Hölgy egyszerű, túrós rétessel díszített kalapban

A midõn Lord Knotacent (ejtsd: Pjs) felfogadta
Knotacentium Towers-i (ejtsd: Kns Ps) õsi kasté-lyába
Gertrúdot, a nevelõnõt, még nem sejtette…
Mindössze feladott könnyedén egy hirdetést:
„Nevelõnõ kerestetik. Tudnia kell franciául, ola-szul,
oroszul, tótul. Zongoratanárnõi oklevél és ko-hászati
szaktudás elengedhetetlen. Fizetés 4 shilling
és 4 pence évente. Jelentkezés fél tizenegy és három-negyed
tizenkettõ közt a Nemzeti Múzeum levéltár-noki
irodájában.”
(1)
S ahogy Lord Knotacent (ejtsd: Pjs), úgy Gert-rúd
sem sejtette…
„Gertrúd gyorsan határozó természet volt. Alig
két óra kellett hozzá, hogy észrevegye a csodálatos
megegyezést, ami a megkívánt feltételek és az õ
tényleges képzettsége között fennállott. A levéltár-noki
hivatalban már ott várta a grófnõ. Azzal a köz-vetlenséggel
fogadta, ami rögtön megnyeri a tapasz-talatlan
ifjú szív rokonszenvét.
Tökéletes francia? – kérdezte.
Oh, oui – felelte Gertrúd szerényen.
És olasz?
Oh, si! – így Gertrúd.
És német? – folytatta a grófnõ.
Ah, ja!
És orosz?
Jaw!
És tót?
Jep!”
(2)
Nos, így kezdõdött.
Eddig jutván történetünkben, talán joggal te-szi
fel a kérdést a nyájas olvasó, vajon kicsoda
Gertrúd?
Igen, teljesen jogos kérdés ez. Ezért kötelességünk
segíteni. Hogy közelebb jussunk a rejtély megol-dásához,
történetünk ezen pontján megemlítjük,
miképpen érkezett meg Gertrúd a Knotacentium
Towers-i (ejtsd: Kns Ps) õsi kastélyba. „Egyszerû,
túrós rétessel díszített kalap, néhány szerény
strucctoll árnyéka rejtett el egy finom kis arcot,
amelynek arcszerûsége egyenesen megdöbbentõ
volt (…).”
(3)
Ugye, közeleg már a felismerés.
De még ennél is tovább jutunk, ha belegondo-lunk:
minden mindennel összefügg ezen a világon.
Ha egy lepke szárnya rezdül az Amazonas õserde-jében,
földrengés lesz Japánban. Ha Amerikában
Tom Lantos egy gyermek hóna alá nyúl, és meg-hívja
az ifjút egy háromgombócos csoki-vanília-
benevez az ámokfutás-rágalmazás biatlonra.
A verseny úgy három hónapig tart. Idõpontja
éppen megegyezik a választási kampány idejével.
No, kapisgálják már?
Röpülj hajóm! Rajtad a hónap nõje!
Igen. Õ az… Dávid Ibolya…
Éppen úgy érkezett Dávid Ibolya az MDF élére,
mint Gertrúd Knotacentium Towers (ejtsd: Kns
Ps) õsi kastélyába.
A hõsi utókor (ha lesz olyan) tudni vágyó ifjú
történészei elõtt ott fog tornyosulni a megválaszo-landó
kérdés, vajon ki volt a grófnõ, aki felfogadta
a párt élére Dávid Ibolyát, fején az egyszerû, túrós
rétessel díszített kalapban…
A grófnõ feltehetõleg Boross Péter volt.
Ennek belátását némiképp akadályozhatja,
hogy viszonylag nehéz Boross Pétert grófnõként
megidézni – de ne legyünk kishitûek! Rugaszkod-junk
el kissé e szürke siralomvölgytõl… Annál is
inkább, mert ha Dávid Ibolyát szándékozunk nyo-mon
követni, szükségünk lesz még az elrugaszko-dás
képességére.
Hát röpülj hajóm, rajtad a hónap nõje!
