendszerváltoztató politikai elit válságára utaló jelek. Egyik ilyen jel az volt, hogy a zsákmány-újraelosztás rendjében – a szokásos ígéretek ellenére – 2002-ben sem állt be változás. Egy másik jel a taszári támaszponton zajló események ködösítése volt, meg az a szervilizmus, amivel a magyar politikusok elébe mentek a kardcsörtető amerikai vezetők kéréseinek. A harmadik jel gazdasági természetű, a rendszerváltoztatás során létrejött kettős gazdaságszerkezet válságára utalt. A külföldi piacokra termelő nyugati nagyipari cégek kivonulása azt bizonyította, hogy a multinacionális vállalatok magyarországi megtelepedését mindenek fölött támogató magyar gazdaságpolitika is alapos változtatásra szorulna. A munkanélküliség újbóli növekedése és ennek sajtóbeli tárgyalása egy csapásra tette világossá, hogy a rendszerváltoztatás jóléti ígéretei nem fognak teljesülni, legalábbis a harmincon felülieknek egyre kevesebb esélye van arra, hogy növekvő jólétben éljék le életüket. És végül a negyedik jel az Európai Unióhoz történő csatlakozási tárgyalások lezárulta és a csatlakozási feltételek világossá válása volt. A magyar gazdáknak jutó közvetlen agrártámogatások mértéke, az elhíresült „25 százalék” valahogy a csatlakozás egészét reprezentáló számmá lépett elő, melynek az üzenete az, hogy a kelet-európai, azon belül a magyar emberek legföljebb a nyugati negyedét érik. A „25 százalék” nyilvánosságra kerülése az EU-val kapcsolatos remények illuzórikus voltára is rávilágított.
*
A koppenhágai csúcs lezárultát követő hazai eseményekből az is kiderült, hogy a magyar politikai elit a maga számára az EU-t jelölte ki menekülési útként. Három érvet hozunk fel e vélemény alátámasztására. Először azt vizsgáljuk, hogy mi derült ki mindeddig a csatlakozási szerződésről, majd azt nézzük meg, hogy mi történt a 2004-es európai parlamenti választások kapcsán, végül pedig az EU-kommunikáció címén zajló, klientúraépítő pénzosztással foglalkozunk.
A csatlakozási szerződésről eleddig elég kevés derült ki. Tudni lehet, hogy a közvetlen agrárkifizetéseknek mekkora lesz majd a mértéke, és hogy 24 képviselőt választhat az ország Strasbourgba, de ezen kívül a sajtót nyomon követő érdeklődők alig tudnak bármit is a szerződésben foglaltakról. És ezt nem tartjuk véletlennek. Nemcsak azért, mert a 6000-7000 oldal terjedelmű szerződést még csak most szerkesztik és fordítják magyarra (ez a munka előreláthatólag csak február végén fejeződik be), hanem azért is, mert a hivatalos és végiggondolt (ami természetesen azt jelenti, hogy a végletekig manipulált) kommunikációs kampány beindulása előtt a jelentős információkkal rendelkezők nem kívánják azokat megosztani az érintettekkel.
Jó két hónappal a népszavazás előtt nem lehet világosan tudni, hogy a szerződés által érintett kérdésekben milyen megállapodás született. Csak utalásokból, felturbózott eufemizmusokból tudható például az, hogy a regionális politika nagy nehezen életre hívott intézményrendszerét a 2006-ig terjedő időszakban nemigen fogják sok mindenre használni, tekintve, hogy a nagy dérrel-durral beharangozott regionális fejlesztésekről csak és kizárólag Budapesten dönthetnek. Ennyit a regionális autonómiáról, decentralizációról stb., mindarról, amivel – ezt nyugodtan kijelenthetjük – eleddig etették az érintetteket. De nem is igazán ez a botrányos, hanem az, hogy nem tudni, mi van még a szerződésben, milyen meglepetésekre számíthatunk.
Az Európai Parlament 24 magyar képviselőjének megválasztása körül „pártpatvar” alakult ki az elmúlt hetekben. A vita részletei jelentéktelenek, mert a lényeg az, hogy listás választások lesznek, az egész ország egy területi listának számít, és a mandátumból részesülni kívánó pártoknak legalább ötszázaléknyi szavazatot kell szerezniük. Ezután jöhet a havi kétmilliós fizetés.
