Szóval Kovács László szerint ők… És hozzátette: „Mi azért mondtunk le a hatalomról, hogy Magyarország parlamentáris demokrácia legyen, míg mások azért akartak rendszerváltást, hogy hatalmuk legyen.”
Lassan ökölbe szorul a kezem. Eljött a pillanat, amikor bármire képes lennék. Ugyanakkor nem marad semmi más, csak a fojtogató tehetetlenség. Mert létezik az a gazemberség, ami egyszerűen lefegyverző.
A kovácsi mondat villanófényében ott áll az a huszonhét esztendő, amit ezek alatt kellett leélnem. És ott áll az a további sok-sok esztendő, az az örökkévalóság, amiben a szüleim és a nagyszüleim voltak kénytelenek élni.
Egy család kálváriája
1946. A Győr-Moson-Sopron megyei Mosonszolnok – német nevén Zanegg – svábjait marhavagonokba tuszkolva zavarják el szülőföldjükről. A Mária Terézia idetelepítette fekete-erdői svábság kitelepítése olajozottan zajlik. Hiszen aki sváb, az náci. Így szól a verdikt.
Negyvenkilós batyukkal a hátukon másznak a marhavagonokba az őseim, a nyitott ajtókból még egyszer visszanéznek – egy utolsó, legutolsó tekintettel végigsimogatják a tájat, a szülőföldet, a hazát – a semmit. A templomtornyot, a búzamezőket, az ősök házát, az udvart, a sáros utcát, az öreg iskolát, a temetőt, a patakpartot, a gyermekkort – a mindent. Döccen a vonat, megszakad a szív. Új haza vár, csak hát: van-e új haza? Vagy legalább holtunkban vissza kell jönni, hogy ott nyugodhassunk a nagyapák, dédapák mellett, ami persze érzelgősség, s mentes minden racionalitástól, ám az élet mégis az ilyesféle érzelgősségektől lesz élhető…
Maga elé tudja ezt képzelni, Kovács úr? Látja az őseimet, a negyvenkilós batyukkal a hátukon? Nem költői, komoly kérdés ez… Vegyük egymást komolyan ez egyszer, Kovács úr. Látja, én komolyan veszem magát. Most próbálom elmagyarázni, miért fogom gyűlölni magukat halálom pillanatáig…
Nagyapám nincs ott a marhavagonban. Nagyapám elbujdosik inkább. Nagyapám azt mondja, hogy ő magyar, és nem megy innen sehová. Képzelje el, Kovács úr, van ilyen. S mindez azért különös, mert Nagyapám halála napjáig németül szidta magukat, mert németül könnyebben és gyorsabban jött ajkára a szó, amikor elöntötte az indulat.
Mindig elöntötte az indulat, ha hallotta, látta magukat. A maguk puszta létezése megfejthetetlen és feldolgozhatatlan csapás volt az én Nagyapámnak; lidércnyomás.
Amikor elintézte a kisöreg, hogy itthon maradhasson, akkor kuláklistára tették, és elvették mindenét. És onnét kezdte elölről az életét, ahonnét nem is lehet elölről kezdeni az életet.
Amikor azt merészeli mondani Kovács úr, leírhatatlan pimaszsággal és cinizmussal, hogy maguk tették a legtöbbet ezért a nemzetért, akkor egyszerűen kitagadják ebből a nemzetből a Nagyapámat. Pedig a Nagyapám ezerszer több joggal tagja ennek a nemzetnek, mint maga, mint maguk, Kovács úr. Tudja, miért? Mert a Nagyapám soha nem árulta a hazáját; neki soha nem létezett magasabb szempont a tisztességnél; ő soha nem magyarázta a saját gyávaságát, szervilizmusát a történelmi szükségszerűséggel; neki nem kellett mit megmagyaráznia. Mert ő soha nem szolgált nyomorító hatalmakat. Mert még a drága Illyés Gyulát is meg tudta cáfolni, és nem lett belőle csavar a gépben. Mert az én Nagyapám ember maradt az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban. Mert az én Nagyapám egyszer sem ejtette ki a száján, hogy 1956 ellenforradalom volt. Mert az én Nagyapám nem volt szarember, Kovács úr. És ez az, amit maguk nem mondhatnak el önmagukról.
