Kössünk új Szövetséget!

A szükséges feladatokról és az új szövetségesekről
kkor mondjuk ki először is: nincsen többé határon túli magyar! Nincsen többé határon túli magyar ügy. Csak magyar van, és magyar ügy van. És közös sors. A mi örömünk az ő örömük, az ő bánatuk a mi bánatunk. Ha gyarapodunk, együtt gyarapodunk, ha fogyunk, együtt fogyunk.
Magyarok vagyunk.
Soha többé ne süssük le a szemünk emiatt, és felejtsük el végre az évtizedes hazugságokat, a belénk vert hamis történelmet, hamis tudatot, a belénk vert kisebbségi komplexusokat, gátlásosságot, hitvány lelkiismeret-furdalást!
„Egy emberöltő délibábos, önámító, mechanikus magyarosítása szól a terhünkre, s több évszázados zavartalan elszlávosodás a mentségünkre. Határjelek, dézsmalajstromok mutatják, hogy a középkorban a Nyitra, Vág, Garam, Tarca, Hernád völgye szinte a legészakibb pontig magyar volt. Békés beolvadással vesztettük el ezt a területet.
Senki se kéri számon az elszlovákosodott Kovács Pétert vagy Kis Istvánt, gyönge a vállunk, hogy századok végzetes munkáját visszafordítsuk. Ők ellenben minden szláv nevű magyart visszakövetelnek. Legalább háromszáz esztendeig szlávosodtunk, s ezt három évtized szájmagyarosításával próbáltuk egy kicsit helyrehozni. De hallgassák meg a csehszlovák rádiókat. Mintha a magyar úr Szvatopluk óta tűzzel-vassal járt volna a Felvidéken.
Szóval melyik népszámlálásnál maradjunk? Alig kezdődött el ez a számtani versenyfutás, már utálom. A kor vaskos testiségére s az erőszak tekintélyére vall, hogy örök jelképeket is emberhússal mérünk. Ebben a városban lakik kétezer magyar és kétezer szlovák, összesen tehát körülbelül húszezer font magyar és húszezer font szlovák hús. Most aztán melyiké a város?
Hivatalból nekem is hússal kell mérnem az igazunkat, de magamban a szellem hajszálmérlegére vetem. Kassát és Pozsonyt akkor is visszakérném, ha már egy szál magyarja se volna. Csináljunk becsületes vásárt: ne csak eleven hússal mérjük a jelképeket, hanem azokkal a halottakkal is, akiket a századok magukba fogadtak. Százalékkal mérnek? Mérjünk temetőkkel.
A magyar Reimshez és Chartres-hoz, a Koronázó és Dómvároshoz ragaszkodom, fütyülök a néprajzi százalékra. (…)
Megkérdezi egy beregszászi ismerős: »Gondoltál-e arra, hogy még a Tisza forrásvidéke s a kárpátorosz sarok is tele van magyar költők nyomával?« Futtában szemlét tartunk. Alig győzöm szedni az emlékeket. A máramarosi bércek a magyar költészet mozdíthatatlan díszletei.
Kuruc dal termett Beregben, Ungban, Esze Tamás bölcsőjénél, Bercsényi Miklós udvarában. A felsőtiszai Cseke: Kölcsey sírhelye a Nagy Lajos adta nemzetiségi földön; Széphalom: Kazinczy lakása, Nagypeleske: a nótárius szállása. A huszti romra írta Kölcsey egyik legszebb versét, Kazinczy Spielberg és Kufstein után a munkácsi várban raboskodott, Petőfinek majdnem úgy otthona ez a világ, mint a Kunság; híres verse, a Tisza is a Felsőtiszáról szól, s a koltói kert fölött már az orosz havasok tündökölnek. A legszelídebb tékozló fiú, a vándorszínész Arany János Máramarosszigetről szökött vissza a szülői házba. Árva Juhász Gyula ezen a végen is tanárkodott egy darabig. A századfordulón egy zaklatott lelkű székely főszerkesztő bolyongott erre, ingerült tőmondatok pattogtak az agyában. Pásztorok, favágók közt, irtózatos havasi szegénységben készült a könyve, a Kazár Földön. Krúdy Gyula ezúttal a Zöld Vadásznak öltözve egy kárpátaljai szoroson át hajtatott Gácsországba. És egy sajtóhibás álnév mögé bújva Turjaremetén született költővé egy somogyi huszártiszt…
Fújunk egyet a beregi ismerőssel. A magyarok Vereckéről jövet az Ung mentén ereszkedtek a Tiszára. Azóta a magyar költők a Tiszától visszafordulva időről időre megújítják a jelképes foglalást az orosz határig.”(1)
Cs. Szabó László odakünt jár a puha hóesésben, és üzen.
Azt üzeni, hogy nem vagyunk bűnösek, nem vagyunk erőszakosak, nem vagyunk türelmetlenek, sőt… „Nyugat-európainak lenni sokszor annyi, mint türelmetlennek lenni.”(2) Na ugye, nagy jó uraim… „Szinyei-Merse Pál, a sárosi nemesúr és immár világhírű festő a fivéreivel vállán vitte a temetőbe öreg szlovák szolgájuk koporsóját. Ez a mozdulat is magyar műemlék, talán a legszebb egész Sárosban.”(3) És még egyszer na ugye, nagy jó uraim…
Amit Cs. Szabó László elmond ebben a hóesésben a Felvidékről és Kárpátaljáról, éppúgy igaz vagy százszorosan igaz Erdélyben is, s igaz a Délvidéken is; mindenhol igaz. Csak még a fejünkben nem igaz, a lelkünkben nem igaz. Mert évtizedek alatt megesett velünk a legnagyobb gyalázat: kifosztásunkat, megrablásunkat, az ellenünk elkövetett jóvátehetetlen igazságtalanságot ráírták a mi számlánkra, s úgy tettek, mintha minekünk kellene szégyenkeznünk még a tetejébe.
A szégyen pedig rút vasorrú bába, ki kosarából kishitűséget kínálgat, szájából jövőtlenséget, egyik napról a másikra élést lehel…

