Azért sem leszek antiszemita

Három éve is van már. Együtt ültünk, törzshelyünkön, a budai Várban, a Cafe Pierrot-ban.
Története van ennek is, persze, hogy miért ott, s miért együtt, miért mindig együtt. Mert 1977-ben mentünk gimnáziumba, és egy csapásra lettünk jó barátok.
Most már, huszonegy esztendővel az érettségi után talán mondhatom: örök időkre jó barátok. Hiszen lám, még mindig együtt ülünk, hárman, s játsszuk azóta is az Utas és holdvilágot.
Azt játszottuk mindig.
Amikor ültünk a Halászbástyán, előbb esténként, utóbb már iskola helyett is sokszor, egész nap, és ki voltak osztva a szerepek.
Ervin, Tamás, Mihály. Ervin, a katolizált zsidó fiú, Ulpius Tamás, a megfejthetetlen, örök kamasz és Mihály, a másik megfejthetetlen, örök kamasz, aki azonban nem játszott el a halállal, hanem megpróbált nyárspolgárrá lenni.
Én voltam Mihály. S nem tudom azóta sem, sikerült-e kibújnom ebből a szerepből.
Az én barátom, kinek Ervin szerepe jutott, zsidó. Nem csinált titkot ebből sohasem. Beszélt róla, mesélt családja kálváriájáról, és akkor, 1977-ben Dávid-csillagot hordott a nyakláncán. Apróság ez, most mégis megint fontos, fontos visszaidéznünk, mert 1977-ben nem volt divat Dávid-csillagot hordani a nyakláncokon – akkortájt még nem volt divat vállalni a származást, az identitást, a „másságot” (pfuj, de undorodom már ettől a szótól is).
Három éve is van már…
Ott ültünk a Pierrot-ban, s nem merültünk bele elmúlott kamaszkori ábrándokba, talán sosem volt álmokba, nem varázsoltunk múltat magunk köré, mint szoktunk, hanem politizáltunk. (Ki nem politizált három éve, ki nem politizál ma?)
Hevesen, gesztikulálva beszéltünk akkor, három évvel ezelőtti aktualitásokról, pedig azonos oldalon álltunk s állunk mind a hárman.
A beszélgetés egyik pillanatában az én barátom, kinek Ervin szerepe jutott a szent kamaszkori álmok idején, előhúzta inge alól a nyakláncát. Azt a nyakláncot. Az 1977-ben színvallást jelentő nyakláncot – és nem volt rajta a Dávid-csillag.
– És nehogy azt gondoljátok, hogy azért vettem le, mert bármitől is félek… Azért vettem le, mert nekem ezekhez semmi közöm.
Halkan mondta Ervin, indulat, fájdalom nélkül, mondhatni racionálisan, megfontoltan, tényszerűen.
Ettől volt annyira hátborzongató.
És én azóta gondolkodom valamin, amit akkor nem mertem megkérdezni. Nem vitt rá a lélek, hogy megkérdezzem, mert akkor, három évvel ezelőtt az egyik legjobb barátom a szemem előtt tagadta meg mindig büszkén vállalt identitását – az akkor is vállaltat, amikor ez még nem volt divat. Úgy éreztem, nincs erőm kérdezni. Nincsen helye kérdésnek. Ervin meztelenre vetkezett akkor mielőttünk, és még csak nem is katolizált… Kiült inkább a senki földjére. Jobban szerettem akkor, mint valaha.
De azóta gondolkodom. Hogy kik azok az EZEK…
Tudom, persze. Vagy lennének ötleteim. Beteg, kíméletlen esztendők alatt jelentkeztek páran, hogy ők lennének az EZEK.
De most már tudom, bizonyosan, végképpen:
„Viszont Barangónak volt egy ötlete, vagy te hallottál valakitől egy ötletet, hogy mire lehetne hasznosítani ezeket a kereszteket igazából. (…) Üzenő, igen. Hogy odamész és felrajzszögezed, hogy mit tudom én, elveszett, nem tudom, a kétéves spániel kutyád, satöbbi, satöbbi, ilyen és ilyen névre hallgat… (…) Vagy, itt várlak fél órája, az Isten bassza meg.”
Ők az EZEK. Ők is. Leginkább ők. Név szerint: Bencsik Gyula, Bajtai Zoltán, Vranik Krisztián és egy bizonyos Zsuzsa. A Tilos Rádió „műsorvezetői”.
„Mi zsidók vagyunk valamennyien.”
Ezt közlik, azért, a műsorban, mintegy a miheztartás végett.
Dehogy, jaj, dehogyis vagytok ti zsidók. Ti semmik se vagytok. Anyagok vagytok, fehérjék, szénvegyületek, zombik.
Korunk hősei vagytok.
Az EZEK.
Nyálzó, sivár, végképpen jelen idejű, szellemi-lelki nyomorékok.
És mégis, mégis: intellektuális kihívás vagytok, hogy az Isten verjen meg benneteket, mindnyájatokat!