Dávid Ibolya miniszteri stallumot kap
Gertrúd, vagyis Dávid Ibolya, miután egyszerû,
túrós rétessel díszített kalapjában megérkezett az
MDF élére, nyomban munkához látott. Szerény
volt és megnyerõ. Percre perc, napra nap – így
építette magát.
Dávid Ibolyáról kide-rült,
„hogy jóindulatú,
nagylelkû és kedves ember.
Három nap múlva min-denki
utálta.”
(4)
Így aztán
nem csoda, hogy elõbb az
õsi kastély, utóbb egész
Knotacentium Towers
(ejtsd: Kns Ps) népszerû-ségi
listáinak élére került.
Fürdött a népszerûség-ben,
és nagyokat úszott
Knotacentium Towers õsi
tavában (ejtsd: Balaton).
S volt egy biztos táma-sza:
Boross Péter, a grófnõ.
Megismerkedésüket
Dávid Ibolya fennmaradt
naplójából rekonstruál-hatjuk:
„A szerelem eljött éle-tembe,
betölti, csaknem
szétrepeszti. Láttam õt
megint. Beszéltem vele. A
folyóparton ült, háromlábú
széken. Ott ült – milyen
erõs és hatalmas volt a
székhez képest!
Elõtte állvány – festett
valamit. Megszólítottam.
Tudom a nevét.
A neve… Hogy dobog a
szívem, most, hogy le kell
írni… nem, nem, csak sut-togni
hallom… Suttog-ni…
(…)
Nem gyönyörû név? Ah!
És hogy festett…, hogy
festett a vászonra… színe-ket,
vöröset, fehéret, ké-ket…
összevissza, minden
irányban…
Bámulva néztem õt.
Ösztönszerûen megszó-lítottam.
– Mit fest? Angyalt?
– Nem – felelte –, te-henet.
Jobban odanéztem, és láttam, hogy csakugyan
tehén.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Ez maradjon a kettõnk titka! – szóltam –, sen-ki
se tudjon róla!”
(5)
Hát így indult útjára a Békejobb.
Dávid Ibolya pedig igazságügy-miniszter lett a
polgári kormányban…
Dávid Ibolya igazságügy-miniszterként úszott
ezután a Balatonban, s volt jóindulatú, nagylelkû
és kedves.
Percre perc, napra nap – épült Dávid Ibolya.
Vigyázott magára, s vigyáztak õreá. Teltek múl-tak
a napok. „Hét órakor megszólalt a reggeli
gong, nyolckor havasi kürtszó hívta össze reggeliz-ni
a családot, fél kilenckor autótülök intett misére,
vészharang és sziréna jelentette be az esti átöltö-zés
idejét, végre fél tízkor véres kardot hordtak kö-rül
annak jeléül, hogy lehet vacsorázni. Éjfélre
ezen is túl voltak, és a lélekharang imára csõdítet-te
a személyzetet.”
(6)
Dávid Ibolya megszokta ezt, megszerette ezt.
Úgy gondolta, így marad minden az idõk vége-zetéig.
Békejobb és békebal és imidzs, és úszás és
festünk tehenet a mezõn.
De nem így lett…
Dávid Ibolya elveszíti miniszteri
stallumát, és felfedez
Másképpen lett.
Mert a Knotacentium Towers-i (ejtsd: Kns Ps)
õsi birtokra belovagolt egy szép napon Ron Wer-ber,
és némi furfanggal megfordította a lefutottnak
hitt meccset.
A furfang abból állt, hogy mindent és minden-kit
besároztak, kivéve Dávid Ibolyát.
Dávid Ibolya ezt nem vette észre, viszont na-gyon
megsértõdött…
Hogyne sértõdött volna meg, amikor körülné-zett,
s csupa sáros alak állt körülötte – körülötte,
aki viszont tiszta volt, mint a hó.
Hárman voltak tiszták, mint a hó:
Boross Péter.
Õ.
És az egyszerû, túrós rétessel díszített kalap.
E gigászi triászból csupán Boross Péter lógott ki
némiképp. Ugyanis Boross Péter viselt már koráb-ban
miniszteri stallumot, azelõtt, hogy tehenet fes-tett
volna. S azokból az idõkbõl emlékezett, milyen
érzés sárral bekentnek lenni.
