Új moralisták, farizeusok (28. rész)

Két idézet:

1. A krumplileves legyen krumplileves. (Kádár János)

2. Az emberek nagy többségét nem a múlt érdekli. A múlttal el kell számolni, le kell zárni, és utána el kell kezdeni valóban a mával meg a holnappal foglalkozni. Az embereket az érdekli, hogy a Balatonról hány óra alatt lehet hazajönni, mekkora a sor. Az embereket az érdekli, hogy lesz-e eső. A nyaralót azért érdekli, mert nem szeretné, hogy eső legyen, a földművest pedig azért érdekli, mert szeretné, hogy eső legyen. Az embereket az érdekli, hogy lesz-e egy picikét több pénz a borítékban, meg lehet-e jobban élni, a gyereknek meg tudják-e venni az iskolakezdéskor azt a ruhát, amire szüksége van.
A fiatalokat az érdekli, hogy holnap van-e elég pénze, hogy elmenjen bulizni, meg tud-e inni egy kólát, egy pohár bort, egy whiskyt… (Medgyessy Péter, miután ügynökmúltja lelepleződött)

Van úgy, hogy az engesztelhetetlen gyűlölet marad a legutolsó lehetőség.
Az utolsó, a mostani balkáni háborúk nagy generációja mesélhetne erről.
A béke Nagy Generációja, 1968 (Prága kivételével a létező legostobább forradalmacskák) örököse szeretetecskét hirdet. Ostoba és erkölcstelen szeretetecskét: azt, hogy mindenkit szeretni kell.
A háború Nagy Generációja a mindenáron megmaradás parancsát hirdeti. Kentaurok ők. Emberi a felsőtestük, lövészárok az alsótestük – a háború kentaurjai.
S van úgy, hogy a mindenáron megmaradás parancsát csak gyűlölettel lehet teljesíteni…
A Nagy Generáció azt mondja, rajta kívül nincsen nagy generáció.
Hazugság. A háború kentaurjai az új Nagy Generáció. És sikerült nekik…
Kádár János és az ellopott lehetőség
Nem, Kádár János nem 1956. november 4-én tett tönkre mindent.
Kádár János 1956. november 4-én esélyt adott a nemzetnek.
Esélyt a zsarnokság, a gyilkosság, a becstelenség, a hazaárulás, a nemzetárulás – vagyis a kommunizmus engesztelhetetlen gyűlöletére.
Kádár Jánosnak 1956. november 4-én minden lehetősége megvolt arra, hogy egy személyben kovásza legyen az összeszorított fogú, néma, soha el nem múló ellenállásnak mindazzal szemben, amivel együtt élni lehetetlen.
Amikor azon a november 4-én előbújtak a tankok a ködből, morajlásuk belevésődött a nemzet lelkébe.
A háború kentaurjai kitartottak, ameddig kitartani lehetséges volt.
S a háború kentaurjainak eltiprása, a hóhér szakszerű mozdulatai a nyakszirten, a zsúfolásig megtöltött börtönök, a tiltott zónává tett hősi temető – mind-mind üzenet volt: hogy legyünk Nagy Generáció. Nem hatvannyolcas, pitiáner forradalmacskák gügyögői, de a Forradalom Nagy Generációja, a háború kentaurjai, az engesztelhetetlen gyűlölet örökösei, akik nem fogják megbocsátani soha a megbocsáthatatlant.
Ezt vette el Kádár János.
Kádár Jánosban nem az a legiszonyúbb, amit 1956. november 4-én megcselekedett.
Az volt Kádár János természetes, magától értetődő tette, 1956. november 4. a priori következett Kádár Jánosból.
A pedofil gyilkosban sem az a legszörnyűbb, amikor tettét végrehajtja. Hanem az, amikor előtte cukrászdába viszi, süteménnyel eteti, játékkal kedveskedik ártatlan áldozatának – az a legszörnyűbb, amikor a bizalmába férkőzik annak, akit meg fog ölni.
A pedofil gyilkos mosolya, kedvessége, gyengédsége igazán groteszk és hátborzongató. Mindaz, amivel szabadon jár-kel közöttünk.
Kádár János fordítva csinálta.
Előbb ölt. Nyíltan, nyilvánosan, hivalkodva. Ölés közben egyszersmind kijelölte saját helyét a nemzet lelkében, emlékezetében.