„És mész a Blahán az áldott kutyaszarszagban, az áldott bódésoron, és akkor egyszer csak egy ilyen áldott kereszt, szóval… Annyira erőszakos, brutális, és, na mindegy, hagyjuk. (…) Tehát ez mennyivel keresztényibb cselekedet lett volna, ezeket a fákat fölaprítani, fölhasogatni, és szétosztani a szegény emberek között. Hogy melegedjenek ők is.”
Íme, az intellektuális kihívás: hogy kötelesek vagyunk-e mindig mindent elviselni, eltűrni, tolerálni?
Elviselt, eltűrt, tolerált-e mindent Jézus?
Annyira arcpirítóan, szégyellnivalóan nyilvánvaló és kézenfekvő: nem…
Jézus kikorbácsolta a kufárokat a templomból.
Templom-e az élet?
Szentség-e a létezés maga?
S ha igen, miért nem korbácsoljuk ki onnét EZEKET?
Mert… Mert az ember, ha méltó erre a névre, elbizonytalanodik ekkora üresség, pusztító nihil, vérfagyasztó ostobaság láttán.
Nem lehet rálépni egy ázalagra. Nincsen hozzá elégséges kiterjedése…
„Akasztófákat nem akarunk felállítani?” – kérdi a kereszt kapcsán az egyik ázalag.
Nem, nem akarunk…
„Én ateista vagyok, nem hiszek. Nem tartom magam kereszténynek. Megyek a Blaha Lujza téren, és egy három, nem, mekkora? Három méter? Legalább háromméteres kereszt ott van előttem. (…) Ez engem zavar, érted? Engem.”
És ki vagy te?
Egy nyomorult vagy. Szánnivaló terméke egy kornak, amely kor egy civilizáció hanyatlásának, végső bukásának kora. A mi korunk…
„Gyűlölök minden eszmét, szimbólumot, és azt, hogyha ezzel a pofámba tolakodnak, szarakodnak, erőszakos… Erőszakos. Nem elég a templom tetején? Nekem bőven elég. (…) Számomra nem szimbólum, képzeld el. Számomra semmi nem szimbólum, nekem nincsenek szimbólumaim. …És teszek a szimbólumokra. (…) Persze, poénkodik az ember, de valamiért rohadtul irritál, valamiért rohadtul irritál. (…) Azért, mert engem a karácsony is irritál.”
Nincsenek, neked, nektek nincsenek szimbólumaid, szimbólumaitok.
S mégis: elértétek a legtöbbet, amit egy ázalag elérhet. Ti magatok álltatok össze szimbólummá. Szimbólumává mindannak, ami miatt elviselhetetlen ebben a világban, ebben a korban az élet. Ti vagytok a szimbólumai mindannak, amitől ez a kor, ez a civilizáció a vesztébe rohan.
Nem lehet rátok lépni, hiszen kétdimenziósak vagytok. Ám nyúlványaitok benne gyökereznek a felvilágosodásban, a nagy francia forradalomban meg a nagy októberiben is…
Mindig ott vagytok, amikor a csatornák kiöntenek. Amikor a legszánalmasabbá válik az ember. Amikor kilopjuk a pestises szájából az obulust. Amikor rőffel mérik a kiválóságot.
Amikor nincsen semmi mérték a sárba, hedonizmusba ragadt emberen kívül. Amikor ahány ember, annyi erkölcs.
Amikor készül valami, hogy majd megint lehessen élni.
Olyankor mindig ennyi marad a szabadságból – hogy az ázalagok is elmondhatják megfellebbezhetetlennek hitt aljasságaikat.
Ti vettétek le a barátom nyakából a Dávid-csillagot.
De azt ne gondoljátok, egy pillanatig se, hogy miattatok antiszemita leszek, antiszemiták leszünk. Ugyan…
Ott van minekünk Szerb Antal, és az ő csodálatos Magyar irodalomtörténete, meg az Utas és holdvilág, meg A Pendragon legenda…
Ott van nekünk Radnóti Miklós; „Nekem szülőhazám, itt, e lángoktól ölelt kis ország…”
A miénk Karinthy Frigyes – s minden, ami az övé… S a miénk a fia is, Karinthy Cini, és olvassuk az ő naplóját, ha másért nem, hát mert sokat és okosan írt tirólatok, a tifélétekről…
S miénk az összes magyar zsidó; vagy zsidó magyar. A kóser hentesek, a barheszsütők, az orvosok – mindenki.
A tisztességes zsidó magyarok vagy magyar zsidók éppúgy undorodnak tőletek.
Nem, én nem leszek antiszemita.
Csak hát… Ez is intellektuális kihívás lett mára. Napi harc. Szellemi küzdelem.
És ezt nem fogom soha megbocsátani nektek.
Amúgy békesség a földön a jóakaratú embereknek. De csak nekik.
A többit meg majd meglátjuk… Mindig mindent tolerálni, elviselni nem lehet. Nem is szükséges.
Ezt soha nem tanította a keresztény etika. Pláne nem a zsidó etika. És Európa sem erről szól. Majd meglátjátok…