Azért, mert a Horn-kormány idején veszni láttam mindazokat a reményeket és vágyakat, amelyeket a rendszerváltással kapcsolatban oly sokan tápláltunk magunkban. Abban bíztunk és reménykedtünk, hogy 1989–1990 után valóban megtörténik a hatalomváltás, a posztkommunista elitet és nómenklatúrát valóban felváltja egy új, demokratikus szellemiségű elit és szakembergárda, a korábbi diktatórikus rendszer valóságos felelősei, a titkosszolgála-tok volt emberei háttérbe szorulnak. Abban is bíztunk, hogy a demokrácia nemcsak jogi és intézményi formában jelenik meg, hanem a szavak és a tettek összhangjában, a politika és a hatalom számonkérhetőségében, ellenőrizhetőségében, az állampolgárok felnőtté válásában és abban, hogy a demokrácia alapnormája szerint mindig következménye van annak, amit a hatalmon lévő politikusok mondanak és cselekszenek. Ám négy év naiv, szerencsétlen kísérlete után igen gyorsan elszálltak ezek a talán valóban túl szép remények, s masszív visszarendeződés kezdődött el. Amikor Horn Gyulát (valamint Gál Zoltánt és másokat) érintettségük miatt lemondásra szólították fel az átvilágítóbírák, nemes egyszerűséggel mondhatta: „na és?”, s minden ment tovább a maga útján. Amikor a szocialista párt szociális érzékenységet ígért, s ebből 1995-ben egy olyan Bokros-csomag sikeredett, amely minden volt, csak nem szociálisan érzékeny (az Alkotmánybíróság ráadásul hat pontban alkotmányellenesnek nyilvánította), semmiféle számonkérhetőség, semmiféle következmény nem volt. Amikor 1996-ban a Tocsik-botrány kapcsán kiderült, hogy a szocialisták és a szabad demokraták súlyos, közérdeket sértő korrupciós ügyekben érintettek, csak nagyon nehezen és az ügy súlyához mérten igen szerény mértékben került sor bármiféle következményre (a Tocsik-per még ma is tart!). Sorolhatnám tovább a példákat, de nem teszem. Azt hangsúlyozom csak összegzően, hogy a szocialista-balliberális koalíció a maga 72 százalékos fölényével úgy gondolta, hogy – újra! – azt csinál, amit akar ebben az országban, akkor büntet és akkor oszt kegyeket (lásd a Magyar Nemzet feletti „eltűröm” horni verdiktjét), amikor csak akar. Nos, ebben a helyzetben határoztam el, hogy folyamatosan le kell írni mindazokat a jelenségeket, amelyek Magyarországot következmények nélküli országgá tették. 1996 őszétől 1998 elejéig közöltem e felcímmel cikkeket, s volt bőven téma… Két év után abbahagytam, többek között azért is, mert úgy gondoltam, hogy mások a saját szemszögükön keresztül, más formában folytathatják tovább az elkezdett gondolatot. S abbahagytam azért is, mert az 1998 májusi választások után hatalomra került, Orbán Viktor által vezetett kormány időszaka a remény éveit jelentette számomra. Mi történt viszont? Négy év után, a választások óta eltelt hónapokban arra lettem figyelmes, hogy az általam bevezetett kifejezést egyre többen használják élőszóban, illetve írásokban. Ebből – talán nem szerénytelenül – arra következtettem, hogy országunk közéleti, politikai jelenségeit illetően talán valamit pontosan jelöl meg, jellemez a következménynélküliség. Veszem tehát a bátorságot, hogy az elmúlt évet újra ennek tükrében értékeljem.