Lagymatag magyar

Azt mondja Cs. Szabó László, hogy nincs lagymatag magyar.
1938-ban talán még nem volt. Akkor még más bajjal küszködtünk – önmagunkkal, ősi, vérünkben hordott, igazi jellemünkkel. „De a magyar nemzet a kiegyezés után még távolról sem volt olyan türelmetlen, mint nagy európai társai. Külsőleg ugyan a központosító francia nemzetállamhoz hasonlított, de mélyebb életében még derengett a régi nemesi nemzetgondolat, mely az anyanyelv fölött átölelte Hunnia összes nemesét és honorációját, de kitaszította a pórnépet. Ahogy csalóka volt a liberalizmusa, csalóka volt a nemzetiségi politikája is: csak felületesen polgárosult, s csak tessék-lássék magyarosított. Nem lehetett a lusta magyar patriarkalizmust, keleti nemtörődést és keleti bölcsességet egyik napról a másikra megfojtani (…) ez a fölöslegesen urizáló, de a nemzetiségekkel türelmes magyar maradiság a megyékben volt a legmakacsabb…”(4)
Így volt, ilyenek voltunk – Mikszáth, Féja Géza és Szabó Dezső fejünkre olvashatná naponta ezt a bűnt, ha olvasnánk még Mikszáthot, Féját és Szabó Dezsőt. Lusta patriarkalizmusunkat, nemtörődésünket, tessék-lássék magyarosításunkat jutalmazta Trianonnal a nagyhatalmi gőg, az ostoba bosszú, az erős Monarchia engesztelhetetlen gyűlölete, s a mindig pragmatikus, mindig türelmetlen és erőszakosan asszimiláló Nyugat. S hogy saját lelkiismeretét mégis megnyugtassa, hát elhitte a „békés beolvadással” közibénk telepedett nemzetiségeink hazug vádjait a mi erőszakosságunkról. Őnekik saját államiságot teremtek a hazug vádak, minekünk hazátlanságot és kitaszítottságot. S utóbb aztán elhittünk mindent, mert így tanítottak, így neveltek évtizedeken át bennünket.
Mára pedig lagymatagok lettünk. Lagymatag lett a magyar.
S ebből kell most előnyt kovácsolnunk magunknak…

