Mi a jó a háborúban és az uniós csatlakozásban?

„Mivel azonban a világvége, de még egy regionális világvége racionális végiggondolása is meghaladja vezércikkünk terjedelmi kereteit, vegyük most a legvalószínűbbnek tűnő esetet. Szaddám hadseregét napok alatt tönkreverik, ő elmenekül vagy meghal. Ez annál is valószínűbb, mivel hadserege összehasonlíthatatlanul rosszabb állapotban van, mint volt 1991-ben, és akkor is csak hat hétig bírta. Evvel megdől a fent ismertetett, legerősebb és lapzártánk pillanatában még érvényes háborúellenes érv.”
(Magyar Narancs, 2003. március 20.)

Akkor csak hat hétig bírta. Mert akkor nem a hazáját védte. De most azt védi. Húszéves flintákkal a csúcstechnikával szemben. A haza védelme „materiális erővé” alakul – magyarázná Marx a Mancsnak, hogy az is értse saját nyelvén a hazaszeretet metafizikai fogalmát. De hát e lapnál nincs „Se Marx, se Jézus”, Jean-François Revel egykor világsikert aratott könyvének címét kölcsönözve. Allah persze még kevésbé.
Különben is, hol van már 1991?
A tegnap az tegnap volt, a ma ma van, jelentette ki oly emlékezetesen Szulejmán Demirel, Törökország butasággal végképp nem vádolható, 2000-ig volt elnöke.
Annyi biztos: az iraki háború a szövetségeseknek és helyi, hallelujázó pompongirljeinek („vajon miért hagyják, hogy az iraki televízió működhessen?” – kérdezte Bánó András, a szabad Magyarország közszolgálatának egyik gyöngye tegnap reggel az MTV Nap-kelte című szégyenfoltjában) váratlan kimenetele sok tegnapot temetett el. Egy csapásra – vagy sorozatra, hogy harciasabbak legyünk – vágyálmok váltak tegnappá. A szövetségesek legdédelgetettebb vágyálmai, amelyek egyik válfaját itteni, lelkes vezércikkírójuk, Aczél Endre a Népszabadságban immár kényszeressé vált soros próféciái legutóbbi példányában Huszein azonnali elmeneküléseként mutatta be a háború kitörése előtti órákban. Tort ül a temetés – az iraki csatamezőkön kívül is –, de a sírhantokból mintha máris felütötték volna fejüket a remény első, tavaszi virágai. Mert ami a magyar jobboldal törzsszavazóinak tegnap még a kilátástalanság volt, az mára talán közel sem az. Elsősorban a háború hatásáról és az uniós csatlakozásról van szó.
Néhány napos külföldi távollét még fájóbbá teszi a magyar politikai élet szinte reménytelen provincializmusát. Orbán Viktoron kívül egyetlen politikus sem mondta ki azt, ami Washingtonban, Berlinben, Párizsban, Moszkvában és Pekingben egyszeregy: az iraki háború az amerikaiak globális hatalmi harcának része. Amerikában a befolyásos New Yorker magazin március 31-i számában, a lapkezdő, Azt beszéli a város rovatban írja David Remnick: „A kormányzati héják a jelek szerint nem figyelnek Irak egyoldalú, imperialista jellegű elfoglalására. Sőt. Örülnek neki. Őszintén magukhoz ölelve ezt az imperializmust, és kijelentve, hogy politikájuk célja a kihívás nélküli hatalom fenntartása és kiterjesztése, vállon veregetik magukat azért, mert őszintének és vasfejűnek tekintik magukat.” Hogy a mi balliberális sajtónk nem a kormányzó koalíció tagjainak ostoba hűségnyilatkozatait, posztszovjet bugrisságait vagy fájó laposságait (a háború előtt: „a magyar kormány nem akar háborút”, majd a háború megindulása után: „a magyar kormány szeretné a háború gyors befejezését”) támadta oly vehemensen, hanem Orbán Viktor azon gondolatait, amelyeket napokkal később már Remnicktől is lehetett olvasni, azért ismét csak nem a volt miniszterelnök hibáztatható.
Azért viszont sokkal inkább, hogy nem maradt egy csapat – akár a XX., XXI. és ki tudja, hányadik századi intézeteken belül, akár azokon kívül –, amely felvázolná a nagy nyilvánosság előtt a jobboldal legkedvezőbb, követendő stratégiáját és a belőle levezetett cselekvési terveket. Szinte nincs civilizált ország, ahol egy párt mellett nem áll think tank, kutatóintézet, egy németországi típusú pártalapítvány, amelynek épp ez a feladata. Az már vigaszdíjnak sem sok, hogy a totális lenyúlások pártjainak, az MSZP-nek és az SZDSZ-nek sincs ilyen.