Mi történt igazából 2002-ben? Nos, nem más, mint a következménynélküliség újbóli, ám a korábbihoz képest sokkal iszonyatosabb és visszataszítóbb előtérbe kerülése, sőt azt mondhatjuk, már-már tobzódása. Újra, minden eddiginél nagyobb mértékben váltunk következmények nélküli országgá, ahol a szavak és a tettek, a cselekedetek és következményeik, a demokratikus normák és azok kontrollja, az erkölcsös politikai magatartás és annak számonkérhetősége, a törvénytelenségek és a törvényi felelősségre vonás közötti nélkülözhetetlen összefüggések vagy csak nyomokban léteznek, vagy szinte teljes egészében megszűntek, eltűntek.
Számba kell vennünk az elmúlt hónapokat, már csak azért is, hogy ne felejtsünk, hogy ne váljunk teljesen bénult és bamba áldozatokká, akik mindent elfelejtenek és mindent elviselnek. Azután majd mehetünk tovább, de először az első hónapokat kell tisztáznunk. Vegyük sorra tehát.
Az első maga a kampány, amely valóban az eddigi legszélsőségesebb hangvételű, gyakran mocskolódó, alantas eszközöket is igénybe vevő kampány volt. A két nagy párt, illetve a két oldal felelőssége azonban korántsem egyenlő ebben, sőt. A Fidesz – és az MDF – egy rendkívül visszafogott, mondhatni antikampányt folytatott, „az eredmények magukért beszélnek” szellemében alig-alig reagált a kihívásokra, a provokációkra. Az MSZP és az SZDSZ ezzel szemben az Orbán–Nastase megállapodás megtámadásától kezdve egészen a választásokig egy igen agresszív, negatív – sőt időnként fekete – kampányt folytatott, amelyben kulcsszerepet játszott a Fidesszel szembeni félelemkeltés stratégiája. Ebből az „egyenlőtlen” küzdelemből – egyáltalán nem véletlenül – az MSZP került ki győztesen. Az első forduló után már hiába volt a Fidesz magára találása, Orbán Viktor egyébként igen sikeres vidéki korteskörútja, a látványos demonstrációk, a nagy hátrányt már nem lehetett behozni.
S hogy mi itt a következménynélküliség? Az, hogy a kormányra került baloldali politikusok és a baloldali média a választások óta azt próbálják a nyilvánosság előtt sulykolni, hogy a Fidesz volt az agresszív, a nemtelen, a negatív a kampányban (lásd a Hol a határ? című, teljesen egyoldalú konferenciát és kötetet), s az emberek félelmükben szavaztak a másik oldalra. Nos, e teljesen félrevezető és hamis állítás zabolátlan ismételgetésére alig érkezik válasz, ezért fennáll a veszély, hogy egyre többen hiszik el azt. Éppen ezért kell mindenkinek megjegyeznie, hogy a két baloldali párt negatív és tudatosan félelemkeltő kampánya hozta meg a tavaszi, alapvetően nem várt választási eredményt és a hatalomváltást. (Hogy most az MSZP kitűnő szervezéséről és mozgósításáról, valamint az esetleges választási visszaélésekről már ne is beszéljünk.)
Mindez olyan tanulság, amit nem szabad elfelejteni és a továbbiakban nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A második jelenség már a Medgyessy-kormány megalakulása után történt, s éppen a miniszterelnökkel kapcsolatos: kiderült, hogy Medgyessy Péter 1978 és 1982 között a kádári államszocialista diktatúrában kémelhárító tisztként dolgozott, ráadásul erről „elfelejtette” tájékoztatni a közvéleményt a választások előtt. Mindkét dolog önmagában is botrányos, elfogadhatatlan. Nem tudatni a választókkal a miniszterelnök-jelölt ezen múltbéli ténykedését, nos, keményen fogalmazva, ez bizony felér egyfajta választási manipulációval. Másfelől maga a tény, hogy egy diktatórikus rend kémelhárító tisztje lesz a rendszerváltás utáni demokratikus jogállamunk kormányfője, megdöbbentő, s valljuk be, tizenkét éves demokráciánk kigúnyolása. S hogy ehhez az az SZDSZ asszisztál, amely párt számára az ügynökmúlt feltárása kezdettől alapelvi kérdés volt? Nos, ehhez már nincs is mit hozzátenni, legfeljebb annyit, hogy ha ezek után a szabad demokraták bármilyen politikai erőt vagy pártot mernének „köpönyegforgatással” vádolni, akkor a közvéleménynek erre harsány hahotával kell válaszolnia.
