Új moralisták, farizeusok (30. rész)

Mottó: „A szót belénk fojtani csak a csendnek van joga.” (1)

A helyzet végül is egyszerű tehát: a történelemnek nincsen vége.
A helyzet riasztóan bonyolult: az új moralisták és a farizeusok mindenképpen el akarják hitetni velünk, hogy a történelemnek vége.
„Pontosan a történelem során idegenedtünk el, s ha elhagyjuk a történelmet, az elidegenedettséget is elhagyjuk (bár szó, mi szó, a szubjektum és az objektum régi jó drámája iránt érzett némi nosztalgiával)” (2) (20. oldal).
Ugyan-ugyan…
Ráadásul ha nem ebben a siralmas jelenidejűségben élnénk, akkor emlékeznénk is. Emlékeznénk, hogy egyszer ezt már megígérték nekünk.
Hát nem ezt ígérte a marxizmus? Nem éppen ezt ígérte a kommunizmus? Dehogynem. Ha majd győzedelmeskedik az eszme az egész világon (mindenkinek szükségletei szerint, haha!), akkor vége lesz a történelemnek. De a kommunizmus „bevallotta”, hogy még nem vagyunk elég „érettek” a „jóra”, ezért erőszakkal kell ott tartani minket a Kánaánban.
A marxizmus–leninizmus így taszított mindnyájunkat a nyomorba. És a szürkeségbe. Az elviselhetetlen kisszerűségbe. No és a legsötétebb „történelembe” – az osztályharcba.
Majd az osztályharc büdös lett (Kádár), és előmászott a sarokból a konvergenciaelmélet. Hogy majd békésen összenövünk a liberális demokráciával.
No, ez véletlenül igaz lett.
Összenőttünk.
S ötvöztük mindkét társadalom legrosszabb, legócskább, legelviselhetetlenebb hagyományait. S mi még ráadásul megörököltük a kommunizmus teljes vezérkarát is, „technokrata szakemberek” (Gyurcsány–Medgyessy; „mi az hogy!” és „az utcán közlekedjenek!” Uramisten!) képében…
Ez persze könnyű volt.
A kádári „kommunizmus” vezérkarának soha nem volt semmilyen meggyőződése, hite és morális skrupulusa. Így aztán ők a posztmodern előfutárai valóban. Mert „nem csak a történelem végét lehet lekésni, az elejéről is lemaradhatunk. Egyrészt a vég mindig elhalasztódik, másrészt a kezdetről is mindig kiderül, hogy már azelőtt is létezett, mielőtt bármi elindította volna”(3).
Hát így, ilyen siralmasan, ilyen ostobán győzedelmeskedett a tőkés világgazdaság és a liberális demokrácia.
Ó, drága liberalizmus!
Mindent elmond őróla Szent-Iványi István, erdélyi unitáriusok elfajzott sarja, aki szerint a szabadság valami elvont, a maga teljességében soha meg nem valósítható entitás, amelynek kereteit folyvást tágítani kell.
Ó, jaj! Pedig a liberalizmus valamikor jegyben járt a reformációval azért, hogy a nemzetállamoknak legyen ideológiai alapjuk, azért, hogy a polgárság felemelkedhessék.
Ó, jaj, a liberalizmus nem azért született, hogy a homoszexuálisok parádézhassanak az Andrássy úton. Csak hát amivel az ember sokáig bíbelődik, abból mindenképpen valami torz, valami szörnyszülött, valami elviselhetetlenség lesz a végén.
A liberális demokrácia tehát tágítja a kereteket – micsoda fényes, micsoda perverz perspektíva, hanyatlás végi Róma! –, a liberális demokrácia az ember legalantasabb ösztöneire épít, s a liberális demokrácia látszólag elengedi a kezünket…
Látszólag.
Mert a rideg valóság: a Szovjetunióból az Európai Unióba. Ez az igazi konvergencia.
Levegőből lefényképezett és nyilvántartott parcellák. Állatösszeírás – a legutolsó disznóig (hol vagy már, te boldog Dezső?!). Szabály, szabály, embert zabál… Uniós egyentej, egyenhús, egyenvaj, egyenkoton. Falanszter szín a Tragédiából. Szanyi Tibor (elnézést kérek az olvasótól, többé nem beszélek ilyen csúnyán) megüzeni kétszázötvenezer magyar parasztnak, hogy nem kell a tej, eközben a kormány sok millió liter importtej behozatalát engedélyezi, és a nagy bevásárlóközpontban „akciós szlovák tejvásárt” reklámoznak.
Ehhez képest a szovjet tervutasításos rendszer egy anarchisztikus kupleráj volt.
Komisszár – és a Bekukkantunk A Fenekedbe Is-ügyi EU-biztos. Igen, ez az igazi konvergencia…
S mindeközben pusztán a mobiltelefonjaink segítségével tökéletesen ellenőrizhetők vagyunk. Mindeközben arról zajlik a vita éppen, hogy elektronikus leveleinket hány hónapig lehessen tárolni – a számítógép ugyanis rögzíti azokat…
Mindeközben kormányutasításra lemásolják személyes adatainkat – és a liberalizmus felkent papjai kussolnak. Ettől nem féltik a szabadságot…
Kétségtelen viszont: cserébe a totális ellenőrzésért, a liberális demokrácia utat enged legalantasabb ösztöneinknek.
Média, valóságshow, reklámözön, buzifelvonulás, buziesküvő templomban, „alternatív családmodell”, hátborzongató egyházellenesség – kivéve Hitgyüli.
Ezt a hanyatlás végi Rómát kínálja nekünk a kor, ezt a hanyatlás végi Rómát tekinti Fukuyama a „történelem végének”.

