A sajtószabadság és a Freedom House

Kevés olyan tévéműsor van, amely gusztustalanabb a magyarországi televíziók egyes programjainál, de olykor találni ilyet. Mint március 11-én, amikor a Fox News – konzervatív amerikai televízió – látható örömmel jelentette annak a tíztonnás, Moab nevű bombának a floridai tesztelését, amelynek pusztító ereje szinte nukleáris. Minden bizonnyal Irak ellen vetik majd be. Arról csak bizonytalan becsléseink lehetnek, hogy hány gyermek, hány nő, hány iraki férfi esik áldozatául. Mert nem ez az a bomba, amelyet Szaddám Huszein „lézersebészeti” eltávolításához használnak majd. Az amerikaiak a kínai, a koreai, a vietnami, a laoszi, a kambodzsai, a kubai, a szomáliai és az afganisztáni néphez hasonlóan most az irakiakat is a demokráciába akarják bombázni. Feltételezhetően az említett esetekhez hasonló sikerrel járnak majd.

Kettős mércével van tele a padlás
Az Egyesült Államok nem is olyan régen még sokak szemében hitelesen képviselhette azt a követendő mintát, amelyben a jó értelemben vett liberális demokráciát meglehetős sikerrel valósították meg. A tengerentúlról érkező, egyre riasztóbb hírek azt mutatják, e modellt rekordgyorsasággal járatják le. A megkülönböztetésre, kirekesztésre, a letartóztatott jogainak védelmére, a sajtó- és szólásszabadságra otthon és máshol eddig, ha nem is mindig következetesen, de többé-kevésbé érzékenyen reagáló szuperhatalom szégyentelenül vezette be a racial profiling (faji jegyek alapján megkülönböztető bánásmód) visszataszító gyakorlatát, de már nemcsak a gyanúsnak kezelt fekete bőrű autósokkal, hanem az amerikai repülőterekre érkező arab kinézetű utasokkal szemben is. Az amerikai sajtó viharsebességgel romló állapotának felméréséhez elég egyetlen pillantást vetni a Guardian baloldali brit lap hét eleji összefoglalójára, amelyből kitűnik: szélsőséges háborús propaganda vette át a tájékoztatás és a kritikus hangvétel szerepét az elektronikus és az írott amerikai sajtó szinte teljes területén. Szemléltetésként csupán egyetlen nézői reagálás (mint tudjuk, minden médiumnak olyan fogyasztói vannak, amilyeneket megérdemel) az említett Fox News O’Reilly-show-jára: „Tudja, hogyan kell megölni Szaddámot és Chiracot egyetlen golyóval? Szaddámot lelőjük, Chiracot meg fejbe vágja a puskával.” Hahaha. Erről – és persze a racial profilingról – írná a balliberális sajtó nálunk, hogy szélsőjobboldali, náci módszerek. De ez a sajtó most opportunista módon hallgat. Hiszen a gazdája beszélt. His Master’s Voice.
Mint ahogyan hallgat lényegében a teljes világsajtó arról is, mi történik nálunk 155 évvel azután, hogy a bátor márciusi ifjak cenzúrázatlan sajtót követeltek. Az Európai Unió Bizottságának korábbi budapesti képviselője, Michael Lake felháborodottan tiltakozott a csonka kuratórium miatt Orbán kormánya idején, ugyanennek a bizottságnak mai képviselője, Jürgen Köppen úr borítékolhatóan nem fogja bírálni a Medgyessy-kormányt azon tévékuratórium miatt, amelyet pedig éppen Bauer Tamás volt SZDSZ-es parlamenti képviselő is csonkának nevezett a Magyar Hírlap március
12-i, szerdai számában Újra csonka címmel megjelent véleménycikkében. Lake kifakadása és Köppen hallgatása igen nyomós érv lehet azok szemében, akik szerint nemmel kell szavazni az Európai Unióhoz való csatlakozásra, ha ott ennyire kettős mércével mérnek.
