Politika, erkölcs, korrupció

Kissé szorongva vetettük vigyázó szemeinket Tapolcára, ahol ugye összeszaladtak az elvtársak, mert a baj immár meglehetősen nagy kezdett lenni. Pártunk és kormányunk népszerűsége még a baráti közvélemény-kutatók szerint sem növekszik a megfelelő mértékben, tehát meredeken zuhan. A hőn szeretett kisemberek gyomra pedig nehezen veszi be, hogy a jóléti rendszerváltás már el is múlt, mielőtt áremeléssel, adóemeléssel és nadrágszíjhúzással bekövetkezett volna. Nehezen emészti ugyanez a gyomor, hogy közben jó szocialista milliárdosaink feje fölött egyre több gyanús hír kering, és akkor az adófizetők pénzét elsíboló, pénzmosással színesített brókerbotrány kormánytényezőkre eső részéről még nem is beszéltünk. Féltünk tőle, hogy a beszorított helyzetben, hatalmuk elvesztésétől félve valami soha nem látott aljasságot eszelnek ki. Aggodalmunk nem volt alaptalan. Hogy mi is zajlott a híres barlangfürdő tőszomszédságában, azt a maga valójában soha nem fogjuk megtudni, de a kormánylapok néhány elmúlt heti megnyilvánulásából elég borzalmas kép rekonstruálható.
Ahogy ez az állampárt utódjánál lenni szokott, a gondok sokasodását látva azonmód egymásnak estek a különféle klikkek, érdekcsoportok, frakciók és platformok tagjai, nehogy már a konc kicsusszanjon a szájukból a várható új tülekedésnél. Válság van, gondolták magukban, nincs semmiféle válság, rikoltozták a közvéleménynek. Miközben módszeresen egymás szemét vájták idétlen hollóként, velünk azt akarták elhitetni, hogy „politikai vitákban formálódik az új magyar szociáldemokrácia”. Nem hatalmi, utódlási harc dúl a régi motoros párttagok és az újmilliárdos megtért tékozlók között, hanem „értékvita” és politikai egyezség körvonalazódik arról, mi kell a magyarnak. Hülyítettek bennünket a hetvenes években megszokott módon, miközben Horn Gyula beszólt a pártelnöknek, hogy „már meg ne sértselek Lacikám”, de a kormány tagjai igazán odébb tolhatnák a biciklit a párt vezető posztjairól. Ettől Szili Katalinra – meg nem erősített hírek szerint – bugyborékoló nevetési roham tört rá, és ismét elkezdett nómenklatúrázni. Ron Werber alig tudott rendet tenni.
A kis intermezzó után a válság okainak feltárásán könnyedén túljuthattak. Közfelkiáltással elfogadták Orbán Viktort és az „eszközökben nem válogató, polgári tisztességet nem ismerő, gátlástalanul hazudozó” Fideszt minden baj okozójának. Ezt később egy mezítlábas honatya, Géczi József fejtette ki Szeged főterén egy lavór vízben állva, amitől másnapra bedugult az orra, de diktálni még tudott a ko(r)holmánylap vidéki tudósítójának. Hasonlóképpen vélekedett az üdülőlízing- és sportminiszter is, aki végre azt is beismerte, hogy a szocialisták „valamilyen szinten közösséget vállalnak a rendszerváltás előtti világgal”, és ez az „eredettörténete” nem lecserélhető a pártnak. Ezt mondta a Gyurcsány. Utódpárt tehát az MSZP a javából, ezt el kell fogadnia mindenkinek, különben Gyurcsánynak, Medgyessynek, Kovácsnak, Hornnak mennie kellene. (Elnézést azoktól, akik kimaradtak a felsorolásból.) Mert egy igazi szociáldemokrata párt egyszerűen kiveti magából azokat, akik valamikor magas rangú vezetői és haszonélvezői voltak egy szocialistának hazudott, ám puha formájában is fasiszta vonásokat mutató diktatúrának, ahol módszeresen üldözték többek között az igazi szociáldemokratákat. Ám az MSZP nem ilyen párt. Nem vet ki soraiból senkit, inkább lózungokat gyárt. Álljon itt néhány gyöngyszem: „A baloldal nem csak a szegényeké!” „Attól, hogy valaki gyáros, miért ne lehetne baloldali?” „Medgyessy Péter a magyar baloldal meghatározó politikusa.”
