Kössünk új Szövetséget!

A Csend és a Hit szövetsége
Harmadik napja havazik Székelyföldön.
Állnak a Hargita fenyői, vállaikon iszonyú súly, s belekapaszkodnak erősen a Csendbe.
Megöregszik lassan minden errefelé, csak a Csend maradt meg fiatalnak, legénynek.
Mert megfiatalodik valahogy minden éjjel odafönt a rengetegben.
Agglegény a Csend. Pedig járt már jegyben, többször is. Első szerelme a Küküllő csörgedezése volt. Együtt üldögéltek nyári éjszakákon, kéz a kézben a parton, s tervezgették a jövőt. Aztán egy éjszaka elmaradt a Csend. Elkóricált a Madarasi Hargitán, megvitatni férfias dolgokat a legöregebb, legderekabb fenyőkkel, s a Küküllő csörgedezésének eszét vette a féltékenység. S attól fogva perc nyugta sem volt szegény Csend úrfinak, mindenhová elkísérte a menyecske, utána járt, megleste, korholta mindenért, nem volt benne bizodalma. S elment egy napon Csend úrfi, elhagyta szíve szerelmét, pedig majd elpusztult bele…
Lyukas, fölösleges esztendők következtek. Borostás, elhanyagolt lett Csend úrfi, s mellészegődtek mindenféle rossz cimborák, bűnös életű, kaján arcú, nem egyenes jellemű zajok, neszek, zörejek és szöszmötölések.
S egy reggel aztán az árokparton ébredt Csend úrfi, egy züllött éjjel után, valahol Zeteváralja és Ivó között.
Megijedt, megrettent, sírt Csend úrfi.
Úgy talált rá a fenyédi harangszó, s megsimogatta a legény könnyben ázó, elgyötört arcát.
– Gyere, gyere velem, szép legény – vigasztalta –, segítek tenéked, rendbe teszem az életed, szülök neked gyönyörű, kicsike székelyeket. Meglátod, boldogok leszünk!
És ment Csend úrfi.
És rendbe tette életét a fenyédi harangszó, az anyáskodó, bűbájos, megtartó fehércseléd.
Templomjáró lett Csend úrfi és otthonülő.
Ritkán szólt, de akkor fontosat. Elmaradtak mellőle a rossz cimborák, kaján arcú zajok, neszek, zörejek és szöszmötölések. Tiszta lett a Csend, mint a hó a Hargitán. Ám a házasságot váltig halogatta valamiért. Mindaddig, míg egy szép napon – áldott, langyos, tavaszi napon – az anyáskodó fenyédi harangszó elhagyta a Csendet, és hozzáment egy öregedő, tisztes úrhoz: Mélabúhoz…
Aztán hamar tönkre is ment a fenyédi harangszó, ápolatlan lett és pörlekedő, anyáskodása zsémbességbe fordult, s már inkább megszokásból, mint szeretetből gyűltek össze szavára a fenyédi népek.
Csend úrfi újra egyedül maradt.
De már nem züllött vissza olyanná, mint régen. Nyakába kanyarított tarisznyával, jóféle, faragott végű bottal járta a székelyek földjét, s elbeszélgetett az atyafiakkal. Erről is, arról is. Politikáról, életről, mezei munkákról, ügyes bajos dolgokról, kilátásokról, reményekről és reménytelenségekről, meg hogy mi minden is történt azóta, hogy a románok „kézhez vették szegény székelyeket”.
S egy hófúvásos, zimankós, téli éjjelen Csend úrfi összetalálkozott Hittel.
Gyönyörű szép, érett nő volt.
Székelyudvarhely főterén álltak, a székelyek anyavárosában, a Vasszékely tövében, s a nő mintha a derék, öreg, vasba öntött, örök katonához imádkozott volna.
– Téged vártalak, Csend úrfi – szólt halkan, és a Csend érezte, elhagyja minden ereje.
– Gyere velem, járjuk együtt a székely atyafiak földjét… Királynőm leszel az idők végezetéig…
– Hát ezzel éppen nem mondtál nagyot, úrfi! – kacagta el magát a Hit, s ettől a kacagástól fölengedett egy pillanatra az öreg, vasba öltözött székely katona szíve. – Az idők végezete itt bujkál már a kertek alatt. Benne reszket a székelyek elhagyatottságában, magáramaradottságában. Hordja, csak hordja az idők végezetét befelé a lopakodó idegenség… Ezért vártalak éppen. A szerelmemet nem ajánlom fel, úrfi, mert a szerelemmel úgysem tudsz te mit kezdeni. Nem is tudtál soha. De felajánlom a szövetségemet. Járjuk együtt a székelyek földjét, menjünk el minden faluba, minden portára, ültessünk le egy szóra minden embert. Rázzuk fel ezt a vidéket, ezt a földet, ezt a nemzetet, te úrfi, különben elhordják mellőlünk a Hargita hegyit…
– A Hargita hegyit nem adom! – fortyant fel a Csend, de a Hit leintette. – Nem rajtad múlik az, te bolond! Hanem őrajtuk. Mindnyájukon. Azon múlik, hogy elhiszik-e: megtarthatják, s kötelességük megtartani. Az meg csak csenddel nem fog menni, úrfi, ahhoz kellek én is. Evégből ajánlok szövetséget.
– Szövetségesed leszek, s melletted állok az idők végezetéig… No jó… Nem addig. Hanem mindaddig, ameddig fölhorgad a székelység, megőrizni a jussát.
És elindultak.
S a székely anyaváros alvó székelyei csudákat álmodtak azon az éjjelen, s reggelre kelvén úgy érezték, álmaik megvalósulása immáron csak őrajtuk múlik…