Nemes és polgár

„A hajdú tiszt és a szász polgár egy régi metszeten Kolozsvár határában is beszélget. A három magyar fővárosban: Pozsonyban, Kassán és Kolozsváron a nemes és a polgár mindig országos és nem községi összetartozásban élt. Amit a nemes eszményben és érzésben hallgatagon kifejlesztett, a magyar vagy a német polgár nagy műgonddal ki is fejezte: László király lovageszményét a Kolozsvári Testvérek a Szent György-szobron, egy század múlva Erzsébet asszonyi szentségét a kassai festő a dóm szárnyas- oltárán, s újabb három század múlva a magyar testőreszményt Donner Raphael a pozsonyi Szent Márton-szobron.
Nemes és polgár közös nemzeti gondolkodására mutat a színjátszás története is. »Ha van a Kárpátok koszorújától övezett földrajzi terület szellemi és közműveltségi egységének bizonyítéka: a magyar színjátszás története bizonyára az« – írja Rédey Tivadar Kolozsvár és Kassa egykori szerepéről a Nemzeti Színház történetében. (…) »A pesti Nemzeti Színház létfeltételeit a határszélek éber hazaszeretete és önzetlen segítőkészsége teremtette meg; aminek alapjait Kolozsvár rakta le, azt (…) Kassa továbbépítette.«”(5)
De hová lett mára a nemes, és hová lett a polgár?
Fölfalta mindkettőt előbb a kommunizmus, utóbb, kicsinyke maradékát most falja föl a globalizáció.
Egyik utolsó nemesünk, Wass Albert Amerikában lett öngyilkos. Előbb még megérte, hogy Kuncze Gábor belügyminiszter megtagadja tőle a magyar állampolgárságot. Attól fogva nem szólalt meg többé, aztán fejbe lőtte magát.
Egyik utolsó polgárunk, Márai Sándor Amerikában lett öngyilkos. Elcsöndesedett, aztán a feszület alatt fejbe lőtte magát.
Wass Albert szobrait el kell éppen tüntetni Erdély tereiről. Csöndben tűrjük. Nem vagyunk sem nemesek, sem polgárok…
Szászrégeni mellszobrát a pap bevitte a templomba, és beültette az első padba. Mennek a népek istentiszteletre, s ott ül közöttük Wass Albert.
Van még közöttünk nemes is, polgár is…
De úgy általában: eltűnt közülünk az ilyesféle ember, eltűnt belőlünk az ilyetén tartás.
Valami félelmetes és lefegyverző önsorsrontással hajszoljuk mindazt, amiről úgy gondoljuk, ér valamit. S miről gondoljuk? Ami azonnali, kézzelfogható és jelen idejű. Ami négy esztendő alatt úgy- ahogy fölépült a lelkünkben, romokban hever. A nemzeti középosztály ismét meggyalázva, a tömegembertől ismét minden elvéve – ám szólamokban megint ő a nyertes, s elhiszi.
Nincsen nemes, nincsen polgár, csak tömeg és fogyasztó. A nemzet, a nemzeti eszme: „túlszeretve”. Lesajnálva. Egyik szemünk – vagy már mindkettő – megint idegen karmesteren. A globalizáció önigazolásképpen globális problémákat gyárt, kiszámítottan és cinikusan, hogy aztán létrehozhassa a globális intézményeket, amelyek föloldják a nemzeti intézményeket és nemzeti érzéseket, csak azért, hogy legyen mivel orvosolni a kiszámítottan és cinikusan előre gyártott globális problémákat.
Elviselhetetlenül nagy lett a világ – fogódzók nélkül. Mértékek, hitek, tradíciók mind-mind oda.
Elviselhetetlenül kicsi lett a világ – kicsi és sekély, mert mélysége, megélhető értelme, szerethető kerete csak a nemzetnek van.
De van egy jó hírem: így járt mindenki. Nem vagyunk egyedül végre, a pusztulás is globális. S mivel szomszédainkhoz képest először kóstoltunk bele a Nyugat talmi javaiba és örömeibe, hát van egy helyzeti előnyünk: minden esélyünk megvan rá, hogy először ábránduljunk ki belőle.
A világ a nemzeti reneszánsz küszöbén áll.
Meg kell nyernünk a nemzeti reneszánszot. Elsők kell legyünk. Erre kötelez minket „keleti bölcsességünk”…