És ha mindez nem lenne elég a kiszórt aranyakat mindig keveslő tömegnek, akkor jöhet az igazi goebbelsi vircsaft, az ellenfél módszeres lejáratása, besározása, rágalmazása, éppen úgy, mint régen, azzal vádaskodva, amit pontosan ők követnek el mások ellen nap mint nap. Ilyeneket hallottunk a már említett lavór mélyéről: „a politikában az a gond, hogy a Fidesz yuppie, avantgárd, konzervatív vonalára nem alkalmazható fogalom az erkölcs. Szerintük a politikában az a praktikus, ami árt az ellenfélnek.” Mondja ezt egy olyan ember, aki ellenzékiként végig hangadója volt a magyar politikatörténet legmocskosabb, leggyalázkodóbb négy évének, a Ron Werber által levezényelt gyűlöletkampányról már nem is beszélve. (Az „avantgárd konzervatív” még fölfejtésre váró nyelvi lelemény.)
Az őszödi villa sejtelmes mosolyú tulajdonosa is szájára tudta venni a morált, s bár azt nem árulta el, kitől hallotta, hogy egyáltalán létezik erkölcs a világon, azt jól megmondta, hogy a fideszesek lennének az utolsók, akiket erről kérdezne. Ő egyébként „Új Magyarországot” (sic!) álmodott két üdülőbérlet megkötése között, ahol a Fidesz „rendpárti alapon kirakandó puzzle – amelynek utolsó darabja a darutoll” – államának áporodott gőzei helyett a „méltóság, a szabadság, a siker friss levegője járja át” a rónát, ahogy azt kell, Battonyától Nemesmedvesig. Ez a jövő álma, az igazi alternatíva a „Fijjuk hagymázára”. Figyeli a tisztelt olvasó ezt a stílusbravúrt? Darutollat említeni horogkereszt helyett. Mutogat Göring magyarhangja a köreit zavaró Dimitrovra. De ne feledjük, Göring a vádlott és Dimitrov a vádló, mint a képaláírásban a régi történelemkönyvben.
És – ahogy az várható volt – kivonult az utcára a Werberjugend is. Hazugság, hazugság, hazugság. Ez a jelszavuk. Megháromszorozni a hazugságot. Utcára vinni a politikát. Akciózni, mozgalmárkodni, megfélemlíteni. Mint a régi szép időkben. De ne gondoljuk, hogy ez valami fiatalos eltévelyedés, amivel nem kell törődni. Nem árt fokozni az egykor belénk vert éberséget. Itt valami nagyon gusztustalan zajlik a háttérben, aminek csak fedőakciója a szórólaposdi, a Blikkel súlyosbított tévéterror áldozatainak címezve. Aki gondolkodik, még inkább elborzad.
A gyomorforgató ármány lényege, hogy a Tapolcán kiteljesedő werberi koncepció szerint minden áron bizonyítani kell az álliberálisokkal kiegészült baloldali hatalom legitimitását. Be kell sulykolni az agyakba, hogy nincs alapja azoknak a véleményeknek, amelyek ezt morális alapon vonják kétségbe. Mindenki korrupt ebben az országban, mindenki a Kádár-rendszer szülötte, nincs mit egymás szemére vetni. Egy nemzet van, és ebben a többség szocializmust akar. Ez a modern nemzetiszocializmus. Meg kell értetni az emberekkel, hogy legjobb, ha nem is foglalkoznak a politikával, hiszen az láthatóan csak botrányok és kölcsönös vádaskodások sorozata. Majd ha elég sokan megcsömörlenek ettől, akkor végre kemény kézzel tehetnek rendet az „országot kettészakító, szétziláló, mindenben csak a rosszat kereső” ellenzék soraiban. Ez a nemzeti- szocialista diktatúra. A politikai akarat meg is találta fő ideológusát a szélsőbalossá és neomarxistává vált Tamás Gábor Miklós személyében, még akkor is, ha ezt ő nem akarta.