Bölcsesség és hazaszeretet
…Harmadik napja havazik Székelyföldön.
Csikorog a fagy. Ebben a csikorgó fagyban tiszta gondolatok teremnek, a reménység konok virágai nőnek.
„Húszéves koromban minden nemzetet bámultam, kivéve a magamét. Ebbe az idegenrajongásba fojtottam az elveszett Erdély emlékét. Altatóm volt Európa. De még abban az időben sem érdekelt idegen nő. Két nyelv csak eszméket ad egymásnak, a test ragaszkodik az anyanyelvhez.
»A faji jelleg öreg korban ül ki az arcon, úgy látszik, a lelkeken is«, írja Illyés Gyula. Nem tudom, mióta tudja, én körülbelül harmincéves korom óta. De sose annyira, mint most. Hirtelen érzékeny lettem mindenre, ami magyar, kerülöm s gyűlölöm az idegent. Mit keres nálunk? Valaki megszólított az utcán franciául, felelet nélkül elfordultam, pedig máskor igazán szeretem őket. (…) Még a hontagadót is becsülöm, ha hitéért szakít a hazával, nem volnék protestáns, ha megtagadnám. De előbb várja ki a veszélyt. (…)
Bűn-e, ha nem bízom a nemzet bölcsességében? Nincs időm felelni, a lelkiismeretem már az eszem előtt bevallja, hogy bűn. Az igazi szeretet összebékíti a végleteket. Egyszerre kellene hinni a nemzet lobbanékonyságában és bölcsességében, ez a valódi hazaszeretet. De én kétkedem a bölcsességében.
A haza bölcse Magyarországon csak a népszerelem böjti utódja; előbb volt Báthory Gábor, hogy Bethlen Gábor lehessen, előbb Kossuth, hogy Deák legyen. Nem igazi bölcsesség, aminek kijózanodás az igazi neve.
Minden világjárt magyar öregebb, mint a nemzete. Egyenesen az érettebb életkort irigyli a hatalmas idegen népektől, nem a kincsüket. Szeretné mindjárt Bethlen Gáborral és Deák Ferenccel kezdeni, ahelyett, hogy velük végezze. Én is szeretném. Most lakolok a vándoréveimért, úgy látszik, a sok európai úton kiöregedtem a nemzet mellől.
Ezekben a napokban lelkileg is megértem Majthényt. Olyan mélységesen a mi vereségünk, mint a hangsorunk vagy a hanglejtésünk, vagy a ki-kitörő pogányságunk. Szinte fölösleges stratégiailag megmagyarázni. Annál szomorúbb, hogy a nemzet egy napot se öregedett azóta. Vagy éppen az a szomorú, hogy ilyenre gondolok? Lehet, hogy minden gondolatom méltatlan a hazámhoz. Nem állatok honfitársaim felett: vagy észszerűbbé teszem a hitüket, vagy vakon osztozom benne. De hogyan tegyem ésszerűbbé? Hit nélkül azonban én sem tudok élni. Tehát vakon kell osztoznom benne.
Túlságosan elnyúlik a nemzet fiatalsága, ideje volna, hogy szívóssá, ravasszá, bölccsé öregedjünk. De szabad-e egy nemzetnek fiatalság helyett érett kort kívánni? Ha nem, rossz magyarrá tesz a kívánság.
Mégsem vagyok rossz magyar. A jó magyar hívő és elégedetlen, az idegen is erről ismeri meg a nemzetiségünket. Hinni halálig és haragudni halálig egy érzés a magyarnak, elválaszthatatlan faji szisztolé és diasztolé. Egyik a másikat ingerli, ezért nincs lagymatag magyar. Ha már nem ölel a szeretet, ölel még a harag:

bár minden túlvilágból hazavásva
fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,

hol mint poklát cipelő utas ördög
vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
tengek, lekötve s mégis számkivetve.

