A Terror Háza Múzeum – és akiknek nem kell

kutyám berni pásztor. Erdő szélén találtam, pontosabban ő talált énrám. Jóindulatú lény, nagy termetével, erejével nem él vissza. Látogatóimat a szeretetnyilvánítás minden jelével fogadja (rendes emberek járnak hozzám), de néha rendkívüli dühvel ugatja meg a kerítés mellett elhaladó vagy a kapu előtt megálló személyeket. Ha veszélyesnek érzi őket, néhány métert hátrál, de jelzése annál hangosabb. Emberismerete tévedhetetlen.
Egészen más a helyzet a láncon tartott, gyűlöletre nevelt vagy az úgynevezett harci kutyáknál. Ezek minden idegen szagra azonnal támadnak, és jaj annak, aki futni próbál vagy térdre rogy: könyörtelenül széttépik.

A Közép-Kelet-Európai Történelmi és Társadalmi Kutatásért Közalapítványt Orbán Viktor kormánya hozta létre. A kutatási centrum feladatai közé tartozott pályázatok elbírálása és támogatása, könyvek kiadása, amelyek többsége égető hiányt pótolt, valamint szakmai konferenciák rendezése, ahol nemcsak kiemelkedő külföldi személyiségek, hanem a magyar baloldal képviselői is szót kaptak.

A közvélemény szemében azonban a közalapítvány legjelentősebb vállalkozása a Terror Háza Múzeum létrehozása volt. Az Andrássy út 60., ez a szolid belvárosi épület, évtizedeken át jelképes értelmet nyert a rettegő lakosság szókincsében. A Nyilaskeresztes Párt székházából 1945 után Péter Gábor kommunista titkosrendőrségének központja lett ez a ház, falai a XX. század legsötétebb borzalmait zárták magukba. A múlttal való szembenézésre ideális helyszín. Az intézmény még meg se nyitotta kapuit, máris indulatos támadások kereszttüzébe került. A szocialista párt elnöke például kijelentette, a múzeumot a „Megbékélés Házának” kell átkeresztelni. E logika mentén a Hadtörténeti Múzeumot Béketörténeti Múzeumnak kellene a jövőben nevezni. A múlt század két gyilkos diktatúráját vagy el kell felejtenünk, vagy be kell őket igazi valójukban mutatnunk, az utókor okulására. A megbocsátás Isten dolga, nem a történészeké.
A szocialisták és holdudvaruk felzúdulása annál is érthetetlenebb, mert senki sem feltételezi róluk, hogy szolidárisak lennének Rákosi és Péter Gábor bandájával. Tőlük már a néhai Kádár János is elhatárolta magát. Ami a számos, szakmainak álcázott kifogást illeti, egyszerű a válasz: tetszettek volna saját gusztusuk szerint megcsinálni! Volt hozzá négy esztendejük, nem is szólva a sok kitűnő szakemberről, ők most utólag kénytelenek kifejteni (és micsoda vehemenciával!), hogy mit és hogyan kellett volna. A francia lépcsőházi szellemességnek nevezi az ilyesmit.
Sajnos a felejtés és önfelmentés hívei roppant erőszakosak. Különösen ha kormányzati hátszelet éreznek. A múzeum egyéves fennállását például hamis bombariadóval tették emlékezetessé. Úgy vélik, az igazság kendőzetlen feltárása megzavarhatja az emberek, különösen a fiatalok elméjét. Az csak kicsiny malőr, ha egy tanár nem tudja megmagyarázni, hogy 1956-ban a magyar munkásság miért is kelt föl – saját osztályuralma ellen. Ezek a honfitársaink természetük szerint bizony pitbullok, s a pitbullokat legbensőjükből a gyűlölet vezérli. Ilyennek „tenyésztették ki” és így iskolázták őket. Mennyire más volt a regnáló miniszterelnök viselkedése, aki velejéig pragmatikus politikusként, talán emberi kíváncsiságát is kielégítendő, ellátogatott a múzeumba, s miután személyesen végigjárta az állandó kiállítást, elismerő sorokat írt az emlékkönyvbe. Mint a közalapítvány és a Terror Háza mellett kétségtelenül elfogult ember, azt gondoltam, ez a gesztus véget vet szorongattatásunknak. Tévedni emberi dolog.
A kormányfő a kulturális tárca vezetőjét bízta meg a kérdés „rendezésével”, aki ezután mindent megtett, hogy a közalapítványt és a Terror Házát felajzottan várakozó ellenfeleinek kezére játssza. Az Állami Számvevőszék és az APEH vizsgálata után tendenciózus és megismételt minisztériumi vizsgálatot rendelt el, abban a hiábavaló reményben, hogy pénzügyi visszaélés(ek)re bukkan. Megkísérelte a kuratórium létszámának felszaporítását a döntési jogosítványok megszerzéséért. Tisztelet azoknak a baloldali elkötelezettségű, kiváló történészeknek, akik ebben a politikai lerohanásban nem kívántak részt venni. A mesterhármas nem sikerült, a Millenáris Park és a Hamvas-intézet gleischaltolása után a Terror Háza Múzeum talpon maradt. A napokban leváltott miniszter úrról el kell mondanom, hogy író, sőt úriember. A Népszabadság 2000. évi január 8-án megjelent számában még így írt: „…üldözött voltam már, de üldöző még sohasem. Vajon milyen érzés lehet?” Most már tudja; valószínűleg kéjes.
Van még egy politikai erő az országban, amelynek vastapssal kellett volna üdvözölnie mind a nyilas, mind a kommunista terror bemutatását. Igen, a Szabad Demokraták Szövetségéről van szó. Ők a rendszerváltoztatás idején radikális antikommunizmusukkal tűntek ki, antifasiszta elkötelezettségük is megkérdőjelezhetetlen. Mégis, karizmatikus frontemberük, Budapest főpolgármestere egy 35 centiméteres járdaszakaszért vív fanatikusnak mondható csatát. A pengefallal persze az oromzat is leomolhat és csorbulhat az a városkép, amely ma már a világörökség része. A párt egy másik meghatározó személyisége az Országgyűlésben elérte, hogy anyagi támogatásunkat brutálisan megkurtítsák. Mintha az egykori ellenállóknak ez a csoportja elébe kívánna menni a sokkal hatalmasabb szocialista párt vélhető elvárásainak. Volna erre egy megfogalmazásom, de az politikailag nem korrekt.
Borjú nagy kutyám türelmesen fekszik itt mellettem, mialatt öreg írógépemet csépelem. Nedves orrával egyszer csak megböki könyökömet, s mintha Ady Endre lovával azt kérdezné, „míg szép feje kigyúl: Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”
Most ott tartunk, hogy a kulturális tárca élére új vezető, egy fiatalember került. Pitbulltanodába aligha járt, lánca, ha van, csak virtuális. Azt remélem, fölkeresi majd a Terror Házát, vagy legalább szóba áll velünk. Ez a fiatalember ráadásul történész, nem lehet számára közömbös a múlt. Kérdés, hogy kik voltak mesterei, s hogyan tekint le arra a vérfolyamra, amely 1944 és 1956 óta lassan, alvadón, szinte a cipőnk hegyéig ér. Meglátjuk, ha még egy kicsit tovább élünk.

A szerző politikai elítélt, a Terror Háza Múzeumot működtető közalapítvány kuratóriumának elnöke