Döbbenetesen ismétlődik tehát a múlt, a Horn Gyula-i „na és”-logika folytatódik a szocialistáknál, ám annál még nagyképűbben, még magabiztosabban, még megalázóbban. De bár vélelmezhetnénk, hogy például a külügyminiszter és a miniszterelnök már egy teljesen más ember lett, szakított a múltjával, igazi demokrata és patrióta. Ám sajnos erről szó sincs, zsigereikben megmaradtak a régi reflexek, amelyek újra és újra felbukkannak, s a múlt ezért válik igazán problematikussá. Hiszen mi is történt azóta? „Pusztán” csak annyi, hogy miniszterelnökünk külügyminiszterével karöltve december 1-jén Nastase román miniszterelnökkel együtt ünnepelték a román nemzeti ünnepet, amely Erdély Romániához való csatolási szándékának az ünnepe is egyben. Pazar, nem? S lett ennek bármiféle következménye, lett óriási felzúdulás a sajtóban, a nyilvánosságban, tiltakoztak ellene tömegesen a különféle szervezetek? (Ne feledkezzünk meg persze azokról a tüntetőkről, akik a szálloda előtt fejezték ki sokszorosan indokolt nemtetszésüket.)
S ha már zárójelesen említettük a tüntetést, máris térjünk át erre a jelenségcsokorra. Igen fontos és a 2002-es év egyik legfontosabb fejleménye, hogy az emberek foglalkozni kezdtek a politikával, az utcára mentek, demonstráltak, egyszóval remény mutatkozik arra, hogy a több évtizedes – vagy tán évszázados?! – politikától való távolságtartás oldódik, s egy, a fejlett demokráciákban természetes részvételi demokrácia alakul ki hazánkban is. Biztosan állítható az is, hogy e tekintetben a polgári, konzervatív oldal tette meg az első, igen fontos lépéseket, amelyek leglátványosabb jele az idestova már több mint tízezer polgári kör.
S mi történik a nyilvánosságban? A baloldali politikusok, illetve a baloldali értelmiségiek nagy erővel igyekeznek lejáratni a polgári köröket, azt állítva róluk, hogy túlzottan radikálisak, békétlenséget szítanak, hiszterizálják a közvéleményt, a csőcselék jelenik meg soraikban stb. Nos, jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az ősz óta már többször tartottam előadásokat polgári köröknek, s kapásból, a leghatározottabban tudom cáfolni a fenti állításokat. A polgári körökbe értéktudatos, elkötelezett, felelősségüket érző polgáremberek járnak, akiknek kialakult, markáns véleményük van a környezetükről, az ország dolgairól és a világról, s ennek hangot is szeretnének adni. Lejáratási szándékuk egyelőre következmények nélkül maradt, ám annál fontosabb felhívni a figyelmet arra, hogy a polgári körök tizenkét éves demokráciánk legfontosabb és legbiztatóbb jelenségei közé tartoznak. Hiába vádolják őket alaptalanul: tüntetéseik, demonstrációik fegyelmezetten, emelkedett hangulatban és igen jól szervezetten zajlanak.
Folytatni lehetne a sort az elmúlt nyolc hónap következménynélküliségeivel, ám most itt megállok, mert az eddigi legfontosabbakat talán elsőre sikerült érintenem.
Egyébként is, talán már világos, hogy hová szeretnék kilyukadni. Nos, azt hiszem, még mindig, vagy talán még inkább következmények nélküli ország vagyunk, ezért az 1996-ban elkezdett sorozatot folytatni kell.
A szerző politológus
origo.hu
Magyar Péter megtámadott, megütött egy embert és ellopott egy telefont