Kettős mércével tele van a padlás. Talán érdemes említeni, hogy a balliberális sajtó antiszemitának (nem tréfa, antiszemitának) bélyegezte egyes polgári körök azon javaslatát, hogy vásároljunk baráti boltokban, és Orbán Viktor azon, más, nyugati demokráciákban teljes természetességgel elhangozható javaslatát, hogy a hazai termékeket részesítsük előnyben, merthogy – e balliberális sajtó szerint – ez egyenértékű a bojkottált boltok sárga csillagos megjelölésével. Most ennek a sajtónak nem akaródzik ugyanezt az elvet ráhúzni az Egyesült Államokra, amely kormányzati szinten ösztönzi a francia és német áruk bojkottját (akár a Fox televízió saját honlapján), olyan féktelen német- és franciaellenes indulatokat keltő honlapokat életre hívva, mint például a germanystinks.com és a francestinks.com. E gyűlöletkeltő honlapok fénykép- és karikatúrabemutatóját csak ajánlani lehetne a megbotránkozásra máskor oly szívesen hajló helyi, balliberális sajtónak. Amelynek egyébiránt ezen, oly haszonelvűen bevethető antiszemitizmusvádja egy pillanatig sem bújt elő akkor, amikor három hete Molnár Péter SZDSZ-es médiaember a jobboldali termékek árusítóinak bojkottját javasolta.
A durva hazugságok korát éljük, ahol a dolgok a darwini és hobbesi modellek szerint haladnak előre. Magyarán: az erősebb kutya…

A szabadságjogok mindenkit megilletnek
Nézzük meg, hogy a Freedom House, a világon az emberi és a polgárjogok, illetve a sajtószabadság legismertebb figyelője – amelyet a kilencvenes évek elején a konzervatív sajtó tett ismertté nálunk – miként veti össze a különféle, egymással szinte összehasonlíthatatlan kultúrájú országok sajtója szabadságának helyzetét egységes szempontból.
A New York-i szervezet alapvetően az ENSZ – amelyet Amerika éppen most helyezett a húsdarálóba – egyik alapokmányából, az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatának oly híres, 19. cikkelyéből indul ki, amely szerint „Mindenkinek joga van a vélemény- és szólásszabadsághoz, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül felkutathasson, kaphasson és terjeszthessen ismereteket és gondolatokat bármilyen közvetítési módon.” A Freedom House kiemeli: a hangsúlyt a „mindenki” szóra fekteti. És arra, hogy e kötelezettség az ENSZ minden tagállamát terheli. Ez a szabadságjog tehát megillet Mugabe zimbabwei, marxista diktatúrájában éppen megkínzott újságíróktól kezdve a posztmarxista Magyarország minden egyes polgáráig mindenkit, Ágfalvától Csengerig és Pácintól Mórahalomig. Loppert Dánielt és jelenleg szólásszabadságuk gyakorlásáért üldözött társait is beleértve.
A Freedom House módszertanában több szempontot vesz figyelembe. Ezeknek egyike az, hogy a hírek milyen módon jutnak el a fogyasztókhoz, és hogy milyen törvények és adminisztratív intézkedések befolyásolják ezt a hírelosztási rendszert. Vagyis a Freedom House-nak – ha nem akar beszállni a Might is right (az erőnek van igaza) brutális gépezetébe – megfelelően kellene értékelnie április végén nyilvánosságra kerülő jelentésében azt is, hogy Magyarországon a kábeltársaságok a világ demokráciáiban meglehetősen egyedi módon beleszólnak az általuk közvetített műsorok tartalmába, vagyis a nekik politikailag nem megfelelő tartalmat sugárzó tévéállomásokat levétellel fenyegetik, vagy velük egyszerűen nem írnak alá szerződést.
A Freedom House megvizsgálja azt is, hogy a politika milyen hatással van a hírre aszerint, hogy tartalma hogyan jelenik meg a médiában. E szempont szerint az értékelésnek természetesen része kellene legyen az MSZP egyik vezetőjének, Lendvai Ildikónak és a közszolgálati televízió egyik MSZP-s pártszolgálatos tisztként működő kulcsemberének, Friderikusz Sándornak a balliberális lapokban is bizonyítottként értékelt, demokráciákban megengedhetetlen kapcsolata. Valamint a kormánynak a közszolgálati és kereskedelmi adók hírfolyamára való, antidemokratikus ráülése.
A Freedom House a pontszámok kiosztásakor figyelembe veszi a magánszektorban folyó verseny kormányzati befolyásolását. Például azt, hogy a hatalomnak nem elég a kormánybarát média eddigi, mintegy kilenctizedes túlsúlya, közvetett szubvencióival tovább terjeszkedik (az amúgy is telített napilappiacon újabb lapjai a Budapesti Nap és a legújabb, az Esti Hírlap), és hirdetései megvonásával szinte az ellehetetlenülés határára sodorja az ellenzéki médiumokat, amelyek amúgy is csak mutatóban léteznek.