A tennivalók

De akkor most a nyavalygásnak, a tétovaságnak, a kishitűségnek, a jövőtlenségnek vége. Ország felett nemzet – és rengeteg tennivaló.
Először: javaslatot teszek a NEMZETI RENESZÁNSZ ALAPÍTVÁNY létrehozására. Egyszersmind felkérem a nemzet tagjait, szívünk közepébe rajzolt határokon innen és túl, hogy havonta száz forinttal támogassák az alapítványt.
Havonta száz forint… Kevesebb, mint egy buszjegy ára. Ha százezren leszünk hajlandók ekkora áldozatra, akkor az havonta tízmillió forint. Ha egymillióan, akkor százmillió forint.
Ennyi pénzből pedig már sok mindenre futja.
Panaszkodunk, hogy megfojt bennünket a média. Ennyi pénzből jut tisztességes nemzeti tájékoztatásra. Ebből a pénzből készülhetnek a nemzeti reneszánszot elősegítő műsorok, amelyek közös múltunkról és közös jövőnkről szólnak; amelyek bemutatják a Délvidék, a Felvidék, Kárpátalja és Erdély gondjait, örömeit, az ott élő magyarságot, hogy ne csak azt kelljen tudnunk, kit evett meg a krokodil Ausztráliában, és milyen busz borult fel Hátsó-Indiában. Ennyi pénzből fenn lehet tartani egy kárpát-medencei tudósítóhálózatot, ennyi pénzből ott tud lenni a Hír TV, ahol érdemes ott lenni.
Ennyi pénzből finanszírozható a nemzeti könyvkiadás, hogy Cs. Szabó László Magyar néző című munkáját ne csak egy székelyudvarhelyi antikváriumban lehessen megvásárolni, véletlenül, egy példányban, a Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában, 1939-ből.
Ennyi pénzből szépen lassan még Trianon-múzeum is létrehozható.
Ennyi pénzből lehet tenni valamit, ami független kormányoktól, bankoktól, multinacionális cégektől, globalizációtól és globális intézményektől – valamit, ami független végre a korszelemtől, és csak a miénk.
Másodszor: javaslom, hogy idén októberre, születésének 130. évfordulójára álljon szobra Bethlen Istvánnak Gernyeszegen és Budapesten. Ezzel egy időben hozzuk létre a Bethlen István Alapítványt, amely visszahozza a köztudatba a patrióta miniszterelnök szellemi hagyatékát, és minden esztendőben nyolc Kárpát-medencei magyarnak lehetővé teszi, hogy nemzetstratégiai kutatásaikkal és munkájukkal gyarapítsák ezt a hagyatékot.
Harmadszor: javaslom, hogy minden Kárpát-medencei magyar település válasszon vagy írjon egy olyan mondatot, idézetet, amelyet üzenetnek szán az elkövetkező 1100 év magyarjaihoz. A választott gondolatot véssük kőbe vagy márványba, s ezeket a kő- vagy márványtáblákat helyezzük el a Madarasi Hargita csúcsára vezető út mentén!
Negyedszer: javaslom, hogy a Kárpát-medencei gyermekes magyar családok eltölthessenek egy hetet nyaranta valamelyik üdülőhelyünkön, akkor is, ha erre önerőből nincsen módjuk, lehetőségük. Kérem mindazokat, akiknek módjukban áll, egy hétre biztosítsák egy rászoruló magyar család nyaralását saját házukban. Így mód nyílik arra, hogy az anyaországi családok megismerhessék Erdély, Felvidék vagy Délvidék csodálatos tájait, az erdélyiek, felvidékiek, délvidékiek és kárpátaljaiak pedig az anyaország szépségeit. Nem utolsósorban pedig a puszta megismerkedés által megelőzhetjük, hogy a következő generációk is feltegyék a kérdést egy felvidéki vagy erdélyi magyart látva: „Hát te hogyhogy ilyen szépen beszélsz magyarul?” A szervezés részleteiről később beszámolunk. Javaslattevőként ezennel felajánlom nagyvázsonyi házamat nyaranta egy hétre erre a célra.
Ötödször: javaslom, hogy minden magyarországi település létesítsen testvérvárosi, testvérközségi kapcsolatot valamelyik Kárpát-medencei magyar településsel.