Soha, érti, Kovács úr, soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy úri dzsentrivirtussal halasztgattam a féléveket a főiskolán, és így a Nagyapám nem élte meg, hogy lássa diplomásnak az unokáját. Pedig megérdemelte volna, mert ez volt a legnagyobb reménye. Mert az egyetlen fiát soha nem vették fel az egyetemre, mert az egyetlen fia osztályidegen volt, Kovács úr. Idegen volt maguknak. Ezért volt, Kovács úr, hogy amikor megkaptam a diplomámat végül, először a Farkasréti temetőbe vittem, hogy legalább ott megmutathassam annak a szent öregembernek. A szent öregembernek, aki azért nyugszik a Farkasréti temetőben, mert soha nem volt ereje hazamenni Mosonszolnokra, és még halálában sem volt ereje az ősi földbe heverni. Kezdi már kapiskálni, Kovács úr, hogy miért kell magukat gyűlölni? Vagy ez is túl irracionális és megfejthetetlen és érthetetlen – mint minden, ami túl van a zabáláson…
1956-ban a Nagyapám kivitte édesapámat a határsávba, és azt mondta neki: „Eriggy, fiam… Én egy nagy marha voltam, amikor 1946-ban itthon maradtam, hát legalább neked legyen eszed. Ebben az országban soha nem lesz normális élet, itt fog megrohadni a szovjet, itt fognak megrohadni ezek a gazember kommunisták. Eriggy, fiam…”
És akkor az apám átrohant a határsávon, de az apám öt perc múlva visszarohant, hogy nem tud a mamája nélkül élni. Így lett oda a következő generáció reménye is az emberhez méltó életre…
És az apám ott folytatta, Kovács úr, ahol a nagyapám abbahagyta, ahol maguk soha el sem tudták kezdeni: ember maradt az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban. Úgy lett filmoperatőr az én apámból, hogy nem volt főiskolája, úgy lett filmoperatőr az édesapámból, hogy engesztelhetetlenül gyűlölte a maguk világát, és inkább meghalt volna, mintsem belépjen a maguk pártjába. Képzelje, Kovács úr, még ilyen is van… És nívódíjakat nyert az apám, és mindenféle fesztiválokon díjazták a filmjeit, és generációk nőttek fel azokon a mesefilmeken, amelyeket ő készített egy tisztességes csapattal. Tudja, Kovács úr, ameddig maguk ötéves terveket készítgettek, mialatt maguk bornírt ostobaságokról beszéltek, mialatt tönkretették ezt az országot, amíg a maguk vezényletével tobzódott a tisztességtelenség, ameddig maguk behálózták a társadalmat a besúgóikkal, ameddig eocén- meg mit tudom én, milyen programokat készítettek és hirdettek meg, ameddig a maguk fajtája kommunista szt-tisztnek állt meg párttitkárnak, meg KB- és PB-tag lett, és elvtársi csókokat váltott a hasonszőrű országvesztőkkel, ameddig maguk otthonosan és kényelmesen berendezkedtek a szovjet szuronyok árnyékában, amíg maguk feltették a vörös csillagjukat Európa legszebb Parlamentjének tetejére, mialatt maguk ellenforradalomnak gyalázták 1956-ot – ha semmi másért, hát csak ezért az egyért meg fogja verni magukat a Jóisten –, mialatt maguk megpróbálták elhitetni ezzel a társadalommal – sajnos nem is eredménytelenül –, hogy a tisztességtelenség, a megalkuvás, a szervilizmus a kifizetődő, és ez a nadrágszíjparcella ára, amíg maguk bemocskolták az ünnepeinket, míg elvitték a gyerekeket, akik március 15-én kokárdát tűztek a mellükre, mialatt maguknak volt pofájuk Forradalmi Ifjúsági Napokat csinálni 1848-ból, addig az én apám egy Foky Ottóval, egy Czakó Ferenccel, egy Csukás Istvánnal mesefilmeket készített. Tudja, Kovács úr: A legkisebb ugrifüles, Mirr-Murr, a kandúr, Misi mókus kalandjai; ez is egy formája a menekülésnek. Menekülés az elől a közeg elől, ami maguk voltak, Kovács úr.