A politikát formálók és a kommentátorok a fontosabb fővárosokban az amerikai szándékok megfejtésére mostanában főként két könyvben mélyednek el. Az egyik Robert Kagan Paradicsom és hatalom: Amerika és Európa az új világrendben című kötete, míg a másik Charles A. Kupchan Az amerikai korszak vége: az Egyesült Államok külpolitikája és a XXI. század geopolitikája című munkája.
A neokonzervatív (értsd: szélsőjobboldali, likudista) Kaganról annyit kell tudni, hogy kettejük közül ő az, aki leplezetlen brutalitással veti papírra a Bush-kormány politikáját. A jelenleg Brüsszelben dolgozó amerikai szerző írásai rendszeresen megjelennek a Washington Post című napilapban és két hetilapban: a neokonzervatív Weekly Standardban, valamint a New Republicben, amelyet az egy-két brosúrával rendszeresen lemaradó, helyi Amerika-szakértőink még mindig liberálisnak hisznek, holott már régen legalább annyi neokonzervatív, mint liberális szerző ír benne. Kagan a nagynevű Carnegie Alapítvány külpolitikai intézetének is munkatársa. Ugyanakkor nemcsak elméleti szakember, de korábban az amerikai külügyminisztérium Amerika-közi ügyek osztályának egyik stratégája, plusz a külügyminiszter beszédíró csapatának tagja volt.
Kagannek azonban a legnagyobb tette az, hogy neokonzervatív barátjával, William Kristollal együtt megalapította az Új Amerikai Évszázad Projektjét, amelyben már 1996-ban javasolta Irak lerohanását. Erről újabban az egész világon megemlékeznek. Pusztán Magyarországon felejtik el hozzátenni, hogy a projekt tervét az akkori izraeli miniszterelnök, Netanjahu megrendelésére készítették el.
Kagan Magyarország jövőjére nézve is legfontosabb tervének egyszerű, durvaságában megkapó tétele: az Egyesült Államok ereje növekedésével egyre kevésbé épít a nemzetközi intézményekre és a nemzetközi jogra. E helyett megkérdőjelezhetetlen katonai erejére támaszkodik, és ha kell, egyedül intézi ügyeit, amelynek lényege a világ átformálása (shaping the world) Amerika érdekében. Ha ezt egy európai politikus mondta volna, vagyis az amerikaiakat egyoldalúsággal, azaz unilateralizmussal vádolta volna akár néhány hónappal ezelőtt is, jelentette ki egy magas rangú európai politikus, úgy néztek volna rá, mintha „a templomban köpött volna”. A politikus ezután – dühét csak ügygyel-bajjal visszafogva – még hozzátette az Economist című brit hetilap legújabb számában: „Most Kagan ugyanezt mondja, és zseniként dicsérik.”
Kagan szerint az európaiak pofonegyszerű ok miatt akarnak egy jogra támaszkodó nemzetközi rendszert, ugyanis katonailag gyengék. Másodsorban miután állandó békét teremtettek a saját kontinensükön, most a mindenkire kötelező nemzetközi szabályok hasonló rendszerét akarják a világra erőltetni. Az amerikaiak a Marsról, az európaiak a Vénuszról jöttek.
Kagan lényegében a jövőt illetően is leírja a katonailag gyenge és a haderejére keveset költő, gazdaságilag alig fejlődő Európát. És itt az a pont, ahol Kupchan véleménye végleg búcsút mond Kaganénak.
Charles A. Kupchan a Harvard egyetem külpolitikai központjában, a londoni Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetében és a párizsi Nemzetközi Tanulmányi és Kutatási Központban dolgozott, mielőtt a nagynevű, New York-i külügyi kapcsolatok tanácsának lett volna a kutatója. A politika terén Kupchan se mondhatja magát gyakorlatlannak: Clinton elnökségének első négy éve alatt nemzetbiztonsági tanácsadója volt. Kupchannak az említett könyvében kifejtett szilárd meggyőződése, hogy az Egyesült Államok „egypólusú pillanata” elúszóban van, és ezért felhívja az amerikai vezetőket, hogy kötelezzék el magukat az olyan többoldalú intézmények mellett, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete, annak ellenére, hogy az ilyen elkötelezettség szükségességét Washington csak később látja majd meg. Kupchan szerint Európában „a politikai és gazdasági integráció forradalmi folyamata” zajlik, amelynek eredményeként Amerikának komoly ellensúlya támad az öreg kontinensben. Kupchan nézetét egyébként nem egy történész osztja az Atlanti-óceán mindkét partján. Legutoljára a francia történész, demográfus és szociológus, Emmanuel Todd nyilatkozott róla két hete a Spiegel című német hetilapban. Azt mondta: minden birodalom elérkezik egy olyan ponthoz, amelyben túlnyújtózkodik saját képességein, és belép hanyatlási szakaszába.