A marxizmus közbeszól

Igen ám, de a marxizmus közbeszól! Bauman, Althusser, Lyotard – és Derrida. Szinte egyszerre kiáltanak fel ők, hogy a történelemnek egyáltalán nincs vége.
És sok-sok mindenben igazuk van őnekik.
Althusser például megkülönbözteti az egyén ellenőrzésének két nagy rendszerét: „Elnyomó állami Apparátus (RSA – Repressive State Apparatus) és Állami Ideológiai Apparátus (ISA – Ideological State Apparatus). Míg az előbbi (a rendőrség és a hadsereg) az erőszak fenyegetésével tart minket ellenőrzés alatt, addig az utóbbi (a média, az oktatási rendszer, a művészetek… stb.) sokkal finomabb módszerekkel, a gondolkodás szintjén valósítják meg mindezt, azáltal, hogy bizonyos ideológiailag elfogadott modelleket kínálnak számunkra az érvényesüléshez. Ezek az intézmények megakadályozzák, hogy az egyén ráébredjen az igazságra az őket elnyomó ideológiákat illetően.”(4)
„Jean-Francois Lyotard szerint a posztmodern állapotot akkor érjük el, amikor már nem hiszünk a történelem metanarratíváiban, s figyelmünket olyan új tudások fejlesztésére összpontosítjuk, amelyek segítik megtörni az ilyen narratívák hatalmát. A marxizmus is ilyen narratíva, csakúgy, mint a modernitás. A magukat az életszínvonal javításának és a technológiai újításoknak elkötelezett modern társadalmakra úgy kell tekintenünk, mint amelyek az emberi fejlődés azon metanarratíváján alapulnak, amely elzárja az utat más lehetséges életmódok (Lyotard szóhasználatával kis narratívák) elől. Számos olyan vélemény hallható manapság, amely szerint a modernitás olyan autoriter rendszerré vált, amely elnyomja az egyént. Ahogy a zöldek kimutatták, a technológiai fejlődés rögeszméje kizsákmányolja bolygónkat, talán még fajunk fennmaradását is kockára téve. A politikai életben a marxizmus (mint globális politikai erő) összeomlása a posztmodern győzelmét jelenti a modern felett, hiszen a marxizmus menthetetlenül összekapcsolódik az emberi fejlődés azon modernista eszméjével, mely az osztályokon alapuló társadalom hiányosságainak megszüntetésére irányul.”(5)
„Zygmunt Bauman (…) annak ellenére, hogy nem a kommunizmus szószólója, sajnálatosnak tartja azt a hatást, amelyet a kommunizmus öszszeomlása gyakorolt a nyugati politikai életre. Bauman fájlalja, hogy megszűnt a nyugati liberális demokrácia ideológiai ellenfele, amely még a hidegháború nem is oly távoli időszakában a kapitalizmust viszonylagos őszinteségre kényszerítette azt illetően, ahogy a nyugati társadalmak polgáraival bánt. Jelenlegi állapotunkat ezzel szemben alternatívák nélküli életnek tekinti. A győzedelmes kapitalizmus Bauman véleménye szerint veszélyesen uralkodó és ellenőrizetlen kapitalizmust jelent, amely szinte korlátlan hatalommal és tekintéllyel zsákmányolhatja ki és ellenőrizheti a védtelen individuumok életét – különösen, ha az individuumoknak nincs semmiféle alternatívájuk, amelyhez saját országuk politikai életében fordulhatnának. Bauman rámutat, hogy a nyugati társadalmaknak most nincsenek effektív belső ellenségeik, s barbárok sem dörömbölnek a kapukon, csak hízelgők és színlelők. Ez gyakorlatilag (és nyilvánvalóan visszafordíthatatlanul) delegitimizál mindenféle alternatívát.”(6)
És végül Derrida…
„Vajon szükséges-e még kimutatni, hogy a liberális demokrácia parlamentáris formája soha nem volt annyira kisebbségben és elszigetelve a világon, mint manapság? Hogy soha nem volt még ilyen kevéssé működőképes az, amit mi nyugati demokráciának hívunk? (…) Most, hogy valaki arcátlanul prédikálni kezd azon liberális demokrácia eszméje nevében, amely végül is az emberi történelem eszméjének tekinti magát, közbe kell kiabálnunk: a föld és az emberiség történelmében még soha ennyi ember nem volt kitéve erőszaknak, egyenlőtlenségnek, kirekesztésnek, éhínségnek és gazdasági elnyomásnak.”(7)
És Derridának és a többieknek igazuk van. Kár, hogy végül aztán elrontanak mindent: „Nem létezhet olyan hirtelen törés, hogy a marxizmus halott.”(8)
Dehogynem! Sőt! Ma mégiscsak az az egyik reménységünk, hogy legalább a marxizmus halott!