És 1982-ben, egy kora nyári napon elvitt engem az édesapám az Avar sörözőbe, tudja, Kovács úr, a Hegyalja útra, az öreg gesztenyefák alá.
Akkor érettségiztem le, Kovács úr. 1981 helyett. Mert hát, mi nyolcan, legjobb barátok, öt évig jártunk gimnáziumba. Mert felejthetetlen emlékű Lázár György miniszterelnök – hányszor lapogatták egymás vállát azokban a daliás időkben, hm, Kovács úr? – felejthetetlen emlékű nejét reggelenként nagy fekete Mercedes hozta a Szilágyi Erzsébet Gimnázium elé, ahol orosz nyelvet oktatott minekünk. És harmadikban kiderült, hogy mi tagadás, mi nem beszéljük az orosz nyelvet. Így lett öt év a négyből, és megérte…
Mert így mi öt évig tudtunk menekülni a maguk közege elől, Kovács úr.
Csodálatos öt év volt, Kovács úr…
A „foglár háta mögötti szabadság” öt esztendeje. S annak megtapasztalása, hogy a maguk létezése ellenére maradtak még tanárok is, olyasfélék, mint Kosztolányi Aranysárkányának főhőse. Czine Erzsébet… Czine Mihály lánya. Hát például ő. Amit tudok irodalomról, nyelvről, magyarságról, azt tőle tudom. És a maguk rendszerének ellenére. Decker Laci bácsi, a testnevelőnk. Tűzbe mentünk érte, csak mert érződött rajta, ordított róla, hogy nincsen semmi köze magukhoz. Aztán évekkel később láttuk őt viszont a tévében, már a rendszerváltás után, egy 1956-ról készült dokumentumfilmben. Akkor tudtuk meg, hogy ludovikás katonatiszt volt, és nem a pufajkások oldalán állt, tudja, Kovács úr… Ez látszott rajta. És még sokan, Kovács úr. Csík Miklós, a megszállott énektanár, aki becsempészte nekünk a gimnáziumba Európát. És Márton tanár úr, a másik magyartanár, aki szintúgy ezt tartotta legfontosabb feladatának. És bizony, még az igazgatónk is, a rettegett Feketéné… Ez is kiderült, amikor Hölvényi Gyuri barátunk disszidált. Harmadikos gimnazistaként. Lelépett az NDK-ból, átment Nyugat-Berlinbe, és elmenekült. Akkor megszállták az iskolát maguk. A maguk rendszere, a maguk rendszerének csinovnyikjai, akiknek maguk parancsoltak, Kovács úr… Jött az „állambiztonság”, bosszút állni, harmadikos gimnazistákon. Egyenként rendeltek be mindnyájunkat az igazgatói irodába, és azt akarták hallani, hogy mi tudtunk Hölvényi Gyuri szándékáról. Tudtunk, de nem szóltunk, és ezzel mi is bűnt követtünk el. „Vallja be, hogy tudott róla, úgyis ki lesz tiltva az ország összes gimnáziumából!” – ordította a tetű az arcomba. Nem tudom, fel tudja-e fogni, Kovács úr, a megidézett jelenet rejtett szépségét. Ahogy a maguk rendszere megkísérelt besúgót faragni belőlünk, gyerekekből. Már a gyerekekből! Ahogy megpróbálták elárultatni a barátot, a barátságot – mindent… Ahogy igyekeztek tudomásunkra hozni, idejekorán, hogy ők mindent tudnak, mindent tudni akarnak, nélkülük nincsen semmi… Az ön rendszere, Kovács úr, az ön szolgái, Kovács úr. Aztán Feketéné egyszer csak rászólt az állambiztonságra; – Ha egyszer a gyerek azt mondja, hogy nem tudja, akkor nem tudja, világos? Menj viszsza az osztályba, fiam…
Persze maga nem volt, Kovács úr. Tudom én jól. Emlékeznék magára, ha ott lett volna. Csak tudja, mégis ott volt. A maga, a maguk képviseletében járt az én gimnáziumomban az állambiztonság. A maga, a maguk képviseletében bűzlött ott a KISZ meg az Ifjúgárda. A maga, a maguk képviseletében írták bele a történelemkönyvünkbe, hogy 1956-ban az „ellenforradalmi bandák gyilkolták a becsületes kommunistákat” – pfuj, Kovács úr… Maga, maguk miatt volt itt elviselhetetlen, szürke, hazug, ostoba a létezés, Kovács úr.