Azután viszont mosolyogni kezdett, kedves lett és gyengéd. Ő lett az Öreg.
És elvitt minket cukrászdába…
Kádár bácsi cukrászdája
Kádár bácsi cukrászdájának előterében egy nagy tábla volt kifüggesztve. Az volt ráírva:
„AKI NINCS ELLENÜNK, AZ VELÜNK VAN”.
Ennél undorítóbbat nem írtak még táblára, mióta világ a világ.
A gyilkos menekülni szokott és titkolni, amit tett. A zsarnok – a gyilkos történelmi léptékű megfelelője – pedig bezárkózik palotájába, s az erőszak minden eszközét felhasználva távol tartja magát áldozataitól.
Az áldozatok pedig – a nép – ökölbe szorított kézzel várakozik a palotán kívül, s várja a pillanatot, amikor igazságot tehet.
Kádár bácsi nem ezt tette.
Kádár bácsi cukrászdába vitt bennünket, és kiírta cukrászdája előterébe, hogy
MOCSKOS GYILKOS VAGYOK, DE HA NEM SZÓLTOK SEMMIT, KAPTOK SÜTIT.
A megalázottak és megszomorítottak – a nép – belépett, illedelmesen levette és a ruhatárba rakta hitét, meggyőződését, tisztességét és a háború kentaurjainak emlékét; a kalaptartókra külön fölkerültek az ezeréves erkölcsi parancsolatok.
Zsúfoltság, undok nyüzsgés támadt az előtérben, s a megalázottak és megszomorítottak egymás sarkára hágva tülekedtek befelé a nagyterembe.
Kádár bácsi az ajtó mellett állt, oldalvást, és szelíden, még csak nem is cinikusan mosolygott…
A nagyterem lepusztult volt, csótányos, roszszul világított és piszkos, de volt benne süti.
– Csak fegyelmezetten, egyenként! Jut mindenkinek!
Szolgák szaladgáltak a nép között, és ezt kiabálták.
És jutott.
Csak előbb meg kellett csinálni az ülésrendet.
Elöl a gyerekek ültek. Megkapták a sütit, és Kádár bácsi ezenfelül elmondta nekik, hogy ha nyusziról és mackóról szeretnék elnevezni az őrsüket, akkor nevezzék el bátran nyusziról és mackóról, itt senki nem ragaszkodik Tyereskovához, Gagarinhoz és Allende bácsihoz. És jó, ha a gyerekek megjegyzik, hogy ők most szabadok…
A gyerekek mögött a lányok és asszonyok kaptak helyet, nekik elmondták, a Ratkó-korszaknak vége, bátran elvetethetik a magzatukat, úgyhogy ők is szabadok.
A munkások következtek a sorban, és a süti mellé kaptak kávébarna Wartburgot öt év várakozással vagy Trabant limuzint, szürkét („fürge kis autó, de ez nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson bennünket…”); s lett még később nadrágszíjparcella az M7-es mentén, ahová ki lehetett lopni a gyárból a kimustrált Ikarus buszt; a kimustrált Ikarus ablakaira került csipkefüggöny, muskátli, és szaladt a pletykavirág körül a kerten, benőtte a félig földbe ásott autógumi-külsőket is, és a langyos Kinizsi sör lemosta a haragot a torkokról.
A parasztok következtek, ők, a mindig legveszélyesebbek.
– Itt a finom háztáji a parasztoknak! – szaladtak körbe a szolgák, és láss csudát, lehetett dolgozni inaszakadtáig, korai halálig, bambaságig, s lett cserébe kockaház, disznó az ólban, rántott hús rizsával meg krumplisaláta, és cserébe mindössze a gyökerekről kellett lemondani meg a kurucos virtusról meg a hagyományokról – cserébe csak hagyni kellett porba hullani a harang szavát, s nézni, amint összetörik…
Leghátul aztán helyet kapott az értelmiség is.
Nagy sütiket kaptak, s míg majszolták, fáradhatatlanul jártak közöttük körbe a szolgák.
– Szervilizmus! Szervilizmus! – kiáltozták, s az értelmiség még kért… Sütit is…
Kádár bácsi pedig egyre elégedettebben, egyre huncutabb mosollyal sétált az asztalok között, és cinkosan csippentgetett a szemével jobbra, balra.
