Az önmagát kereső kormánypárt

A ciklus közepén önmagát kereső kormánypárt úgy fest, mint a szédülő kötéltáncos mutatvány közben. Mentségükre szolgáljon, nem ők választották az időpontot, a vereség most jött, felszínre hozva a sokrétű, lappangó válságot. A vezetési válságot, amely a karizmatikus vezető hiányából ered, az erkölcsi válságot, az úgynevezett baloldaliság és a bankárszemlélet feloldhatatlan ellentmondását, az identitásválságot, aminek oka, hogy az MSZP-nek nincs saját eszmeisége. A marxizmus-leninizmust letette a rendszerváltás küszöbére, a szociáldemokrata próbálkozások platformszinten maradtak, jobb híján liberális irányba sodródott a párt, aminek „élettársa” rámenőssége és saját politikusai hajlandósága az oka.
Ebben a környezetben született meg az Új magyar szociáldemokrácia címet viselő vitairat. Tiszteletreméltó, bátor vállalkozás. Az elmúlt két év után ugyanis szépet lehet mondani, hiteleset aligha. Kovács László szavaival élve nehéz összhangot teremteni a rövid és hoszszú távú célok között. A vitairattal mégis foglalkozni kell. Nem közömbös, hogyan látják onnan a mai magyar valóságot, és tudnak-e valamilyen utat felrajzolni.
Elvi kérdésekkel foglalkozó iratban szólni kell a társadalom életét irányító normákról. Ha másról nem, azokról az erkölcsi alapértékekről kellett volna említést tenni, amiket a nizzai csúcson elfogadott, az unió országai számára írt alapvető jogok chartájában rögzítettek. Más megközelítésben, például a felrajzolt emberképük keretében is lehetett volna erről néhány szót szólni. Egy politikai eszme esetében meghatározó, hogy mit mond az emberről, méltóságáról, jogairól és kötelességéről, egyéni és közösségi dimenziójáról. Ebben a dolgozatban sem a normákról, sem az emberről nem esik szó. Pedig az emberképből következik a társadalomkép. Ha nem veszünk tudomást az ember szabadságáról, kollektivista módon gondolkodunk a társadalomról. (Ebben volt részünk néhány évtizedig.) Ha nem vesszük észre az emberben a közösségi lényt, akkor az individualizmus tévedésébe esünk. Csak a kiegyensúlyozott emberkép birtokában tudunk közösségekre épülő társadalmat építeni. Valójában az egyén önmegvalósítása sem egyéni tett, hanem a közösségi ember sajátja. Kár, hogy a vitairatból nem tudunk meg semmit a szociáldemokrata emberképről.
A társadalmi igazságtalanságokat többször említik a szerzők. Ez helyes. Az már kevésbé, hogy legfőbb közösségnek az öntudatos polgárok közösségét tartják, amely integrálja a „hagyományos kapcsolódásokat, a családot, a helyi közösséget…” Ezzel szemben a „hagyományos kapcsolódások” az elsődleges közösségek, ezek természetesek és állandók. Ilyenek a család, az egyházi, a helyi közösségek és természetesen a nemzet egésze. Állampolgárságot lehet változtatni, de nemzetet nem szoktunk. Abban igazuk van a szerzőknek, egy gyökértelen ember számára legkönnyebben az állampolgári öntudat közelíthető meg. Ez lenne az eszmény?
Feltűnő, hogy nem szól az irat az egyházakról, azok társadalmi szerepéről. Annyit sem mond, amennyi a párt társadalompolitikai tagozatának ülésén elhangzott: „Az egyházak a nagy történelmi korszakokban átmentették a nemzettudatot és a nemzeti kultúrát.” Ezek szerint a szerzők egyházak nélküli társadalomban gondolkodnak? Nem ismerik el az egyházak szerepét a magyar társadalom életében? Azt, hogy hitelesen és hatékonyan ők képesek az említett alapértékeket, társadalmat összetartó normákat képviselni. Hogy nevelési-oktatási, szociális, kulturális szerepük pótolhatatlan. Tegyük hozzá, hogy hitéleti tevékenységük sokak életét meghatározza, és így visszahat a társadalom egészére, így válik a vallás a legszemélyesebb közüggyé.
Nagy hangsúlyt kapnak a társadalmi igazságtalanságok, esélytelenségek, a szegénység. Kár, hogy ehhez hátteret a Medgyessy-kormány egyik legnagyobb kudarca, az esélyteremtés sikertelensége ad. Kár, hogy nem tesz említést a megoldás eszközeiről vagy legalább irányáról. Hacsak a következő kitételt nem tekintjük annak: „Aki fuldoklik, azt nem úszni kell tanítani.” Ez érvényes a krízishelyzet kezelésére, de a szegénységből, esélytelenségből való végleges kilábalásnak nem a segélyezés az eszköze. Az állami felelősségvállalás eszköze a tanulásra és munkára késztetés, a normál és támogatott munkahelyek teremtése. Olyan apróságokról nem is beszélve, mint a minimálbér emelése vagy a vidéki Magyarország felemelésének programja.
El kell ismerni, a nemzetről többet mond a vitairat, mint az eddigi szocialista megnyilatkozások együttvéve. Egy állításával mégis vitatkoznom kell. A nemzet újraegyesítésének programját letudja az uniós csatlakozással. Pedig az unió nem fogja ezt helyettünk elvégezni. Ez a mi dolgunk. A nemzeti érzéssel bíró szocialistáknak azon kellene töprengeniük, hogyan tegyék jóvá a Medgyessy–Kovács-féle kártevést, a státustörvény ellehetetlenítését.
A 31 oldalas irat csak néhány sort szán a családokra és gyermekekre, de az is megdöbbentő kijelentéseket tartalmaz. A nevelésről és a demográfiai helyzetről egy árva szót sem szól, holott a népességfogyás az első számú nemzeti sorskérdés. Felszólítja a családokat, hogy tartsák tiszteletben a gyermekek jogait. Feltehetően a gyermekbántalmazásokra gondol, a deviáns családok problémájára. Viszont hallgat a gyermekek teljes körét érintő médiahatásról és a nevelés hiányosságairól. A szintén liberális kézben lévő oktatási kormányzatnak még nem sikerült teljesen tönkretennie az iskolákat. Ha sokáig garázdálkodhatnak, előbb-utóbb maradék nevelési feladataikat is feladják az intézmények. Pedig az embert, a gyereket különösen – ahogy a társadalmat is –, nemcsak elfogadni, de alakítani is kell. Akkor is, ha ez „konzervatív, avítt” gondolatnak tűnik.
A magyar családok helyzetét a következő mondatokkal mutatja be a dolgozat: „Az új szociáldemokrácia célja a családok demokratizálása. A család évtizedek óta tartó válságát a konzervatív, avítt felfogás okozza, amely szerint a nő helye a konyhában van, s a férfi az úr a háznál.” Ezek a mondatok a dolgozat legfényesebb gyöngyszemei. Az új szociáldemokraták demokratizálni fogják a családot, és máris több lesz a házasságkötés, kevesebb a válás, megjön a gyermekvállalási kedv, jobban fognak egymásra és gyermekeikre figyelni a szülők, minden gyermeknek lesz apja és anyja, az előző ciklusban újjáépített családtámogatási rendszer pedig magától továbbépül. Egyszóval javul a családok helyzete és állapota, mert az új szocdemek demokratizálták a családot. Ilyen egyszerű, hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe!
Nem folytatom. Talán ebből is kiderül, a szocialisták még nem találták meg önmagukat. További jó keresést!

A szerző az Orbán-kormány szociális és családügyi minisztere