Ne tapossunk a férfiak szívén!

Ha valaki ma nőnek születik Magyarországon, nagy valószínűséggel kisebb karriert fut be, kevesebb pénzt keres, kevesebb hatalomra tesz szert, mint egy ugyanolyan képességű férfi.” Az idézet nem mástól való, mint Lévai Katalin azóta dezertált esélyegyenlőségi minisztertől, aki ezeket a mélyen szántó, ám hazug közhelyeket minek másnak, mint a Népszavának árulta el, amely napilap cikkének címe pontosan ott tart, mint a Nők Lapja harminc évvel ezelőtt: „Ki mos, ki főz, ki vásárol, ki takarít?”
A Nők Lapja harminc évvel ezelőtti vitájának a címe így hangzott: „Ki viszi a cekkert?” Lévai a Népszava retrójában elítéli azokat a konzervatív családokat, ahol az asszonyok nem panaszkodnak, hogy munka után még vár rájuk a háztartás. Tényleg borzasztó, de hál’ Istennek, már nő fel az új nemzedék, akik „igyekeznek kitörni ebből”. A „menedzser típusú” nők gyakran vesznek igénybe házvezetőnőt, takarítónőt, étteremben ebédelnek, vacsoráznak. Micsoda idilli állapot, a vidékiek persze még jelentősen le vannak maradva, mondja a miniszter aszszony, de sebaj, oda is eljut majd a családon belüli erőszak kampánya, és akkor azok a derék vidékiek rájönnek arra, hogy minden boldogság forrása, ha a férfi kívül kerül a családon. Megcsinálta a közös gyereket vagy gyerekeket, azaz teljesítette természettől ráosztott szerepét, és innentől kezdve egy felesleges, megtűrt tagja a család nevezetű kis közösségnek.
Mivel a válóperek hetven százalékát nők kezdeményezik, jelenleg hatvanezer apa él egyedül a gyerekével és háromszázezer anya termeli újra a csonka családok minden kínját és hátrányát. Apák százezreinek válik kilátástalanná az élete érzelmileg és sokszor anyagilag is a válást követően, elszakítva édes gyermekeiktől. Az utóbbi évben 84 ezer válást regisztráltak a 45 ezer házasságkötéshez képest.
Az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal élére kinevezett személy előző munkássága már magában hordozta a veszélyt: itt komoly lépéseket tesznek a férfiak ellen. Hogy ne mondjam, aránytalan méretűeket. Egy szűk feminista csoport gyakorlatilag terrorizálja a közvéleményt, végletesen felnagyítva az amúgy is ingatag lábakon álló női szavahihetőséget. A verés ugyanis valóban látható, a verbális agresszió viszont rejtve marad. Ki mutatja ki, és mivel, mennyit nyel egy férfi házsártos, nagyszájú, elviselhetetlen, zsarnoki asszonyától? A férfiak, ha megkérdeznék őket, elmondanák: rendszerint azért menekülnek egy másik nőhöz, a bujkálást és bizonytalanságot is vállalva, hogy némi nyugalmat találjanak életük párja örökös szemrehányásai és megalázásai elől.
A férfiak egyáltalán nincsenek irigyelt helyzetben. John Lennon egyszer azt mondta, hogy a XX. század négere a nő. A XXI. század négere a férfi lesz. Külföldön már a legvadabb feministák is kezdik belátni, hogy az inga visszalengett. A férfiak bajban vannak, a férfiaknak segíteni kell, a férfiakat óvni kellene, mert ha a tendencia így halad, hazánk nemsokára a büszke női özvegyek országa lesz.
Finnországban, amikor kiderült, hogy a férfiak szív- és érrendszeri halálozása meredeken emelkedik, a nők a parlament elé vonulva követelték a kormánytól, hogy ezt a folyamatot fordítsák meg. És láss csodát, egy jó egészségügyi programmal lefékezték a férfiak halálozási mutatóit. Nálunk, hála bizonyos civil szervezetek sulykolásának és bizonyos kormányzati nézeteknek, a Parlament előtt maximum az hangozna el, hogy brutális, erőszakos állatok, dögöljetek meg, megérdemlitek!
