Jobb, bal, jobb, bal?

Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.
(Karl Marx, Kommunista kiáltvány)

A háború többé-kevésbé liberális helyeslői világszerte (de különös hévvel és türelmetlenséggel azokban a kelet-európai országokban, ahol balközép kormányok a közvélemény többségével szemben támogatták az amerikai–brit agressziós politikát – itt, Amerikában senki nem akarja elhinni nekem, hogy ezek „baloldali”, mi több, részben „utódpárti” kormányok, hiszen az Irak elleni támadás „jobboldali” ügy) úgy mutatják be a háborút, mint a „demokrácia kontra totalitarizmus” nevű történeti fejleménysorozat újabb fejezetét.
Tamás Gáspár Miklós: A háborúnak vége, Élet és Irodalom, 2003. május 2.

Náluk a pénz, velük a hatalom, s ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, övék a közvélemény-formáló értelmiség könnyű kis ideológiai tudatmódosításokra fölöttébb alkalmas többsége. Minden feltétel adott hát, hogy a szocialista burzsoázia diszkrét ideológiai vágya teljesüljön.
Galló Béla: Bal, jobb, Magyar Hírlap, 2003. május 2.


Galló Béla kiemelt idézetét az MSZP-ről írta, és az így folytatódik: „És ezt, becs’ szóra, különösebb támadó él híján mondom, mert magam is úgy vélem, ez a masszívabb realitás, és ezek a tőkés csoportok, von Haus aus, legalább át vannak itatva némi szociális lelkiismerettel… S ha már ilyen az alternatíva, akkor a szélsőjobbal kokettáló utóbbiak helyett a jobboldali szociáldemokrácia még mindig a kevésbé fájdalmas megoldás lehet… Egyszóval a Fidesz, a szavazatmaximalizálás nemes céljától vezérelve, balra fog nyitni.”

A „von Haus aus” szociális lelkiismerettel átitatott Hujberek, Máték, Tocsikok és MSZP–SZDSZ közeli egyéb vállalkozók? Az idealista Galló Béla nyilván Hasfelmetsző Jackben keresné a modern alhasi sebészet úttörőjét.

De ma már nehéz bármin csodálkozni, ami a realitásnak ne adna egy éppen azzal ellenkező értelmezésű virtuális realitást. Ma, amikor a sztálini gondolkodás (A sztálinizmus a fejekben – adta a Le Monde vezető francia lap Sztálinról készült, február 26-i különszáma egyik tanulmányának a címét találóan) oly szégyentelenül, sőt tapsviharral tért vissza hozzánk is. Mint a Népszava április 30-i vezércikkében (Most jön a neheze), amely nyíltan fájlalja, amiért a formálódó iraki demokráciában meg mer jelenni annak nélkülözhetetlen eleme, a pluralizmus. A Szaddám Huszein utáni Irakban az egyetlen baj és veszély az, hogy az amerikai helytartók mellett még az iraki nép képviselői is szóhoz akarnak jutni, fájlalja a neosztálinista Barabás az MSZP-lapban, és így summázza utolsó mondatában az amerikai egyeduralom ellen irányuló „veszélyt”: „A baj csak az, hogy nincsenek egyedül, ellenfelek nélkül”. Mármint Jay Garner csapata. Valóban: szót merészel kérni az iraki nép, szót merészel kérni a lakosság hatvan százalékát kitevő síita többség, és szót merészel kérni az iszlám, mint ahogyan az Egyesült Államokban szót merészel kérni a fundamentalista kereszténység, legalább negyvenmillió szavazaton keresztül, totális szövetségbe forrva a feltétlenül Izrael-barát neokonzervatív lobbival, az Irak elleni háború tervének fő kidolgozójával.