A mondatok

Tehát: az ideológiai apparátusok „ideológiailag elfogadott modelleket kínálnak számunkra az érvényesüléshez” – állítja Althusser.
És bizony: ezt nevezzük közismertebben úgy, hogy politikailag korrekt, vagyis PC. Kétségtelen tény, hogy ez ma elengedhetetlen feltétele mindenféle karriernek. A politikailag korrekt beszéd és ideológia határait pedig a liberális értelmiség szabja meg. A korlátokat áthágni nem lehet. Ha mégis megteszed, aklon kívülre kerülsz, a senki földjén találod magad, és aláírják az engedélyt az ellened folyó hajtóvadászatra.
A liberális demokrácia (és a tőkés világgazdaság) „elzárja az utat más lehetséges életmódok elől” – állítja Lyotard.
És bizony: a feltartóztathatatlan városiasodás, a mindent elborító „civilizáció”, az ostobaságában és magabiztosságában megingathatatlan jelenidejűség elpusztítja a tradíciókat, a vidéket, a falut, a kisközösségeket (a közösségeket általában), a paraszti életformát, a hagyományos családot és a hagyományos erkölcsöket, a posztmodern médiakultúra elpusztít minden értéket, az alternatív oktatás minden „felesleges”, vagyis önmagáért és a lélek egészségéért való tudást.
A liberális demokrácia egyeduralkodóvá válása „gyakorlatilag delegitimizál mindenféle alternatívát” – állítja Bauman.
És bizony: ebből a delegitimizálásból következnek az olyan mondatok, hogy „aki Európai Unió-ellenes, az fasiszta”. Egy egészséges korban nyilvánvaló lenne, hogy aki ilyet mond, az nem normális. Ebben a civilizációban nem az. Ebben a civilizációban a tyúkmellűek társasága harcot hirdet az „őrjöngő fasizmus” ellen, s ehhez a harchoz sok mindenre szükség van, egyet kivéve: őrjöngő fasizmusra…
„…Még soha ennyi ember nem volt kitéve erőszaknak, egyenlőtlenségnek, kirekesztésnek, éhínségnek és gazdasági elnyomásnak” – állítja Derrida.
És bizony: az erőszakot, az egyenlőtlenséget, az éhínséget és a gazdasági elnyomást még csak meg sem kell magyarázni. Koncentráljunk hát a kirekesztésre. Ez a kulcsszó ma! Csak éppen másképpen: ma nem rekesztenek ki senkit, csak azokat, akik áthágják a PC beszéd korlátait. Ma azok vannak kirekesztve és pellengérre állítva, akik tradíciókhoz, alternatív létformákhoz, hagyományos oktatáshoz, valláshoz és egyházhoz (kivéve Hitgyüli!), hagyományos családhoz, faluhoz ragaszkodnak. Akik számára nem a zsidók nem létező, hanem a határon túli magyarok húsba vágó problémái jelentenek gondot, okoznak fájdalmat. Akik szerint Izrael igenis bűnös és emberellenes politikát folytat, és állami terrorizmust alkalmaz saját állampolgáraival szemben. Akik szerint az Amerikai Egyesült Államok ámokfutásba kezdett a világon, és éppen ideje lenne megállítani. Akik szerint a ma terroristái a tegnap partizánjai voltak. Akik szerint az veszélyezteti a demokráciát – mondtuk már az imént –, hogy állami utasításra lemásolják az APEH és más szervezetek adatbázisait, hogy a mobiltelefonok az állampolgár ellenőrzésének legegyszerűbb eszközei, hogy az internet szintén az, s e két utóbbit a potenciális ellenőrizhetők százmilliói úgy ünneplik, mint a civilizáció nagyszerű és csodálatos áldásait.
Mindez nem érdekli a liberális értelmiséget. A tyúkmellűek társasága ettől nem félti a demokráciát.
Ők ifj. Hegedűs Loránttól féltik ezt a világot…