Hatodszor: javaslom, hogy minden lehetséges módon támogassuk Kű Lajos nagyszerű ötletét egy Kárpát-medencei, összmagyar ifjúsági labdarúgótorna létrehozására. A torna döntőjét minden évben a Népstadionban játszanák.
Hetedszer: kérem, hogy a nemzeti reneszánsz és nemzeti integráció iránt fogékony magyar egyetemi ifjúság vegye ki részét a Kárpát-medencei magyar emlékek, műemlékek feltérképezésében, összeírásában, új Kárpát-medencei összmagyar szociológiai, szociográfiai, néprajzi felmérés és kutatómunka elvégzésében. Ideje van, hogy Orbán Balázs hittel és alázattal elvégzett óriási munkája az egész Kárpát-medencében elvégeztessék.
Nyolcadszor: Javaslom, hogy a magyarországi általános iskolák tanulói tanulmányaik során legalább egyszer valamelyik Kárpát-medencei magyarlakta vidékre menjenek osztálykirándulásra. Azon gyermekek számára, akiknek lehetőségei nem engednek meg ilyen utat, a Nemzeti Reneszánsz Alapítvány nyújt segítséget.
Kilencedszer: kérem a nyugati magyar diaszpórát, hogy lehetőségeihez mérten támogassa mindezen célokat. Önök éppúgy örök és elválaszthatatlan részei a magyar nemzetnek, mint mi mindannyian itt a Kárpát-medencében.
Sok gúnyolója lesz ezeknek a fölvetéseknek, sokan gúnyolják majd e sorok íróját. De az nem bal- vagy jobboldal lesz ezúttal. Hanem a végtelen cinizmus és a menthetetlen, pusztulásra ítélt jelenidejűség…
„Illyés Gyula áthevült vallomását olvastam a nehezen magyarázható, de mélyen érzett magyar–francia lélekrokonságról. (…) Illyés cikke tüstént a két nemzet egyformán civakodó és ingatag egységére (…) emlékeztet. A francia szabadság nem állandó közügy, csak a végveszély szemeli ki a néha fehér, néha sötét angyalt, aki honfitársait elfordítja a gyalázattól. Johanna szűzi felajánlkozással, Danton sírokat repesztő oroszlánbőgéssel, Clémenceau vésztörvényszékkel mentette meg a francia szabadságot. Akár katolikus, akár jacobinus: a nemzetmentő majdnem mindig egyedül küzd. A többség alkuszik vagy cimborál az ellenféllel, a nemzeti lét egy-két emberen fordul meg. Francia ablakon át a magyar történelem látszik. (…)
Csakhogy az öröklött nomád testvérgyűlölet (…) a népszeretetet valóban kioltotta a magyarból, de sose fojtotta meg Magyarország eszméjét, amely a civakodó és pártos magyarok közül mindig kiszólította a magyar Messiást. Vannak magyarok s van egy eszményi Magyarország. Amazokon van mit félteni. De emez előtt mindaddig le kell borulni, amíg egyetlen megváltója akad.”(6)
Változtassunk most ezen!
Először is tegyünk végre valamit együtt! Ne kérdezzük, mi a teendő, mit csináljunk – hanem lássunk hozzá! Azután pedig: magyarokon és Magyarországon most egyaránt van mit félteni. Ez a féltés hozzásegíthet bennünket, hogy a jelenben oly látványosan összeérő s összeillő kommunizmus és globalizáció terméketlen, sivár évtizedei után ismét nemzetté legyünk végre.
Csend úrfi és a Hit szövetséget kötött a székelyek anyavárosában.
Adjuk hozzá ehhez a szövetséghez az erőt, a kitartást, a meg nem alkuvást, adjuk hozzá a magunk és elszakított részeink hazaszeretetét és önzetlen segítőkészségét!
Nem múlik máson.
Máson nem is múlhat…

Tibód, Székelyudvarhely, 2004. január

Jegyzetek:
1.: Cs. Szabó László: idézett mű
2.: Cs. Szabó László: idézett mű
3.: Cs. Szabó László: idézett mű
4.: Cs. Szabó László: idézett mű
5.: Cs. Szabó László: idézett mű
6.: Cs. Szabó László: idézett mű