Tamás Gáspár Miklósnak Amerikában nem hiszik el, hogy Medgyessyék volt kommunisták, mert az Irak elleni támadás „jobboldali ügy”. A hét végén Münchenben járt Medgyessy a konzervatív, jobboldali, keresztényszociális bajor miniszterelnökkel fejezte ki teljes egyetértését Irak megszállása kapcsán, míg a magyar jobboldal a szociáldemokrata Schröder kancellárral rezonál azonos hullámhosszon.
Az, hogy Amerikában mit hisznek el és mit nem, leginkább a médiamegdolgozás kérdésévé vált, hiszen máskülönben tudnák, hogy az „Új Európa” országait ismét (egykori) KGB-ügynökök, véres kezű komisszárok és kommunista apparátcsikok vezetik, részben Washington aktív támogatásának „köszönhetően”. Ami pedig azt a képzetet illeti, hogy az Irak elleni háború „jobboldali ügy”, annak elfogadása éppúgy a virtuális valóságnak, de nem a valódi valóságnak a része, mint az olyan „zavaró” tények kizárása a való valóságból, mint hogy a háborút Schröder német kancellárnál is hevesebben ellenző Jacques Chirac francia elnök akkor volt utoljára baloldali, vagy a totálisan háborúpárti Blair akkor volt utoljára jobboldali, amikor az MSZP körüli vállalkozók „von Haus aus” szociális érzékű szociáldemokraták voltak.
De számít-e ma már a formálódó „posztmodern” politikai érában, hogy ki hol áll? Akkor, amikor a jelenlegi budapesti kormány két kebelbarátja a mind jobbra csúszó, amúgy is jobboldalról indult amerikai kormány és a szélsőjobboldali izraeli kormány, az Egyesült Államok legkülönlegesebb szövetségese, amelyet nincs olyan emberjogi szervezet vagy világszervezet, amely ne ítélte volna el emberiség elleni bűnök elkövetése miatt.
Jobboldal, baloldal, szélsőség: szavak, amelyek a lényeg kifejeződése helyett egyre inkább a megszokás miatt konzervált jelzőkké válnak. Netán harci eszközzé, ha a politikai harc éppen úgy kívánja.

A magyar „középjobb” naiváin és a „ballib” sajtó fizetett emberein kívül nem sokan hiszik ma már a világon azt, hogy a szupernacionalista, világhegemóniára, amerikai rend- és birodalomépítésre „beindult” Egyesült Államokat más kormányok milyensége, azok helye a jobb-bal spektrumon, vagy az általuk létrehozott kormányzati stílus önmagában érdekelné. Ha nem így lenne, az Indiát kormányzó, szélsőségesen nacionalista, hindu kizárólagosságot és felsőbbrendűséget hirdető Baratija Dzsanata párt tagjainak kezét nem szorongatnák oly melegen és bensőségesen Újdelhiben vagy a Fehér Ház gyepén, miután nyakig cinkosok a gudzsarati muzulmánok tömeges lemészárlásában. Avagy amerikai politikusok ejtenének néhány szót az ellen, hogy mit lehet emberekkel tenni a jordán királyság magas fallal körbevett rendőrségi és titkosszolgálati épületeiben. Semmi nem érdekes, ami belezavar a politikai haszonjáratba. Nem érdekes a csecsenek sorsa, nem érdekes a román kormány valós antiszemitizmusa (annál inkább az Orbán-kormánynak csak a virtuális valóságban, de nem a valódi valóságban létezett antiszemitizmusa), nem érdekes amerikai állampolgárok széttaposása földgyaluval, ha az egy stratégiailag legfontosabbnak tekintett szövetséges országban történik.
Balra nyit a Fidesz, írja Galló. Merre? Hova? Hol van a magyar baloldal? Azon az oldalon, ahol a mai kormány? Csak nem az a kormány lenne baloldali, amely a neoliberális fundamentalisták eldorádójának helyi kiteljesítésén dolgozik? Amely szerint a gazdaságban a kormány a probléma, míg a piac az egyedüli megoldás? Amely a transznacionális cégek lábtörlője? Amely az utasítgató jobboldali és szélsőjobboldali kormányok automatikus szolgája? A szakszervezetek érdekvédelmi szerepének kerékkötője? A megvett szakszervezeti vezetők maszek Mekkája? A nemzeti érzés ellen „von Haus aus” a legádázabb dühvel fellépő balliberális klikk végrehajtó ereje?

Hol van itt baloldal? Bal oldal? Ki képviseli őket? A habókos, paleokádárista Thürmer? Vagy a kallódó szavazók, akik a baloldali értékekről anynyit tudnak, mint amennyit Forró Tamás tud a tisztességes újságírásról? Akiknek szavazata 19 ezer forintért vagy bármilyen oldalról jövő szociális demagógiával súlyra vehető meg, és akiknek Brüsszel helyett holnap ugyanúgy jó lenne ismét a KGST, ha Moszkva kifizetné nekik metróbérletüket, netán azt beígérné nekik, hozomra?

Ehelyett vajon ki kivel köt ma valódi szövetséget? A szociáldemokrata Berlin a jobboldali Párizszsal. E kettő Luxemburggal és Brüsszellel. A négy együtt Putyinnal. Hol áll Putyin? Jobboldalon? Baloldalon? Hol áll a kínai kormány, amely az Egyesült Államok ellen formálódó szövetséget tanulmányozza? Egy biztos: a világ legnagyobb fogyasztói piacának élén. Kit érdekel amellett az, hogy a pekingi zsarnokok emberek százait végeztetik ki évente; hogy Tibetet és az ujgurokat kegyetlenül elnyomják?