Epilógus

Most ifj. Hegedűs Loránt ügye vizsgálatának kellene következnie.
Nem fog következni.
Nincs ilyen ügy.
Ifj. Hegedűs Loránt leírt néhány ostoba mondatot, és ezzel óriási szívességet tett a liberális értelmiségnek.
Belebetegednének, ha nem lenne ifj. Hegedűs Loránt. Végképp önmagukra maradnának a jelenidejűségben, végképp nem lenne menekülés, nem lenne pótcselekvés – és szembe kellene nézni ezzel az egésszel.
Ezzel a rettenetes, alternatíva nélküli, ostoba, pusztulásra ítélt és élhetetlen világgal.
Hát nem sokkal egyszerűbb ifj. Hegedűs Loránt életét és vérét követelni? Dehogynem.
A bőszült filozófus tudja, szegény, hogy nincs vége a történelemnek. Ezért csinál „történelmet”. Derrida köténykéjébe bújik, és Marx Károlyhoz menekül.
Jelentem: az, hogy a történelem harc, és a „haladás” útja az osztályharc és a forradalom, a mai liberális közfelfogás szerint bizony gyűlöletbeszéd. Marx Károly Kommunista Kiáltványa maga a gyűlöletbeszéd. Történelmi osztályok elpusztítását és kirekesztését tűzi ki célul.
A bőszült filozófus pedig zusammen leantiszemitázza, lenőgyűlölőzi stb. a magyar bírói kart.
A bőszült filozófusban megőrült a boldogtalanság.
Ha ugrunk rá, ha komolyan vesszük, csak még mélyebbre taszítjuk szegényt a betegségbe.
Nem ez a dolgunk. Elég, ha egy pillanatra belegondolunk, mi lenne itt, ha egy fideszes politikus vagy megmondóember tett volna ilyen nyilatkozatot a bírókról 1998 és 2002 között. Na ugye…
Nem ez a dolgunk.
Hiszen ugyanaz fáj mindannyiunknak. Az alternatívátlanság, a Heti Hetes-féle gondolattalanság, a „liberális” gyűlölködők elviselhetetlensége.
Hát nem sokkal jobb lekésni a „történelem végét”?
De miért éppen Marx? Miért éppen antifasizmus – nem létező fasizmussal szemben.
Ugyan, ugyan…
A mi dolgunk a nemzeti reneszánsz.
A világ a nemzeti reneszánsz, nemzeti reneszánszok küszöbén áll.
Készüljünk fel rá.
Az lesz a történelem. Az igazi. Nagyszerű, értelmes, szigorú, igazságos, kegyes történelem. Amely alternatívát ad, és megidézi végre a haragot is…

Utóirat

Majdnem elfelejtettem: a csend fojthatná bele a szót ifj. Hegedűs Lorántba is, Tamás Gáspár Miklósba is. Ifj. Hegedűs esetében éppen ettől félnek a liberális gyűlölködők, hát nem hagyják. Nem tudják elviselni az értelmes csendet. TGM esetében pedig mi hagyjuk magunkat provokálni, örömteli pillanatokat szerezve ezzel a szegény bőszült filozófusnak és a gyűlölködő liberálisoknak. Sajnos.

Jegyzetek:
1. Soproni István: Diogenész szemével (Kairosz Kiadó, Bp., 2003)
2. Jean Baudrillard: The Year 2000 Will Not Take Place
3. Stuart Slim: Derrida és a történelem vége (Alexandra Kiadó, 37. o.)
4. Id. mű, 61–62. oldal
5. Id. mű, 60–61. oldal.
6. Id. mű, 43–44. oldal
7. Id. mű, 40–41. oldal
8. Id. mű, 36. oldal