Az ő nemrégiben kifejtett interpretációjában ugyanis itt soha nem volt szocializmus. Ami volt, az államkapitalizmus. Az államkapitalista uralkodó osztály mint össztőkés volt a termelő- eszközök kollektív tulajdonosa. A rendszerváltás nem volt más, mint ennek a kollektív magántulajdonnak az egyéni magántulajdonná válása. Cserébe az uralkodó osztály feladta politikai-jogi kiváltságainak egy részét. A tulajdon fenti elosztását TGM szerint azok bírálják erkölcsileg, akiket a régi uralkodó osztály zártsága az emelkedésben akadályoz. Ezek szerint tehát minden fenntartás a letűnt rendszer ismét felszínre dobott politikai hulláival szemben, minden kommunistázás, minden fölháborodás a hálózat kormányának korrupt, országrabló ténykedése miatt puszta irigységből fakad. (Hallgassuk csak a lavórhuszárt, mit mond ő a gazdasági rendszerváltás erkölcstelenségéről: „Ebben nincs mit szemrehánynia a Fidesznek. Máig arról szól a politizálásuk: be kell hozniuk a hátrányt, hogy ők ennek az elejéből kimaradtak.” Mintha összebeszéltek volna.) TGM azt is állítja, hogy aki morálisan kritizálja a privatizációt, az elismeri a sztálini rendszer önlegitimációs ideológiáját a szocialista köztulajdonról. Vagyis azt hiszi, hogy valaha is volt valami a nép tulajdonában, amit a privatizáció során el lehetett lopni. Szerinte ezek nevetséges képmutatók, akik elcsodálkoznak a nyilvánvaló TGM-i igazságon, miszerint a politikai elit minden tagja ugyanabból az uralkodó osztályból származik. Így kerül nála egy táborba a Gyurcsány és az Orbán család. Ezért abszurdak és nevetségesek szerinte a kölcsönös vádaskodások arról, ki lopott többet. (Gyurcsány nem is hallgatja el, hogy „Stumpf Pista” a barátja volt, és sunyin azt is megpendíti, hogy a legnagyobb kormánymegrendelést éppen az Orbán-kormány Belügyminisztériumától kapták cégei.) TGM úgy értékeli a korrupció ellen manapság kibontakozó harcot, hogy az elsősorban legitimációs küzdelem, harc az új kapitalizmus és az új polgári állam legitimációjáért. Vagyis csak arról szól, kit fogad el a nép kizsákmányolónak. Nincs nagy tétje szerinte a vitának, a jelentkezők egyívásúak. Akkor mit erőlködik ez a szerencsétlen ország? – tehetjük fel a kérdést. Hagyjuk a csudába az egészet.
És helyben vagyunk. Minden együtt van a werberi üstben. A politika varangya, amitől jobb utálkozva elfordulni, a korrupció pókhálója, ami mindenkit befont, az erkölcs kígyóhéja, ami ugye nem létezik, de legalábbis relatív, és kész is a mérgező elegy, ami az összes létező hordozó eszközzel a lakosság agyába juttatható. Hatása gyors, aki beveszi, azt fogja érezni, hagyják őt békén, ő kis pont, úgy sincs beleszólása, emeljék fel a segélyt és mutassák meg, hová kell ikszelni. Ötven százalék meg egy. Ma ennyi elég a legitimitáshoz. Éljen és virágozzék a népi baloldalt az urbánus szociáldemokráciával egyesítő nemzeti- szocialista párt… A rászorulók, a kisemberek, az átlagpolgárok pártja. Ugyanúgy, mint régen.
Védekezni a méreg ellen nehéz. Szívós munkával meg kell tudni különböztetni a gyilkost az áldozattól, a tolvajt a kisemmizettől, a feljelentőt a feljelentettől, beszervezettet a beszervezőtől, a megfigyeltet a megfigyelőtől, a talpnyalót a beletörődőtől, a hazaárulót a hazát féltőtől, és akkor szép lassan – legalább nekünk – újra lesz jelentése az erkölcs hangsornak, ami semlegesíti az összes méreg hatását. Közben pedig beszélgessünk a politikáról, nehogy megint új mesét kelljen dünnyögnünk egy fasiszta kommunizmusról. Ami persze borzasztóan legitim.