Vagy hol áll a jobb-bal palettán Japán, amely akár egy ugrásra lehet ahhoz, hogy a következő választásoktól Sintaro Isihara, az Amerikát mérhetetlenül nem szerető, jelenlegi tokiói kormányzó vezesse, akinek Japán, ami nemet tud mondani című könyve igen szűk körű amerikai kiadása után az ájulást gátló repülősó-fogyasztás vélhetően erősen megnőtt a New York-i és washingtoni partijárók körében.

A posztmodern – és különösen a poszt-Huszein – világban haver a tekintélyuralmi Szingapúr, de ellenség a tekintélyuralmi Malajzia. A katonai puccsal hatalomra került Pervez Musarraf pakisztáni elnök egy ideje már ellenségből baráttá lépett elő, de éppen az amerikai nyomásra tartott demokratikus választásokon befutott fundamentalista iszlám pártok ellenségek. A Nyugat-barát Václav Klaus egészséges euroszkepticizmusa furcsa fényben tünteti fel Kelet-Európa volt bolsevikjainak totális Brüsszel-imádatát. Miközben váratlan erővel tör a felszínre a faji alapú politikai állásfoglalás, mint Tamás Gáspár már említett cikkének egy másik passzusában olvashatjuk: „…a háborúpárti médiakórusban és propagandaharsogásban, stratégiaalkotásban, lobbizásban tetten érhető a zsidó elfogultság, az amerikai újkonzervatívok között pedig egyenesen a triumfalista zsidó nacionalizmus. (Tréfás lenne, ha nem volna borzasztó megfigyelni a béketáborban és az antiglobalista-antikapitalista világmozgalomban a »nemzetközi nacionalizmust«, amelynek a tüneteit kelet-európai neoliberálisokon – nem csak zsidókon! – is fölfedezheti a gondos diagnoszta.)”

Ami vet némi fényt arra, hogy néhány, korábban elkötelezetten „békepárti” magyar avagy francia író vagy filozófus miért állt ki teljes mellszélességgel a háború mellett, amely ellen II. János Pál pápa és a világ közvéleményének hatalmas többsége minden idegszálával ellenkezik és ezen ellenkezését beigazolva látja most, amikor a megszállók egy fia tömegpusztító fegyvert nem találnak, miközben agyaggalamb-lövészetet tartanak iskolás gyerekekre, mint teszik ezt naponta rasszista megszállók Iraktól két országnyira arrébb anélkül, hogy Washingtonban – vagy a kőszegi kiállítástól ájuldozó, hivatalos Budapesten – ettől valakinek akár a szemhéja is rebbenne.

Érdemes ilyen szemmel is újra átfutni az Egyesült Államokban, de a világon is bestsellerré vált két könyvet, A Lexus és az olajfát, valamint a Dzsihád kontra McVilágot, amelyeket nálunk még most sem adtak ki. Sem Friedman, sem Barber – az előbbi, illetőleg az utóbbi könyv szerzője – egyetlen szót sem veszteget a jobb-bal dichotómiára a világot alakító erők boncolgatásakor. Míg Friedmannál a hidegháborút felváltó globalizációs korszakban a világ eseményeit alakító fő erők között nagy súllyal esik latba a demográfia, a belső és külső migráció, a nemzetállamok és a globális piacok közötti egyensúly, a „szuperpiacok” (New York, Hongkong, London és Frankfurt), az egyének és a nemzetállamok közötti viszony és ezen belül a szuperképességű emberek befolyása, az általa különösen nagy figyelemre ajánlott dimenziók pedig a politika általában, a kultúra, a nemzetbiztonság, a pénzügyi piacok és az ökológia, addig Barbernél a világot két egymással szemben álló erő, nevezetesen a fogyasztói kapitalizmus és a dzsihád dialektikus harca alakítja. A dzsihádé, amelyet kiterjesztő értelemben használ, beleértve a fundamentalista iszlám híveitől a világ összes nacionalistáig mindazokat, akik lelkükben fel szeretnék robbantani a McDonald’s aranyszínű ívét. De hogy a jobb-bal oldali megosztottság vagy az ilyen politikai különbség bármelyikük könyvében meghatározó tényezőként szerepelne, azt hiába keresnénk.