Kívánom, hogy bárcsak egy Marquesas szigetről néznők az európai színjátékot, s ne huzatos helyünkről, de az már meg se fordul a fejemben, hogy egyedül nézhetném onnan. A magyar ember bizonyos életkoron és értelmi fokon túl nem lehet kozmopolita. Én is túljutottam ezen a korhatáron. Egyszer Daniel Halévyről emlékezve megírtam, hogy a múlt csak lassan harapózik el rajtunk; az évek testileg, lelkileg és szellemileg visszavisznek a világból széttörhetetlen körünkbe. Az értelemnek szüksége van az ifjúkori kozmopolitizmusra, aki viszont érett fővel is ki-besétál az örök körön, már e gyanútlanságával elárulja félműveltségét.
Boldogtalan a volt világpolgár hazaszeretete. A haladónak többé nem elég haladó a hazája, a konzervatívnak nem elég konzervatív. Én az utóbbiért kesergek. A magyar maradi, de nem konzervatív; fájdalom, ebben különbözik a franciától. Évtizedeket mulasztunk, de minden újnak beugrunk egy kicsit, a reformot abbahagyjuk az újság kedvéért, gőgösek vagyunk s folyton idegen karmesteren a fél szemünk. Kevesen tudják, hogy a francia »lobbanékony«, »szalmaláng« népnek tartja magát. Ezerszer leírta magáról a magyar önvádat. De ez a lobbanékony nép csodálatos türelemmel őriz valamit – (s ez nem is olyan kicsi!) – ami csak ő, mindig ő, akármi történjék a Rajnától keletre vagy az Alpoktól délre vagy a Csatornán túl.
A megtérő magyar világpolgár világos, félreérthetetlen radikalizmust vagy konzervativizmust hoz haza, s hűségfogadalma után hiába keresi ezt honfitársaiban. Mind a kettő »felnőtt« állapot. Ezt keresi hiába. Mondja a te szád: igen, igen – nem, nem. Hát mondjuk végre!”(1)
Harmadik napja havazik Székelyföldön.
Lehet, hogy nem tudunk hazamenni.
Titkos, kaján, vigyori szerencse: hiszen itthon vagyunk…
Különösen jellemző a korra: alig meri kimondani ezt az ember, hiszen hamar megfeddhetik érte. A hazát s a nemzetet nem védi a korszellem!
Cs. Szabó Lászlót olvasok Tibódban, a Balázs fogadóban. Lélegzet-visszafojtva. Haragszom rá. Elírja előlem a hazatérést, megírja helyettem, ami itt gomolyog a lelkemben.
Harmadik napja havazik Székelyföldön.
A Csend és a Hit lassan jár odakünt a rengetegben. Szövetséget kötöttek…
Tétlenségre kárhoztatva marad nekünk Cs. Szabó László megértése; s lázadás a tétlenség ellen…
Politika és nemzetstratégia
A tétlenség neve: napi politikai sárdagasztás.
Nem, ez most nem árulás, s nem kivonulás az elefántcsonttoronyba. Talán még csak nem is felismerés – csak Cs. Szabó László odakint a puha hóesésben.
S naivság és harag: hogy emeljük föl végre magasabbra egymásnak feszülésünk célját.
Ettől még nem fog elmaradni a napi politikai sárdagasztás. A gyűlölet se egyhamar. Miért is maradna? De nem lehet, hogy ne lássunk tovább, csak a következő választásig. Meg aztán a következő választás végeredménye – bármi is legyen – olyan lesz a fél ország számára, mint a lélekharang. Torokszorító keserűség és kilátástalanság. Okkal, joggal.
Kell, hogy legyen valami efölött, mindkét fél ország számára.
Emelkedjünk felül e mai kocsmán – a nemzetig, és ne tovább!

„Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús, akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék
Százszor is, végül is.” (2)

Mi a baj most már akkor ezzel a verssel? Vagy talán Adyval volna baj?
Mert hogy ezt így nem mondhatja most el egy lendvai magyar. Sem egy eszéki magyar. Vagy egy testvérünk az Őrvidékről. Sem egy igazi polgár, egy cipszer valahonnét a Szepességből, vagy Gömörből. Vagy egy ezerszer is megalázott, nyomorúságba taszított, ezerszer is drága magyar Munkácsból, Ungvárból, Husztból. Sem egy partiumi, mondjuk Nagyváradról, sem egy székely valamelyik ősi székely székből. Egy mezőségi, a fájdalmas szórványból. Sem pedig egy messzire, vad Szerbiába taszított, az Al-Duna mellől vagy Hertelendyfalváról.
Körbeértünk.
Nem mormolhatják hát Adyt, s éppen ők nem? Mi a baj ezzel a verssel, mi a baj Adyval?
Semmi baj sincs, sem egyikkel, sem másikkal.
Az idők múlásával van a baj, mert hát közben a nemzet közepébe egy új országot rajzoltak, s a kívül rekedtek nem mondhatják, hogy „kicsi országom, újra meg újra hazajön a fiad”. Sem azt, hogy „kicsi országom, példás alakban te orcádra ütök”.
Akkor írjuk át most Adyt! Bocsásson meg, mester, bocsáss meg, Ős Kaján, de muszáj átírnunk a vallomást. De most te sem írhatnád meg ugyanígy Csucsán. S igazából át sem írjuk ám, csak a lelkünkben:
Kicsi nemzetem, úja meg újra hazajön a fiad…
Kicsi nemzetem, példás alakban te orcádra ütök…
Így…

Jegyzetek:
1.: Cs. Szabó László: Magyar néző (Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt.)
2.: Ady Endre: A föl-földobott kő (Szeretném, ha szeretnének, 1909.)
(Folytatás a holnapi számunkban)