Emlékezett – és még sem emlékezett.
Inkább elhitte, hogy aki mocskos, az okkal-jog-gal
mocskos. Szintúgy elhitte, hogy aki nem, az is.
Homályosan felrémlett neki valami székház-ügy,
ahol valami keresztapákat emlegettek, meg
titkos és elvtelen és korrupt üzleti tranzakciót
30:70 százalék arányban, és felrémlett neki, hogy
ennek akkor két párt ledarálása és tönkretétele lett
a vége. Igaztalanul és aljasul. De elhessegette ma-gától
ezt a kellemetlen emléket, mert csuda jó érzés
volt nézni, hogy a kalapon és Ibolyán és rajta kívül
mindenki össze van kenve.
Ibolya szólalt meg elõször, sértetten:
– Nézd, milyen mocskosak!
És Péter nézte. És látta.
Ibolya szólalt meg másodszor is, még sértet-tebben:
– Én nem ezt érdemeltem! Nézd, nézd mennyi
keresztapa, mennyi összeesküvõ… És ezek között
voltam én miniszter, méghozzá igazságügyi…
Pfúj!
Egyetértettek.
Mélyen.
És hozzáfogtak felgöngyölíteni az összeeskü-vés,
a bûncselekmény szálait…
Az összeesküvés, a bûntény szálainak
felgöngyölítése zsenit igényel
„Ha! – kiáltott fel a Nagy Detektív, felpattanva a
szinte ruganyos talajról, amelyen félóra óta has-mánt
feküdt. – Hát ez micsoda?
És e szavakkal magasra emelt egy fûszálat, ame-lyet
a földbõl tépett ki.
– Én nem látok semmit – hebegte a Bamba Pa-cák.
(…)
– Nézze csak ezt a fûszálat. Nem lát rajta, ugye-bár,
semmit? De nézze meg újra ezen a nagyítóüve-gen
keresztül. Most talán ön is észreveszi az ACK
betûket a fûszál üde zöldjén. Az apró, fekete betûk
negatív tükörképe látható a fûszálon. Mit jelent ez?
– Semmit – hebegtem.
– Téved – felelte. – A lenyomat a DACK szó utol-só
három betûje. Mr. Dack egy jól ismert, elõkelõ ci-pész
Croydonban, négy mérföldnyire a vadászlaktól
nyugatra.
– Csakugyan! – nyögtem. (…)
– Csakugyan? – mondta szárazon. – Akkor ma-ga
is ki tudja már elemezni a többit. A gyilkos olyan
nadrágot visel, amelyet Kings Croftban vásárolt,
míg a cipõje Croydonból való. Mit gondol, hol lakik
ez az ember?
– Jóságos ég! Már kezdem érteni…
– No látja! A gyilkos az említett két hely között
lakik.
– Vagyis itt a vadászlakban! – kiáltottam. – Mi-lyen
ostoba voltam, hogy nem jöttem rá magamtól.
– Úgy bizony – hagyta rá a barátom csende-sen.”
(7)
Dávid Ibolya ezt a detektíviskolát járta ki, mi-után
megszerezte a kazánkovács-bizonyítványt.
S a 30:70 százalékos összeesküvést bizonyító
Könyvesboltba ment Ibolya azon az álmos pén-tek
délután.
Szórakozottan, mintegy véletlenül leemelt egy
kötetet a polcról, s szinte öntudatlanul megvásá-rolta.
Majd haza vitte, és beleolvasott.
Bárki, ismétlem bárki más elsiklott volna a cá-folhatatlan
bizonyíték fölött, de Ibolya nem vélet-lenül
járta ki a detektíviskolát.
Elolvasta a mondatot.
Majd elolvasta újra, immár nagyítóüvegen ke-resztül.
És nem csalódott: ott volt a bizonyíték.
Furfangosan elrejtve Mong Attila és György Bence
könyvében. Oda volt írva, hogy „legendák szerint”
a két nagy párt mutyizik, és hogy 30:70 százalék
arányban. Bárki, ismétlem bárki más félreértel-mezte
volna ezt a mondatot, ami nem is csoda, hi-szen
roppant körmönfontan volt megfogalmazva.