Szóval 1982-ben édesapámmal beültünk az Avarba. „– Menj el innen, fiam. Nagyapád egy marha volt, amikor itthon maradt. Nála már csak én voltam nagyobb marha, amikor itthon maradtam. Legalább neked legyen eszed. Itt fognak megrohadni a kommunisták, a szovjetek, menj, minél hamarabb…”
De én nem mentem.
Én sem mentem.
Nagy kár, igaz, Kovács úr? Szinte hallom, ahogy ezen a ponton így sóhajt fel. Mert mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha elment volna mindenki, ugye, Kovács úr? Milyen kis barátságos, csöndes ország lenne Magyarország, a másik fele nélkül, ugye? Ha csak maguk lennének, egymás között, volt pártfunkcik, besúgók, pufajkások, titkos ügynökök, munkásőrök – akkor nem kellene azzal bíbelődni, hogy vinni kellene-e Európába a jobboldalt is. Nagy kereszt ez, Kovács úr, elhiszem. Nagy kereszt, hogy mindenki azért nem lesz gazember, aztán emiatt valahogy erényt kell kovácsolni a szükségből (erényt kell Kovácsolni az erénytelenségből), és folyton meg kell magyarázni a megmagyarázhatatlant.
Érthető ez, Kovács úr? Vagy ez is túl irracionális, érthetetlen és megfejthetetlen, mint minden, ami túl van a zabáláson?
Kovács úr, a nagyszüleim emlékét, a szüleim tönkretett életét gyalázza meg naponta a maguk puszta létezése. Tudja, Kovács úr, anyai nagyapámért maguk az Andrássy út 60. pincéjében „tették a legtöbbet”. Meg akkor, amikor elzavarták a doktor urat a kiskőrösi házából. Mit mond, Kovács úr? Hogy azok nem maguk voltak? De igen, Kovács úr, azok is maguk voltak. 1956 vérbe fojtása, az ország, a haza elárulása, Nagy Imre és százak felakasztása, ezrek bebörtönzése, majd a szent forradalom ellenforradalomként való gyalázása az öszszekötő kapocs maguk és Rákosi Mátyás között. Miképpen a maguk puszta létezése az összekötő kapocs Kádár János és a ma között. Amikor maga, Kovács úr, önfeledten beszél a Parlamentben a Varsói Szerződés áldásairól a NATO-csatlakozás küszöbén, amikor maga, Kovács úr, arról értekezik, hogy vajon a Fidesz megszavazta-e az EU-parlamentben az önöket elítélő nyilatkozatot, és teszi ezt akkor – külügyminiszterként –, amikor még nem vagyunk tagja az Európai Uniónak, s így szavazati jogunk sincs – nos, ez a vérszerződés maguk és a Kádár-kor között. Az ostobaság vérszerződése. Horn Gyula pufajkás „Na és!”-e, az az eltéphetetlen kapocs maguk és Kádár elvtárs között. Amikor Medgyessy úgy idézi a magyar Himnuszt, hogy „Balsors, aki régen tép” – az már maga a Kádár-rendszer. De erről majd később…