Nehéz nem észrevenni azt is, hogy az iraki háború egyfajta kényszerű érdekközösséget hozott létre az EU erős többsége, valamint Moszkva és Peking között, ami már így, együttvéve, komoly ellensúlyt is jelent Amerikával szemben, amely szuperhatalomnak a muzulmán világ szinte teljes egészével – leszámítva az amerikai pénzen vagy amerikai fegyverekkel fenntartott, senki által meg nem választott közel-keleti kormányokat – is szembe kell néznie.
Mellesleg iszonyatosan nehéz napja lehetett a Fehér Háznak most vasárnap is: nem csak a frontról érkezett rossz híreket kellett megemésztenie és ökölbe szorított kézzel szemlélnie a világszerte szünet nélkül folyó, negyedmilliós háborúellenes tüntetéseket Dzsakartában, az indonéz fővárosban, az afgán határ melletti pakisztáni Pesavárban vagy a marokkói Rabatban. De ezeket még el lehetett intézni a mozlim szolidaritással. Azt már azonban nem, ami az „Amerika-barát” India hatalmas lapjában, a Hindustan Timesban vasárnap jelent meg a nagyon fajsúlyos Vir Sanghvi tollából, közöttük ilyen mondatokkal:
„George W. Bush egyedüli legnagyobb teljesítménye – indiai szempontból nézve – az, hogy felülkerekedtünk minden amerikai dolog szeretetén, iránta való tiszteletén, és olyan nemzetté alakított bennünket, amelyik keményen ellenzi az Egyesült Államok globális politikáját.” És ennek a szintén vasárnap megrendezett hatalmas kalkuttai béketüntetés még nagyobb nyomatékot adott; abban a szélsőségesen muzulmángyűlölő Bharatija Dzsanata párt által vezetett Indiában, ahol nemrégiben még az indiai–pakisztáni vitában az egyértelműen melléjük állt Amerikának tapsoltak. A tegnap az tegnap volt, a ma az ma van.
A posztkommunista országok között Azerbajdzsán, Románia, Grúzia és Albánia mellett Magyarország kormánya is Amerika mellé tette le a voksát. Amerika mellé, amelyről Sanghvi vezércikke végén azt írta: „Ritkán állt Amerika ennyire barát nélkül. És ha Amerika megnyeri a háborút, elveszíti a békét.”
Hogy Magyarország mire számíthat, azt nagyjából tudjuk: 10-20 millió dolláros baksisra, és talán egy híd felépítésére a Tigris folyón. Hazánk washingtoni helyi értékét egyébként jól mutatja, hogy a szövetségesek listájáról, nyilván merő véletlenségből, lemaradt Izrael a háború megindítása előtt hétmilliárd dollárt kapott Washingtontól. Azon a négymilliárd dolláros segélyen kívül, amelyet minden évben a segélyezett országok közül az egyetlenként nem részletekben kap az év folyamán, hanem egyetlen összegben az év elején.
A mai magyar kormány döntött tehát, miután a kommunista korszakbeli beidegződésének engedelmeskedett: azonnal igazodott a legerősebbhez. És ezzel a Medgyessy-kormány Párizs és Berlin, vagyis az unió két legbefolyásosabb országa ellen fordult, már középtávon is Magyarország érdekeinek rovására.
De mit tehet az ellenzék, és mire számíthatnak, illetve mit remélhetnek az ellenzéki pártok szavazói?