De Ibolya tudta, mit kell tennie…
– Tessék! Íme! Megtaláltam! – rontott be
Boross Péterhez.
Boross Péter is elolvasta, de nem értette.
De Ibolya elmagyarázta, és akkor megértette.
– Ibolya – mondta Péter õszinte elismeréssel,
ugyanakkor némi bizonytalansággal a hangjában
–, van egy kis baj, énszerintem.
– Baj, baj, Istenem, férfiak! Miféle baj?
– Hát, hogy eddig csak mi mutyiztunk velük,
tudod, a tévékuratórium ügyében. Méghozzá nem
a legendák szerint… Nem fog ez visszaütni?
– Már hogy ütne vissza, drága Péter, ilyen saj-tóviszonyok,
ilyen nyilvánosság mellett!
– De hát az emberek hátha emlékezni
fognak…
– Az emberek nem tetszenek emlékezni soha
semmire. Az emberek arra emlékeznek, amit a saj-tó
a szájukba rág. Még ma bemegyek a tévébe, és a
pofájukba vágom!
– Abba a tévébe, ahol a végsõkig tartottuk
Ragátsot, aztán megszavaztuk Rudit, miután mu-tyiztunk
õvelük?
– Abba a tévébe.
– Ízléses ez, Ibolya?
– Az mindegy. Majd meglátod, Péter, a tenye-rembõl
fognak enni. Olyan nyilvánosságunk lesz,
mint még soha!
– És ha megkérdezik, miféle bizonyíték egy
könyv, ahol ráadásul azt írják, hogy „legendák sze-rint”?
Mégiscsak miniszter voltál, Ibolya, méghoz-zá
igazságügyi…
– Elõször is nem fogják megkérdezni. Má-sodszor
meg azt mondom, hogy Pulitzer-díjat
kaptak…
– Ja vagy úgy… Bár a Pulitzer-díj elsõsorban
Pulitzer-függõ… De ezt csak úgy mondtam…
Aztán Ibolya végül meggyõzte Pétert.
Epilógus
És Ibolya felöltötte egyszerû, túrós rétessel díszített
kalapját, és nekivágott a nyilvánosságnak. És ment
abba a tévébe, ment a rádióba, ment mindenhová.
És nem kérdezték meg. És mondta, Pulitzer-díj. És
ahogy járta körbe-körbe a nyilvánosságot, egyre
tisztábbnak tûnt, a nyilvánosság egyre jobban sze-rette
– a tagság pedig megpróbált félrenézni, s úgy
tenni, mintha mindez nem is történne…
Ment, ment Ibolya, mint Gertrúd, ment a nyil-vánosság
alléjában, elmaradozott már háta mögött
a tisztesség, szemben viszont feltûnt két délceg if-jú,
pompás méneken…
Közeledtek egymáshoz.
Gertrúd, fején az egyszerû, túrós rétessel díszí-tett
kalapban, s a két dalia…
Összeértek aztán. Végül.
– Kik vagytok? – kérdezte Gertrúd pihegve.
– Rosner vagyok – mondta Rosner.
– Silberstein vagyok – mondta Silberstein.
– Gertrúd vagyok – mondta Gertrúd, s ebben
történetesen igaza volt.
– A sors akarta, hogy egymásra leljünk –
mondta Rosner.
– A vakszerencse hozott össze minket – mond-ta
Silberstein.
– Ti csak azt hiszitek, pupákok! – gondolta
Gertrúd, majd mosolyogva kézen fogta a két ifjút,
és elindult õvelük a jövõ felé, háttal az egyre távo-lodó
tisztességnek…

Jegyzetek:
1.: Stephen Leacock: Gertrúd a nevelõnõ (humoreszkek);
Kairosz Kiadó, Bp., 2002.
2.: Id. mû.
3.: Id. mû.
4.: Joseph Heller: A 22-es csapdája (Magyar Könyvklub, Bp.,
2000.).
5.: Stephen Leacock: Gertrúd a nevelõnõ (humoreszkek).
6.: Id. mû.
7.: Id. mû.