Ezt sugallja ugyanis a közvélekedés. Megfigyelte már valaki egyszer is, hogy bármiféle női társaságban, végzettségtől függetlenül, kötelező mantra a férfiakat, a férjeket csepülni, gyalázni? Nőtársaságban a férjeket azonnal kibeszélik: lúzer, nem keres eleget, nem vitte semmire, órákig piszmog a kocsijával, horkol, zabál a tévé előtt, nem viszi le a szemetet, nem hajtja fel a WC-deszkát, fáradt mer lenni, hamar elmegy az ágyban, zsíros a haja, nem vesz virágot névnapra, születésnapra, házassági évfordulóra, nem kívánt rész törlendő. Minden férfi egyformán aljas, egyik sem ért meg Engem.
A férfiak soha nem tárgyalják ki a feleségüket, valószínűleg, mert soha nem ismernék be, hogy rosszul választottak. Ez a férfiaknál önérzeti kérdés. Mindaddig, míg ott nem hagyják őket, hiszen tudjuk, a férfiaknak eszükbe sem jut elválni, és az utolsó percig azt hiszik, a házasságukkal minden rendben van. Sőt, a férfiak magukkal is mindent rendben lévőnek találnak, mindaddig, amíg meg nem halnak, és ez már nem egy népmesei fordulat.
Ma Magyarországon a 45–65 éves férfiak közül többen halnak meg, mint a 30-as években tuberkulózisban. Pedig akkor még ismeretlen volt az antibiotikum. Már erre is illene felfigyelni, mert elgondolkodtató adat, hogy a nők minimum tíz évvel élik túl a férfiakat. Minél inkább megyünk előre az időben, annál több az idős, egyedülálló nő. A férfiak alig 60 százaléka éri meg a 60 évet, 40–59 évesen mintegy 40 százalékuk meghal. Magyarországon 1000 férfira 1104 nő jut, s ez az arány az évek múlásával egyre növekszik.
Ha a dolgokat fordítva nézzük, akkor elmondhatjuk, hogy a magyar férfiakat sokféle betegség terelgeti a halál felé. Az első helyen állunk a világon az alkohol okozta májcirózisban. Sokkal többen isznak, mint ahányan bevallják, a számszerű alkoholisták száma 750 000. A mértéktelen alkoholizálástól 2000-ben háromszor annyian haltak meg nálunk, mint az európai uniós átlag. Évente 65 ezer új rosszindulatú daganatot regisztrálnak: a férfiak vezetnek a tüdőrákban, szájüreg-, nyelőcső- és gégerákban, végbélrákban, hasnyálmirigyrákban és hólyagrákban. Mintegy 28 ezer ember hal meg az esztelen dohányzástól. Az erős dohányosok aránya 56,3 százalék, ami estükben napi több doboz cigaretta elszívását jelenti.
A tesztoszteron, ami a férfi nemiség, a vágy és az agresszió hordozója, egyben egyik örömforrásuk és gyilkosuk, nagyban elősegíti az erek meszesedését, a koleszterinszint fokozását, a magas vérnyomást. Miközben a női hormonok ettől kifejezetten védenek. A 2002-ben elhunytaknak mintegy a fele szenvedett szív- és érrendszeri betegségekben. A tesztoszteron felelős mellesleg az agresszióért, a macsóságért, amivel a férfiak egész életükben küzdenek. Illetve próbálják szexszel, sporttal, testépítéssel, favágással és egyebekkel kordában tartani, miután a hagyományos háborúk kora lejárt. Jellemző, hogy a kasztrált férfiak a tesztoszterontól megszabadulva átlagosan 13 évvel élik túl kortársaikat. A halálozások további hét-hét százalékáért a balesetek, az erőszakos halál, vagyis az öngyilkosság a felelős. Megjegyzem, az öngyilkosok háromnegyede férfi.