Sajnálatos, de nehezen cáfolható, hogy Orbán Viktor, kormányzása idején – amikor még e téren is sokat tehetett volna –, nem a legjobb tanácsokat kapta atlantista tanácsadóitól. Ezért még talán igaza is lehet Granasztói Györgynek és Gorka Sebestyénnek, hogy az Orbán-kormány is aláírta volna a nyolcak levelét Amerika mellett. Ugyanis Orbán Viktor ugyanazt hallotta minden oldalról. Például attól a Martonyi Jánostól, aki – vélhetően amerikai ügyvédi irodája érdekeitől is vezérelve – még most sem tudja rávenni magát arra, hogy Orbán Viktorhoz csatlakozva akár egyetlen szóval is elítélje az iraki inváziót. Martonyi Washingtonba küldött nagykövetétől – akinek reménytelen vállalkozásai közé tartozott a fehér házi politika és a magyar–amerikai kapcsolatok elemezése olyan kategóriákkal, mint a hála, altruizmus és egyéb képességek, nem pedig az ilyen beosztásban máshol alapfokon megkövetelt reálpolitika – pedig stratégiai gondolkodást várni nagyjából annyi eséllyel lehetett, mint az iraki sivatagból vizet fakasztani. Egy-két Amerika-ügyi budapesti tanácsadója is elkövette azt a hibát, hogy a barátainknak hitt konzervatív republikánusokban bízott, észre sem véve egyrészt azt, hogy nem barátaink, másrészt azt, hogy a reagani konzervativizmusnak, de még az idősebb Bush-féle establishment konzervativizmusnak gyakorlatilag semmi köze sincs már a Fehér Házat uraló ama, Budapest által szinte vallásos buzgalommal körüludvarolt, neokonzervatív körhöz, amelyet zavaros eredetű ideológia, eszement vallási fundamentalizmus, jó nagy adag irracionalizmus terhel, és amelyből a republikánus izolacionalisták oly nyomtalanul tűntek el, mint a jelek szerint Bagdadból a tömegpusztító fegyverek. Arról pedig már beszélni sem érdemes, hogy az F–16-osok kérdését harcászattechnikai ügyként kezelték, és nem politikai alku tárgyaként. Mindegy. A tegnap az tegnap volt, a ma ma van.
De elemzésnek most sincs nyoma. Pedig lenne mit analizálni. Feltételezve a csatlakozást, Magyarország egy olyan Európai Unióba lép be, amely az iraki háború megindulása napjától még nagyobb erővel dolgozik, főként a színfalak mögött, egy közös európai politika kialakításán. Amely európai, és nem amerikai lesz. Ha Magyarország ennek az Európai Uniónak a tagja lesz, az MSZP és az SZDSZ számukra igencsak fájdalmas mattot kap, ugyanis természetes vonzódásaikon erőszakot kell tenniük, és Amerikáról leválva igazodniuk kell ehhez a közös európai vonalhoz.
A csatlakozásra kiírt április 12-i népszavazáson a jobboldali pártok törzsszavazóinak többsége nyilván nemmel szavaz majd – ha egyáltalában elmegy a választóhelyiségekbe. És szomorúan várja a csatlakozást. Rosszul teszi: a szomorúságot kajánságnak kell felváltania. Hiszen jól jár, ha a csatlakozás meghiúsul (ki csatlakozik tiszta érzésekkel egy olyan klubhoz, amelynek külön szabályrendszere van a jelenlegi, és külön a jövőben csatlakozó tagok számára?), de a nemzeti érdekeket tekintve akkor sem jár rosszul, ha csatlakozunk. Ugyanis a mérleg serpenyőjébe kell tenni azt is, hogy Magyarország szekerének Medgyessyék által Washingtonhoz kötött rúdját kényszerűen átkötik Brüsszelbe. Magyarország a jövőben tehát egy olyan közösség tagja lesz, amely az iraki harctéren erősen megtépázott hatalommal áll szemben, messze nem esélytelenül, ha a globálisan formálódó Amerika-ellenes szövetségre tekintünk. Nem is olyan régen az Egyesült Államok budapesti küldötte, rögtön ideérkezése után, máig nem alátámasztott váddal alázta meg a magyar jobboldalt. Köztudott, hogy Washingtonban egy egész részleg foglalkozik azzal, hogy elősegítse az Amerika-barát kép kialakítását a világban, és az Amerika-ellenesség csökkentését. Amire az egyre inkább igazi barát nélkül álló Amerikának mind nagyobb szüksége lenne. A pénzen vett barátok annyit sem érnek ugyanis, mint az a pénz, amelyért megveszik őket. Ám az erőfeszítést előbb kellett volna kezdeni; ugyanis most nemcsak a világ más országaiban, de itt is eljött a payback time, a visszafizetés ideje. Hamarabb, mint gondoltuk volna. És vannak dolgok, amelyeknél a tegnap az égően ma.