Ebből a választási rendszerből a parlamenti képviselettel és viszonylag stabil és jól mozgósítható szavazótáborral rendelkező nagyobb pártok profitálnak. Nem a kisebb, netalán regionális pártképződmények vagy alkalmi EU-ellenes szövetségek, vagy akár egyes karizmatikus politikusok. Nem. Ez pusztán arról szól, hogy a magyar politikai elit az Európai Parlamentbe jutással kívánja magát megjutalmazni, a magyar színtéren már leharcolt tagjait pedig biztos nyugdíjas állásokba kívánja küldeni a Rajna kellemes partjára. Demszky Gábor már jelentkezett is „önkéntes” EU-képviselőnek, és nem kell különösebb merészség annak valószínűsítéséhez, hogy 2004-ben ott lesz klimaxos politikai elitünk színe-virága az elénk táruló listákon. (Egyébként gondoljanak bele, milyen dinamikus és szellemi izgalmakat magába rejtő lesz a jó hétszáz fős Európai Parlament, ahol a nemzeti politikai színpadon levitézlett régi motorosok éppen újítják meg Európát.) Az EU-bizottságba delegálandó tag körüli magyar EU-színjáték is szép epizódnak ígérkezik, és nagyot csodálkozhat majd az érdeklődő, ha végül is nem valamely régi pártfrontharcost sikerülne e posztra is jelölni.
Az EU-csatlakozás kormányzati kommunikációja a harmadik ügy, ami a politikai elit mai törekvéseire fényt vet. Először is ott kezdődött, hogy nem valamelyik minisztériumhoz, mondjuk az EU-tárgyalásokat vivő Külügyminisztériumhoz rendelték ezt a feladatot, hanem a lehető legnagyobb legitimációs hozadék kisajtolása végett a kormány létrehozott egy közalapítványt, melynek kuratóriumába neves, nem politikai tekintélyt szerzett férfiakat hívtak meg. Hogy ezek az urak naivitásból vagy számításból vállalták-e a másfél milliárd forintnyi közpénz elosztásának feladatát, nem tudható. Az viszont tudható, hogy a keret nagy részét a pártok kommunikációs klientúrájába tartozó cégek között sikerült felosztani. A közalapítvány és a kampányt végrehajtó cégek nem megvitatni akarják a csatlakozási szerződést, hanem lenyomni az emberek torkán. Hogy öröm és boldogság legyen abból, hogy „csatlakozunk”. De olyan kérdésekre nem kívánnak választ adni, hogy mondjuk miért küldenek minden háztartásba válaszborítékkal egybekötött kérdőívet.
Csak nem azért, hogy személyes és később politikailag jól kamatoztatható információkat gyűjtsenek az emberek politikai attitűdjeiről?
Az is kérdés továbbá, hogy a közalapítvány miért csak a csatlakozást támogató érveket kíván a nagyérdemű elé táratni? Miért nem kapnak támogatást azok a társadalmi szervezetek, amelyek éppen nem támogatják a csatlakozást? Ezeknek a szervezeteknek a tagsága, szimpatizánsaik vajon nem adófizető magyar állampolgárok, horribile dictu, nem részei-e a politikai közösségnek? Vagy ha igen, akkor miért nem érdemesítik arra őket a közpénzeket elosztók, hogy az ő véleményük is nyilvánosságot kapjon?
*
Vita akkor bontakozhat ki egy ügyről, ha a résztvevőknek érdemi esélyük van a vita végkimenetelének befolyásolására. Az EU-csatlakozás nem ilyen kérdés. 1990 óta amúgy is alig volt érdemi vita Magyarországon a közös dolgokról, a politikai elit a közösség nagyobbik részének bevonása nélkül az esetek döntő többségében hozta meg döntését. Az EU-csatlakozás ügyét most megint az eliten belüli mutyizás tárgyává igyekeznek tenni, különféle büntetésekkel fenyegetvén azokat, akik akár csak szerény kritikát is megfogalmaznak a csatlakozás részleteivel és a magyar politikai elit ez irányú teljesítményével kapcsolatban.
Kiabálni azonban azért kiabálnak, mert gyengék. A legbelsőbb EU-kommunikációs körökből tudható, hogy a csatlakozás kérdésében mily tudatlanok az ügyben megszólaló politikusok, tudható, hogy egy-egy ejrópázó lakossági fellépés előtt úgy nyomják a szereplők kezébe a kétoldalas brosúrát arról, hogy mit is jelentenek az olyan divatszavak, mint az intervenció vagy a szubszidiaritás. Nem meglepő, hogy nem engedik meg a részletek firtatását, ugyanis fogalmuk sincs róla.
Nagyrészt tudatlan és egyben ötlettelen politikai elitünk tehát görcsösen igyekszik elfogadtatni a magyar választópolgárokkal a csatlakozási szerződést, annak tartalmától, veszélyeitől és lehetőségeitől függetlenül. Belső politikai kontroll hiányában elitünk tagjai felelőtlenül is viselkednek, mert a csatlakozásból közvetlen anyagi és közvetett legitimációs előnyt várnak, és ezekért hajlandók lemondani megbízóik érdekképviseletéről. Politikusaink Strasbourgba és Brüsszelbe akarnak menni, függetlenül attól, hogy mi lesz mai működésük következménye.
A szerző társadalomkutató

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.