Magyarországon a „középre” vagy „balra” nyitás meglehetősen értelmetlennek, sőt károsnak tűnik. Ugyanis a „középnek” semmiféle, nemhogy markáns, de elmosódott értékei sem igen vannak. Ami pedig itt az a „bal” vagy az a neoliberalizmus, amit a jelenlegi kormány képvisel, az olyan „érték”, amelyre nyitni kifejezetten káros azoknak, akiknek fontos a nemzeti érzés és tudat fokozása legalább megközelítőleg arra a szintre, mint ahogyan az az Egyesült Államokon át Svájcon és Izraelen keresztül Franciaországig megszokott. Hasonlóan: akiknek fontosak a családi értékek, akiknek fontos a folytonos háborúk elkerülése és a kimaradás idegenek birodalomépítési terveiből, azok ne nyissanak azok felé, akik vevők mindennek az ellenkezőjére. Mit jelent a „balra” nyitás? Részleges feladása annak, ami még mobilizálja – sajnos, mind kisebb számban – a jobboldal törzsszavazóit pusztán azért, hogy azok nyelvén is beszéljünk, akiknek csak Lexus kell, vagy netán beérik az azután való sóvárgással, de hidegen hagyja őket az olajfa, amelynek gyökerei az anyafölddel való mély kapcsolatot jelképezik? Vagy a vándorszavazók felé kell nyitni? Mivel? Milyen értékkínálattal? Több Big Brother műsor ígéretével? Ugyan, ugyan.
A 19 ezerért megvehető szavazókat egyszerűen meg kell venni a kampány időszakában. Feléjük nem nyitni kék.
Miközben az áprilisban még meglévő szavazók megtartására „kék” törekedni.

Balra pedig nem itt, hanem nemzetközileg kellene nyitni. Ott, ahol inkább vannak baloldali értékek. Ma a magyar jobboldal több értékét a nyugati baloldali értelmiség vallja magáénak (háborúellenesség, egyenrangúság a nemzetközi kapcsolatokban, a nemzetközi jog betartása, az emberi és polgárjogok nem kettős mércével való mérése, az alkalmazottak és az elesettek felkarolása) és az európai lakosság többsége. Annak, hogy ezek eredetileg honnan származó értékek és hogy mennyit merített a baloldal a kereszténydemokratáktól, e nyitásnál nincs nagyobb jelentősége. Elegendő ehhez elolvasni a baloldali brit Guardiant, amelynek cikkei az itteni „balliberális” sajtóban anatémák. Vagy a globálisan kiadott, harciasan baloldali, harciasan globalizációkritikus, aktívan a világ kisemmizettjei mellé álló francia Le Monde Diplomatique-ot. A Fidesznek drasztikusan javítania kellene kapcsolatait a jelenlegi német kormánnyal, álláspontját megértetnie Európának legalább a baloldali sajtójával, ha már a jobboldalival nem tudta egészen a mai napig.

A lehetőségek természetesen korlátozottak. Bármilyen legyen ugyanis egy jövőbeni jobboldali kormány Magyarországon, annak – Gallóval – „von Haus aus” ádáz, belső ellenségei minden jövőbeni jobboldali magyar kormányt, hangozzék ez bármennyire is irracionálisnak, hibáztatni fognak a holokausztért. És külföldi kapcsolataikon (a Magyarország besározására szakosodott „láthatatlan kezek”, írta róluk halála előtt nem sokkal Balint Vazsonyi a Washington Timesban) keresztül ismét mindent megtesznek majd, hogy az antiszemitizmus hamis bélyegét rásüssék e jövendő kormányra, ahogyan tették már két jobbközép kormánnyal, és hogy a Budapestre érkező soros amerikai nagykövetet is ennek a szellemében készítsék fel. „Amikor valakit antiszemitizmussal vádolunk, kétségkívül rossz hírét keltjük, de ez nem igényel tételes bizonyítást…” írta Zsolt Péter szociológus a Népszabadság tavaly november 20-i számában anélkül, hogy ezt a velejéig rothadt mondatot akár egyetlen bírálat is érte volna. Talán ez, a jobboldali nyusziság bátoríthatta fel az Antiszemita közbeszéd Magyarországon című, magyar–angol nyelven megjelent kötet szerkesztőit, hogy hamisított idézetekkel sározzák nemzeti imázsunkat. És Medgyessyt arra, hogy e hamisított kötet egyik szerkesztőjét, Vincze Mátyást a tájékoztatás templomának, a Magyar Távirati Irodának a vezetőjévé nevezze ki. Tapasztalatból tudta ugyanis, hogy itt is úgy mehet előre, mint kés a vajban, ellenállás nélkül. Medgyessyék ezt tudják: prédikálj a békéről, ha háborúzni akarsz és főleg, ha háborút viselsz! A siker receptjét a jobboldalnak csak utánoznia kell, nem pedig oda nyitnia, ahová nem kifizetődő. Vagyis: beszélj bárányként, cselekedj radikálisan, és vedd meg a vándorszavazókat!