Így tett tönkre mindent Kádár János.
Elvette a lehetőséget.
A gyűlölet megtartóerejét.
Bűntársává szegődött az ország ebben a lepusztult, csótányos, rosszul világított és piszkos cukrászdában.
Medgyessy bácsi whiskyje
Persze Kádár bácsi cukrászdájába nem jutott be azért mindenki.
Volt, akinek nem volt kedve hozzá, s volt, aki nem kapott meghívást, mert szólt jó előre, hogy nincsen velük. Szólt előre, hogy a hazaárulás akkor is hazaárulás, a gyilkosság akkor is gyilkosság, ha utóbb viszont van süti.
Medgyessy bácsi, MSZP bácsi és SZDSZ néni most őrájuk haragszik. Mert kiabálnak, mert dobálóznak, mert sípolnak, mert fütyülnek, mert még a temetőben sem bírnak méltóságteljesen viselkedni.
Pedig lám-lám, itt van a jó Medgyessy bácsi, Kádár bácsi tökéletes reinkarnációja.
Az a két idézet, ott fent, a lap tetején – az arcpirító.
S egymásból következnek.
A krumplileves után a whisky mint igazodási pont, mint a létezés sarokköve.
Igen, az a mondat ott a senkit nem érdeklő múltról, az a mondat bizonyíték: hogy az MSZP ma is MSZMP. S hogy Medgyessy Péter nem más, mint Kádár János.
S hogy a háború kentaurjai szégyellik magukat helyettünk is. S talán fel sem támadnának, talán még november 4-én sem vetnének mireánk egyetlen pillantást sem, ha nem lennének legalább kiabálók, ha mindenki sorban állna, most Medgyessy bácsi whiskyjéért…
Weimar – nem szokásos szimbólumként
„2099-ben vagyunk. A helyszín Weimar, egy városka az eurázsiai kontinens keleti felének közepén. A lakosság az új évszázad kezdetének megünneplésére készülődik, bár senki sem tudja, hogy ez a megjelölés – új évszázad – mit is jelent számára. Már nagyon régen megszabadították múltjukat a jövő nyűgétől, s jövőjüket a múlt bilincseitől; így számukra az idő nem más, mint örökös jelen.
Az embereknek már nincs emlékezetük. Az még rémlik nekik, hogy hajdan, a régi időkben városuk valamiféle szervezethez tartozott, amelyet Európai Uniónak neveztek, de ez már semmit sem mond nekik. Az a korszak a szemükben immár teljesen a múlté, olyan múlté, amelyet a globalizáció korának neveztek akkoriban, amikor az emberek még azt hitték, hogy a világ a technológiai fejlődés során egyre jobban szűkül, s végeredményben az egész világ eggyé lesz. 2099-ben mindez furcsának hangzik, senki sem veszi komolyan az ilyen elképzeléseket. A XXI. század végén a weimariaknak olyan országoknak és államoknak a léte, amelyeknek kialakulása népességük kultúrájának, hagyományainak és életmódjának a különbségén alapult, már semmit sem jelent. Hogyan maradhattak volna fenn hasonló intézmények, amikor senki sem emlékszik azokra az eltérésekre, amelyek a népeket megkülönböztették egymástól, s amikor senki sem tudja, hogy efféle intézményeket milyen céllal hoztak létre?
A weimariak hasonlóképpen gondolkodnak a jövőről is. Kizárólag a jelennek élnek, senki sem tudja, hogy mit is jelenthet a jövőről beszélni, és senkiben sem élnek várakozások arról, hogy mi történik majd az életükben. A jövőtől való megszabadulás azt jelenti a weimariak számára, hogy az emberek minden remény és elvárás nélkül élnek. Amikor a lakosság csak a pillanatnak él, senki sem gondol arra, hogy mi történik másnap, a következő évben vagy a következő században, mint a régi nemzedékek tették, amelyek oly észszerűtlen módon gondolkodtak.” (Segesváry Viktor: A nyugati civilizáció ezredvégi válsága, Bp., 2001, Kairosz Kiadó.)
Minden remény és elvárás nélkül élni. Ilyen Kádár bácsi cukrászdája és Medgyessy bácsi italboltja.
Ezért van itt nagyon az ideje az emlékezésnek. S az emlékezés az ilyen világban lázadásnak számít.
Hajrá…!