A Freedom House szabad, részben szabad, nem szabad kategorizálásában fontos szerepet játszik a kormány erőszakszervezeteinek a média képviselői ellen való fizikai fellépése is, amelynek véres példáját már a kormányzati ciklus elején is láthattuk a Népszabadság című napilap vérző fejű fotósa és más, a tüntetés idején őrizetbe vett újságírók esetében. Érdemes megemlíteni, hogy a Népszabadság mennyire nem sietett saját hasábjain munkatársa védelmére, hanem az ügy következményeiről mélységesen hallgatott.
A Freedom House mind ez ideig ama nem igazán számos amerikai intézmény egyike volt, amelyet az amerikai kormányt – udvarias szóval kifejezve – nem szeretni megtanult magyar jobboldal is nagyra becsült. A Freedom House volt az a szervezet, amelyik a Horn–Kuncze-kormány idején a magyar médiát részben szabadnak rangsorolta, a két, jobbközép kormány idején pedig teljesen szabadnak.
A világpolitika brutalizálódásával azonban jogosan aggódik amiatt a magyar jobboldal, hogy a Freedom House is sodródni fog. Az kétségtelen, hogy a szervezet, amelynek Budapesten is van irodája, meglehetős tárgyilagossággal látja a magyar média helyzetét. Az is valószínű, hogy jelentése készítésében kellő súllyal támaszkodik majd a politikai spektrum minden oldaláról hozzá beérkező információkra. Az azonban most első ízben kétséges, hogy – látva a nemzetközi büntetőbíróságnak vagy a kiotói szerződésnek a washingtoni kormány részéről való elutasítását, avagy e kormánynak a palesztinok legtermészetesebb, államalapító vágyával szemben mutatott nagyfokú érzéketlenségét – a szervezet április végi jelentésében a valóságos helyzet tükröződik-e majd a magyar sajtó helyzetéről.

Coca-Cola helyett Mecca-Cola
Sokan hallottak nálunk Charles Gatiról. Ő több alkalommal fejezte ki félreérthetetlenül politikai rokonszenvét a volt és jelenlegi MSZP–SZDSZ-koalíció iránt, és igencsak intenzív ellenérzéseit Magyarország jobbközép kormányaival szemben. Charles Gati jelenleg a Freedom House egyik tanácsadója is. Ha Magyarország sajtója az idén szabad lesz, akkor a magyar jobbközépen nem kevesen ezt az értékelést Gatinak fogják köszönni. És szimpátiájukat egyszer és mindenkorra megvonják a Freedom House-tól is.
Washington és itteni emberei szerencséjére a magyar jobboldal nem olyan vehemens, nem olyan szervezett és talán nem is olyan bátor, mint a nyugati. Jó okkal. 1956-ban még az 1848-ban tapasztaltaknál is jóval nagyobb kegyetlenséggel ugrottak népünk gerincére. E gerinc máig nem gyógyult meg teljesen. Az pedig végképp nem várható, hogy ha a Freedom House most szabadnak nyilvánítja sajtónkat, akkor a magyar jobboldal amerikai mintára Amerika-ellenes honlapot nyisson. Nem várható, hogy felszólítsa polgárait, hogy a Coca-Cola helyett igyák a Mecca-Colát, ezt a Nyugat-Európában erősen terjedő, franciaországi üdítőitalt (címkéjén: „Ne igyál ostobán – igyál elkötelezetten”), amely ital nyereségének tíz százalékát az éhező, golyóknak kitett palesztin gyermekek javára utalják át, és forgalmazásának meggátlására itt legalább olyan érdekek állnának és állnak csatasorba, mint amilyen érdekek határainknál zárják le azt a hírt – semmibe véve a fentebb említett 19. cikkely követelményét, vagyis az információk szabad terjesztését határokon át –, hogy a sajtó- és szólásszabadság most tényleg ismét súlyos veszélyben van.
Egy pici remény azért még van. Mert a reménykedés szabadságát még ennek a kormánynak sem sikerült megfojtania. E szabadság él a Moabok és Gatik ellenére is.