Nagyapáim Európában

Akkor most fordul a világ, és én mesélek. Halott Nagyapáimnak. Mesélek arról, amikor mindez még nem létezett, nem állt küszöbön, s az Erzsébet híd sem volt feldíszítve a csatlakozás örömére. Mesélek azokról az időkről tehát, amikor bennünk élt Európa.
Mesélek a halvány rózsaszínű zsírszalonnáról… Emlékszel, Nagyapa? Mindig hétfőn mentél zsírszalonnáért, mindig a Nagycsarnokba. Volt egy embered, csak tőle vásároltál. Szerettem a halvány rózsaszínű zsírszalonnát, szerettem, ahogy Nagymama akkurátusan fölvágta, egyforma kockákra, szerettem, amikor kisült, és az aranybarna, még meleg töpörtyűkatonák odakerültek a friss kenyér mellé. A zsír pedig az ütött-kopott, kék bödönbe.
Egy ütött-kopott kék zsírosbödön a spájzban. Az Európa nekem…
Meg a halványsárga, csöndes délután. Aludnom kellett a halványsárga csöndes délutánokon, de én nem aludtam. Feküdtem csak, a pamlagon, egy finom, öregecske-szagú takaró alatt, és hallgattam a neszeket. A kis szobából jöttek a neszek. Az ajtó alatt kúsztak be hozzám, és mellém telepedtek, és meséltek.
Bekúszott a varrógép zakatolása. Gyönyörűséges öreg Singer varrógép, szinte dalolt, ahogy Nagymama hímzett. Hímzett, csak hímzett, áthímezte az időt, s áthímezte az időben azokat. Azokból meg ezek lettek, és Nagymama nem hímez többé, és állítólag enynyi a megbékélés… Aztán az öreg rádió zaja kúszott még be az ajtó alatt. Nagypapa tekergette, hangolta, finomította – „itt a Szabad Európa Rádió, híreket mondunk”… Nem tudtam én semmit a Szabad Európa Rádióról, de örökre belém ivódott a hangja, az a hang, a recsegés, az el-elhalványuló beszéd, s azt is tudtam, hogy titok, hogy Nagypapa most titkos dolgot művel, amiről nem beszélünk – így lett nekem Európa titkos dolog, amiről nem beszélünk.
Túri bácsi is titkos dolog volt, a szomszéd.
Az ő hangjai esténként szűrődtek át hozzám, a falon át. Ahogy megmosdatva feküdtem a dunyha alatt, s egyszer csak megszólalt a cimbalom. Túri bácsi játszott. Olyan szomorúság volt abban a cimbalomban, mint talán semmi másban. És Istenem, mennyi esztendőnek kellett még eltelnie, hogy megtudjam, Túri bácsit Tharkőy Rudolfnak hívták és postamester volt valamikor, azokban az időkben, amely idők nem is voltak talán, és Túri bácsi a nevéért és a foglalkozásáért kegyvesztett lett, és mindig nyakkendő volt rajta és mellény és zakó, foltos, ócska mind, és mamusz a lábán, ahogy átcsoszogott olykor, és ült a konyhában, és kapott Nagymamától egy kis leveskét…
Foltos mellényű, mamuszos, csoszogós bácsi Európa, aki mindennél hálásabb, ha kap egy tányér meleg leveskét… De igen, mégis volt szomorúbb muzsika, mint Túri bácsi cimbalomzenéje. A hegedűs koldus. Ő volt még szomorúbb…
Ott állt lent, a bérház udvarán, a porolónak támaszkodva, és játszott. Ha vidámat játszott, az volt a legszomorúbb. – Szaladj, kisfiam! – intett Nagymama, és piszkos tenyerembe nyomta az újságpapírba csomagolt kétforintost. Szállt a kétforintos, mint az angyal, pörgött, forgott a levegőben – és az öreg koldus meghajolt egy kicsit, úgy köszönte, és én nagyon szégyelltem magam.
Meghajló öreg koldus Európa, aki előtt nagyon szégyellem magam… Nagyapa, emlékszel? Te mindig a Ferenciek terére jártál. Mindig az Oktogonra jártál. És konokul és hajthatatlanul csak a Széll Kálmán térre jártál. Én pedig a „felszabra” jártam, a „novhétre” jártam, a „Moszkvára” jártam. Mert engem kivettek Európából.
Hát a Nyírő József-kötetekre emlékszel-e, Nagyapám? Az erdélyi Szépmíves Céh kötötte be Úz Bencét, és Úz Bence ott lakott velünk, a Táltos utca 7–9.-ben, a körfolyosós bérház harmadik emeletén, és bizony sokat tett azért Úz Bence, hogy bennünket mégsem lehetett teljesen kivenni Európából. Akiknek volt erdélyi Szépmíves Céh által kötött Úz Bencéjük, kevesen lettek gazemberek azok. Úz Bence – ő Európa…
És te, másik Nagyapám, te emlékszel-e?
A kisvárosi nyarakra, s a kirántott hús illatára. Az ónémet bútorokra – ma sem tudom, hogyan sikerült megmenteni mindet, a festményekkel együtt a kitelepítés után… Féltem a nagy íróasztalodtól, Nagypapa, s attól a kicsi, elefántcsontból faragott koponyától, amit az íróasztalon tartottál. Sokáig néztem a halálfej üres szemeibe, majdnem sírásig, s utána odamenekültem hozzád. Szerettem a szemed, ahogy mindig nevet, és szerettem a nagyon nagy tenyered. És a cserépkályhát, a régit, a szépet, aminek tetején ott volt Hermes, és szárnyacskák voltak a bokáján… Ahol Hermes áll a cserépkályha tetején – ott van Európa, Nagypapa…
Gyertek, gyertek kicsit közelebb, szorongatja valami a torkom, nem tudom hangosan mondani: meghaltatok, Nagyapáim. Ameddig éltetek, konokul és hajthatatlanul őriztétek Európát, nekem. Valahogy mindig ott lengett körülöttetek a Monarchia kedélyes kávéillata. Az az Európa nincsen többé, Nagypapa…
Most negyven esztendő söpredéke, aki kivett engem Európából, bevisz egy nagy piacra, és azt akarja elhitetni, hogy ti nem vagytok többé. Ugyan… Az új moralisták, farizeusok ideje lejárt. Bevégeztetett. Nem is írok róluk többé. Ezután már csak a nemzeti reneszánszról írok, avval van dolgom. Nagyapa… Nagyapa… Még soha nem volt ilyen nagy szükségem rátok. De már nem vagytok, így Kosztolányi Dezső bácsi lábaihoz ülök…