Annak nyilván többféle oka van, hogy ezek az adatok elszállnak a semmibe, illetve időnként fel-feltűnnek a napilapok hasábjain, majd ugyanúgy el is tűnnek. Például az, hogy a férfiak nem akarnak problémáikkal szembesülni, mert szocializációjuk miatt nem óhajtják tudomásul venni saját esendőségüket, másfelől egy jól körvonalazható női lobbi kizárólag a nők elnyomásával, diszkriminációjával, elnyomott sorsukkal kiabálja tele a nyilvánosságot.
Pedig a férfiak nemcsak hátránnyal indulnak, de mostanában alaposan vesztésre is állnak. A hátrányok már az anyaméhben kezdődnek. Eredendően mindenki nőnek, illetve semlegesnek indul, majd a hatodik hét környékén kezdődnek termelődni a férfivá válás hormonjai a magzatban. De már itt is leselkedik a veszély, amelynek felelősét úgy hívják, hogy Y kromoszóma. A huszonkét páros kromoszóma mellett rendelkezünk egy nemi kromoszómapárossal, az XX a nőé, az XY a férfié. Mellesleg a nők mindig XX-et visznek a közösbe, a férfiak vagy X-et vagy Y-t, tehát utólag minden férfi bocsánatkéréssel tartozik asszonyának, amikor a szemére hányja: nem vagy képes nekem fiút szülni…
Az Y kromoszóma, ellentétben az XX párral, törékeny és sérülékeny. Ezért már az anyaméhben több fiúmagzat hal el, mint leány, arányában 100 a 126-hoz. Egyes nézetek szerint az Y kromoszóma korcsosul, és mintegy 125 000 év múltán eltűnik. Persze ma is vannak rendhagyó élőlények, a kaukázusi sapkás vakondpocok hímjeiben például egyetlen darab Y kromoszóma sincs.
Az Y kromoszóma tökéletlen volta vagy más miatt a férfiakra sokkal több veszély leselkedik, mint a nőkre: több köztük a balkezes, a Down-kóros, a túlmozgásos, az autista, a színtévesztő, a dadogós, a bűnöző, a viselkedészavaros, a kopasz, a skizofrén, az epilepsziás, és kifejezetten a férfiak öröklik a vérzékenységet.
Ez persze még mindig nem magyarázat arra, miért halnak meg a magyar férfiak életük delelőjén.
Komoly kutatások folynak ez ügyben, például a SOTE magatartástudományi tanszékén, amelynek eredményeit a szakértők igyekeznek széles körben az illetékesek tudomására hozni, csekély sikerrel.
A számtalan vizsgálat, amely keresi a választ a férfiak korai halálát illetően, abban megegyezik, hogy a magyar férfiakra a rendszerváltás mérte a sokadik csapás közül az egyik végzeteset. Hol van már az erőtől duzzadó munkásosztály idolja? A kalapácsos, csákányos ember, a martinász és a bányász? Vegyünk elő egy úgynevezett trendi magazint, és nézzük meg, milyen férfiideált sugallt nekünk. A női magazinok férfi idolja a bróker, a topmenedzser, a bankár, az informatikus, a designer, a menő médiamogul, a milliomos vállalkozó, a sztárügyvéd.
Ezek a férfiak gazdagok, ápoltak, márkás kocsival járnak, válogatnak a jobbnál jobb nőkben, és ami lényeges: sportolnak. Legalábbis úgy tesznek, mintha sportolnának: squasholnak, bungee jumpingolnak, raftingolnak, szörföznek, szóval csupa olyan dolgot művelnek, ami Magyarországon drága és az átlagember számára elérhetetlen. Az edzőtermi izzadósokat mélyen lenézik, mert azok néhány súlyzóval többet elérnek, mint a fentiek méregdrága ketyeréikkel.
