Nos, ez a gondolat nem az ötvenes évek elején született meg, amikor a „vas és acél országát” építtették velünk az álombakók, ez a gondolat ma született meg, ráadásul egy kisebbségi sorban élő, egy erdélyi magyar fejében. S mivel ez a mi jó erdélyi magyarunk, Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-es szenátor meg is osztotta velünk fenti gondolatát a HVG múlt heti számában, ideje nekünk is eltöprengenünk néhány dolgon. Ha ma akad egy erdélyi magyar, akinek kidobott pénz minden szimbolikus ünneplésre, emléktáblára, szoborra költött forint, akkor gyökerénél kell megragadnunk a kérdést: Mi közünk van nekünk Trianonhoz?
Jó kérdés ez, s mint minden jó kérdés, ezer másikat szül.
Mert mi közünk van anyánkhoz és apánkhoz, és mi közünk van ivadékainkhoz, ha egyszer a „mi urunk a pénz”?
De mi közünk van Szent Istvánhoz? Tényleg, mi végre őrizgetjük szentségként koronáját? Mi közünk van Árpád vezérhez s a honfoglaláshoz? Vajon miért szorul össze a torkunk, ha azt halljuk, Verecke?
S ugyan mi közünk van Szent László királyunkhoz? Termel-e minekünk bármilyen mérhető, kézzelfogható hasznot Szent László? Nem, nem termel. Szent László nem termel. Mégis… Vajon miért melegszik meg a szívünk, ha kimondjuk: Nagyvárad; ha kimondjuk: Tordai-hasadék…
S ugyan mi közünk van már nekünk a mohácsi síkhoz? Valamiért mégis könnybe lábad a szemünk, ha megállunk a Csele-patak hídján, ahová eleink emléktáblát tettek a csatából menekülő s vízbe fulladó Lajos király tiszteletére.
Ha eleink konzultáltak volna Eckstein-Kovács Péterrel, akkor nem öltek volna pénzt abba a felesleges emléktáblába. Inkább odaadták volna Eckstein-Kovács Péternek, hogy építsen belőle egy szép nagy bevásárlóközpontot. S akkor most nem lábadna könnybe a szemünk a Csele-patak hídján, s ha Mohácsra gondolnánk, nem gyógyítgatnánk mindjárt a lelkünket Hunyadi Jánossal és a nándorfehérvári diadallal…
Nándorfehérvár ma Belgrád.
Ám a harangok zúgnak ma is, minden délben…
De mi közünk van nekünk ehhez?
Mi közünk a Hunyadiakhoz, mi közünk igazságos Mátyás királyunkhoz?
Miért szorul ökölbe a kezünk, ha azt halljuk: Kolozsvár? Hiszen a Szent Mihály-templom és a Mátyás-szobor helyén is állhatna egy plaza végre, s akkor lenne temploma az Eckstein-Kovács-féle gondolatnak, lenne még egy temploma a korszellemnek.
Mert ugyan mi közünk Adyhoz és Csucsához?
Máraihoz és Kassához?
Csáth Gézához és Szabadkához?
Benedek Elekhez és Kisbaconhoz?
Radnótihoz és a Bori-noteszhez?
Tényleg: mi közünk van a holokauszthoz? Csak nem volt kidobott pénz a tavaly Marosvásárhelyen felállított emlékmű, amely a városból elhurcolt zsidóknak állít emléket? Eckstein-Kovács Péter, nem kellett volna abból a pénzből inkább internethálózatot fejleszteni? Nem? Aztán miért nem…?
Mi közünk van ezeregyszáz esztendőnyi történelmünkhöz – mi közünk van Trianonhoz? Nem gondoltuk volna, hogy ezeket a kérdéseket egyszer komolyan fel kell tennünk magunknak, de eljött ez a pillanat is. Ilyen lett a kor… A kor, amelyben élünk.
De ha már feltettük ezeket a kérdéseket, talán illő, hogy válaszoljunk rájuk. Mi közünk van tehát ezeregyszáz esztendőnyi történelmünkhöz, mi közünk van Trianonhoz?
Nos, a válasz egyszerű: múlt nélkül nem lehet élni.
Nem igaz. Lehet. Csak az egy más minőségű élet, egy másik dimenzió. Gondoljunk csak bele: ki az az ember, akinek nincs múltja, nincs tegnapja, nincs semmije, csak a jelen, csak az az egyetlen pillanat, amit éppen akkor átél, s boldogan gügyög benne? Az az ember a debil. A retardált.
Egy nemzet is lehet debil, egy nemzet is lehet retardált. Csak el kell venni tőle a múltját, a történelmét, s adni kell helyette színes üveggolyókat meg televíziót, benne sok-sok valóságshow-t. Máris kész a gügyögő, boldog debil.
Azért nehezedik miránk ezeregyszáz esztendőnyi történelmünk, hogy mégse legyünk ilyenek. Ne legyünk debilek. A magyar nemzet ne legyen Eckstein-Kovács Péter, ne legyen Anettka, s ne legyen Majka sem.
„A magyar ember bizonyos életkoron és értelmi fokon túl nem lehet kozmopolita. Én is túljutottam ezen a korhatáron. (…) A múlt csak lassan harapózik el rajtunk; az évek testileg, lelkileg és szellemileg viszszavisznek a világból széttörhetetlen körünkbe. Az értelemnek szüksége van az ifjúkori kozmopolitizmusra, aki viszont érett fővel is ki-be sétál az örök körön, már e gyanútlanságával elárulja félműveltségét.”
Cs. Szabó László írta e sorokat 1938-ban.
Nagy utat tettünk meg Cs. Szabó Lászlótól Eckstein-Kovács Péterig, s ideje van nagyon, hogy visszaforduljunk végre.
Mert mi is az az „örök kör”? A haza. A hazánk. S a haza, amelynek ezeregyszáz esztendőnyi múltja van, nem pusztán földrajzi fogalom. Nem lehet az, még Trianon ellenére sem.
A haza ott van a magasban. S a haza annyi, amennyit ismerünk belőle. Trianon csak az emberi ostobaság, kegyetlenség és aljasság örök mementója. De nem csak az ostobaság, a kegyetlenség és az aljasság örök. Az emlékezés és az élni akarás is örök. Minden kicsike, halálra ítélt falu harangja örök. Örök a harangok legutolsó kondulása. Csak a megapolisok, a nagy zabálások, az öröknek szánt és hitt fogyasztás, csak az új korszellem van pusztulásra ítélve.
A kereszténység, a keresztény egyház kétezer éve áll. Aztán mennyi hülye világmegváltó, s mennyi új korszellem hullt el ez alatt a kétezer esztendő alatt…
El fog múlni ez is. Nyugalom…
origo.hu
A kormány megvédte volna a Római-partot az árvíztől, de Karácsonyék elutasították