Kovács úr, a helyzet így áll: amikor maga azt merészeli mondani, példátlan cinizmussal és pimaszsággal, hogy maguk tették a legtöbbet ezért az országért és ezért a nemzetért, akkor valamelyikünk élete megkérdőjeleződik és zárójelbe kerül. Vagy a kitelepített és az ÁVO pincéjében félholtra vert nagyapáim élete nem igaz, vagy a maguk élete nem igaz. Vagy a maguk ellenére Európát, magyarságot, hitet őrzők élete nem volt tisztességes, vagy maguk nem voltak tisztességesek. A kettő együtt nem létezhet, Kovács úr. Olyan egyenlet nincs, hogy mi is, meg maguk is. Azért nincs, Kovács úr, mert a tisztesség és az erkölcs nem lehet relatív. S ez ügyben hiábavaló fáradság a történelemhez fellebbezni, a történelemhez futni oltalomért és felmentésért. Nagyon helytelen lenne, ha ezt a szomorú tényt, a maguk puszta létezését összekevernénk a tisztességgel és az erkölccsel.
Kovács úr, bármennyire is elbizakodottak most maguk, bármennyire is azt képzelik, hogy átléphetik az összes határt, bárhogy higgyék is, hogy maguknak immár szabad kirántani lábunk alól az egész rendszerváltás morális alapját, hamarosan rá fognak döbbenni, hogy ez még sincsen így. Mert bármekkora emésztőgödör is a történelem, valahogy bele van kódolva az örök erkölcsi igazságszolgáltatás. Előbb vagy utóbb – de sor kerül rá. Ezért van megírva a maguk örök bukása. Nem tudom, ismeri-e, Kovács úr, amikor odafönt a Hargita tövében, valahol Ivó környékén évek óta teljesít szolgálatot két román rendőr. És ez a két román rendőr olyan rendesféle, aztán elhatározzák, hogy megtanulnak magyarul, ha már egyszer rajtuk kívül mindenki magyar ott a környéken. No, tanulnak is szorgalmasan, aztán egyik este járőrben vannak éppen, s összetalálkoznak az úton Mózsi bácsival, aki a hegyről jön lefelé szekérrel meg egy rakás fával. Meg is állítják az öreget, s mondják neki: – Jó estét, Mózsi bátyám, segéljen már egy kicsit, tudja, mi tanulunk magyarul, megy is, megyeget is, de sehogy se tudjuk megérteni, hogy a maguk nyelvében mi a különbség a baj meg a szerencsétlenség között. – No, hát figyeljenek, mindjárt elmagyarázom… Ha én most itt a következő kanyart elvétem, s a szekér beléfordul a szakadékba, s az összes fám kiborul, s kárba vész az egész napos munkám, az ugye baj, de nem szerencsétlenség. Ellenben ha maguk vétik el a kanyart s belébucskáznak a szakadékba, az meg ugye szerencsétlenség, viszont egyáltalán nem baj…
Na így valahogy, Kovács úr. Ez a székely anekdota jut mindig eszembe, ha a maguk bukására gondolok – és olyankor megmelegszik a szívem.
Érti-e, Kovács úr, vagy ez is túl irracionális, érthetetlen és megfejthetetlen, mint minden, ami túl van a zabáláson?
Mindegy is.
Ám én tényleg komolyan veszem magát, Kovács úr. S ha még mindig nem értené, miért fogom én magukat utolsó leheletemig gyűlölni, hát legközelebb innen folytatjuk. A nagy kádári zabálástól. Addig is gondolkozzon. És ne nézzen bele a tükörbe. Minden jót, Kovács úr…
origo.hu
A kormány megvédte volna a Római-partot az árvíztől, de Karácsonyék elutasították