Ezek a férfiak örökké fiatalok, soha sehol egy ránc, lötyögős nadrág, főzelékszagú hétköznap, bőgő csecsemő. Ezek a férfiak nem küszködnek napi megélhetési gondokkal, nekik áll a világ. Az ilyen férfiak azonban rendszerint nem nősülnek, mert úgymond képtelenek felnőni ahhoz a felelősséghez, amit egy házasság, egy gyerek vagy egy család jelent. A nők sem sietnek az oltárhoz: komoly reklámja van a szinglinek, az egyedülálló nőnek egy éjszakára szóló szexpartnerével.
Nos, mit kezd az átlag magyar férfi a trendi sugallta ideállal? Mit kezd azzal a dilemmával, hogy többfajta elvárásnak képtelen egyszerre megfelelni: egyfelől az elfogadott, illetve rákényszerített értékmérő a siker, a fiatalság, a pénz, illetve az anyagi gyarapodás, másfelől meg persze törekedne is a sikerre, a magasabb pozíciókra, egyre jobb kocsikra, egyre nagyobb házakra. Meg akarva felelni a nőknek, akik ezek figyelembevételével választják ki a legalkalmasabbat, akinek majd az utódokat szülik.
Ma a pénz, az anyagi jólét, a presztízs sokkal többet nyom a latban, mint az összetartozás, a bizalom, a biztos hátország, a család kohéziós ereje. Ez is magyarázhatja, hogy a legtöbb feleség milyen szívósan igyekszik leválasztani a férjről legénykori barátait. Csak Én meg Te. Igen, de mi lesz, ha az egyik lelép?
Érdekes megfigyelés, hogy a görög és az olasz társadalom sokkal egészségesebb, mert a helyi közösségek és a családi összetartás, a gyerekkultusz lényegesen erősebb és őszintébb, mint nálunk. De az is tanulságos, hogy a kaliforniai japánok sokkal hamarabb halnak meg, ha átveszik az amerikai életformát, mint azok, akik megtartották tradícióikat.
Nálunk jóval a rendszerváltás előtt elkezdődött a tradicionális szerepek felbomlása, a férfiak családon belüli szerepének leértékelése, amire a rendszerváltás a tömeges elbocsátásokkal csak ráerősített. A férfiak tehát komoly nyomás alatt vannak, ami fokozza amúgy is stresszes életüket, amely aztán könnyen válik a gyilkosukká. A megmagyarázhatatlan szívhalálokért, amelyeknél semmiféle érrendszeri elváltozást nem találnak, a halmozódott stressz a felelős. A férfiak nem kérnek segítséget, nem beszélik ki a szorongásukat, nem fordulnak barátokhoz, szakemberekhez. Nem. A nők,
ha nyűgnek érzik emancipált szerepüket, könnyedén váltanak: Csináld te, elvégre te vagy a férfi! A férfiak ilyen váltásokra képtelenek, s ez a bizonytalan helyzet agresszivitást szül, kemény alkoholproblémákat, dohányzást, autóbalesetek sorát, vagy, ha minden reménytelen, akkor jöhet az öngyilkosság mint végső megoldás.
A férfiak önérzetéhez, önértékeléséhez garantált és visszaigazolt siker kell. Így vannak összeszerelve. Ha ez a siker elmarad, akkor jön a depresszió, az agresszió, majd ezek testi tünetei. Nincs olyan felvilágosult és tanult férfi, aki jó néven veszi, ha a felesége társadalmi rangban felette áll vagy többet keres. A férfiak évszázadok óta presztízskérdésnek tekintik, hogy képesek legyenek eltartani a családjukat. És mi történik? Megjelenik a piacon az önálló, pénzkereső, magasan jegyzett nő, aki nem kér a vezérhím gondoskodásából, sőt ő válogatja és választja ki azt a férfit, akinek esetleg érdemes az utódait a világra hozni. Ehhez azonban nem szükséges a család, ami kötöttséggel és felelősségvállalással jár, így aztán ma Magyarországon minden harmadik gyerek házasságon kívül születik. A párok összejönnek, szétmennek, máshoz csapódnak, a felállások újrarendeződnek. A férfiak ezt nehezen viselik. Fölöslegessé válnak, spermagyárrá degradálódnak, akikre hosszabb távon a nőknek nincs is szükségük.
A média ráerősít erre, amikor leplezetlenül rokonszenvez a homoszexuális párokkal, a leszbikus nőkkel, és kifejezetten biztatja az embereket deviáns szexuális orientációjuk hangoztatására, annak kiélésére. Nincs hollywoodi film legalább egy csókolózó meleg pár nélkül. Elemezte már valaki a nálunk is játszott Szex és New York című sorozat hatásait, amelyben egyetlen elfogadható kapcsolata nincs a négy felvilágosult, emancipált nőnek? A filmbeli amerikai férfiak vagy debilek, vagy melegek, vagy nősek, vagy impotensek, vagy a körülmetéletlenségüktől szoronganak. Szorosan követi ezt bizonyos hangadó körök hadüzenete a férfias férfi ellen. Előnytelen megjelenésű, kifejezetten sikerületlen lúzerek veszik át a médiaterepet. Nagyon nehéz egy ilyen világméretű presztízsveszteséget következmények nélkül elviselni.
A rendszerváltást követő általános értékválság egyébként is a férfiakat viselte meg végzetesen. A versenyben való lemaradás miatt maguk ellen fordulnak, magukat hibáztatják. Ami aztán könnyen átcsap az önpusztításba. Aki nem érzi magát sikeresnek, megrendül az önértékelése, nem kap biztatást a társától, annál előáll a reménytelen lelkiállapot, amit itthon tetőz lezáratlan félmúltunk megannyi mocska, az ellenséges társadalmi közeg, az egymás iránti bizalom teljes hiánya. Hiszen kik a legsikeresebbek? Akik mindig, mindenkit becsapnak, átvernek és kihasználnak. Ezeket a negatívumokat kompenzálják a férfiak feltűnően önpusztító életmódjukkal. Innen aztán már csak egy lépés a valódi betegségek megjelenése, a keringési nyavalyák, a rák és a korai halál.
A család lenne az a varázsszer, ami a férfiakat átsegíthetné ezeken a krízishelyzeteken. Mert egy állás elvesztése, a munkanélküliség, a fölöslegesség a férfiakat demoralizálja igazán. A nők általában is sokkal rugalmasabbak: képesek feloldódni a gyereknevelésben, támaszkodni a rokoni kapcsolatokra, a barátnők társaságára. A család azonban legalább akkora bajban van, mint a férfiak. Említettem a válások magas számát, az alkalmi élettársi kapcsolatokat, amelyek semmire nem köteleznek. A család, a családtagok nem nyújtják többé azt a biztonságot, azt az együttérzést, ami azelőtt összetartotta a tradicionális kis közösséget. A ma házastársa képtelen az ütközések feloldására, a véres veszekedések hátterében felsejlik az előző csonka család mintája. Megbírálsz? Szóvá teszel valamit? Nevelni akarsz? Vasárnapi ebédet szeretnél? Takarodj az életemből! A nők nagy hányadának meggyőződése, hogy a házasságon belüli konfliktusok egyetlen megoldása a válás. Ezen lépéseikhez pedig láthatóan komoly politikai hátszelet is kapnak.
Ugyanakkor a magányos férfiak halálozási mutatója igen magas, az öngyilkosok a külön élők és az elváltak közül kerülnek ki, a drogfogyasztók három százaléka szintén.
Kimondhatjuk, hogy a mai magyar társadalompolitika hangadói kifejezetten család-, de ezen belül is férfiellenesek? Ne siessünk a válasszal, mert a hagyományos családfelfogást még most sem képes kiirtani a maradi magyarok fejéből a sok „modern” és liberális üzenet.
Az emberek mindenekelőtt boldogok szeretnének lenni, legalábbis erről szólnak a felmérések. Ehhez azonban két akarat kell: a nőé és a férfié. A férfiak szívén taposva azonban csak a koporsók és a szomorú özvegyasszonyok száma növekszik. Akik hosszú éveken keresztül siratják az életükben nem sokra becsült férjeiket.