Csendőrpertu a halott miniszterelnökkel

„Imre, te mit gondolsz, hogyan kell boldogulni ebben a veszekedős világban, hogyan van egyszerre haza és haladás, hogyan van demokrácia és hatékony állam?”
Gyurcsány Ferenc fordult e szavakkal Nagy Imréhez, a forradalom és szabadságharc kivégzett miniszterelnökéhez.
Tegyük most félre egy kis időre az érzelmeket. Indulatainkat. Bár tartsuk azért észben, mindig tartsuk észben, hogy az érzelmek, az indulatok mindennél fontosabbak ebben a jéghideg falansztervilágban; akik a józanság és a racionalitás mindenekfelettiségét hangoztatják, akik eltiltanának bennünket saját érzelmeinktől és indulatainktól, azok ennek a falanszternek irányítói, fenntartói – azok a mi rabszolgatartóink; azok soha nem olvasták Rousseau Új Héloise-át, bár élek a gyanúperrel, nem olvastak azok Rousseau-tól soha semmit. Soha, semmit, senkitől. Csak beleragadtak a felvilágosodás legrosszabb, legalpáribb hagyományába, a jakobinus őrjöngésbe. Megtartották annak szellemiségét, s kilúgozták belőle annak érzelmeit, indulatait. Odahagyták a bűn esztétikáját. Pedig gyönyörű esztétikája van a bűnnek… Erről szól a fél világirodalom. „Úgy döntöttem, gazember leszek” – ez a bűn esztétikája, s ehhez egy Shakespeare kell. Vagy ugorjunk közelebb ehhez a mi rémkorunkhoz, nézzük Al Caponét. Megveszekedett egy gazember volt, az már bizonyos. De azért: whiskyt csempészni a kanadai–amerikai határon, tűzpárbajt vívni a fináncokkal, hóban-fagyban bűnözni, hát ebben azért mégiscsak van némi betyárromantika. Erről azért lehet hollywoodi filmet csinálni. De most képzeljünk el egy hollywoodi filmet a magyarországi baloldalról, az MSZP-ről vagy egyenesen Gyurcsány Ferencről. Ugyan…
Bűn esztétika nélkül.
Ez Kádár János és a Magyar Szocialista Párt története.
Éppen ezért fontos most, hogy egy pillanatra elhagyjuk érzelmeinket, indulatainkat, s megpróbáljuk elemezni: vajon mi végre hangzott el ez a beszéd, s miért így hangzott el? Mi végre ez az arcpirító tegeződés, ez a vállveregetős, bennünket lealacsonyító, undorító bizalmaskodás ötvenhat mártírjával – amely undorító bizalmaskodás előrevetíti a jövő évi március 15-e alaphangját is, amikor majd Gyurcsány odaáll Batthyány Lajos sírjához, és megkérdezi tőle: mondd, Lajos, te mit csinálnál, ha gazember lennél, de szeretnéd, hogy ez ne derüljön ki rólad még egy darabig?
A magyarázat ott rejtőzködik korunkban. A szatócsmentalitásban, amit belénk nevelt öt évtized – négy Lenin jegyében, az utolsó egy pedig valami félreértelmezett liberalizmus jegyében.
Menjenek ma be egy üzletbe. Akármelyikbe. Vagy menjenek tankolni, ügyet intézni, mozijegyet venni. Álljanak oda az eladó elé, és köszönjenek hangos „Jó napot!”-tal. „Helló!” – ez lesz a válasz. „Szia!” – ez a bevett tónus. „Mit adhatok?” – így fordulnak majd önökhöz.
S már észre sem vesszük. Már természetesnek tűnik – mint minden, ami elviselhetetlen ebben a falanszterben. Mi már észre sem vesszük – de ők tudják, és számon tartják. Hiszen ez az ő örökségük. Ők csinálták – akkor is, most is.
Így aztán, amikor Gyurcsány elmegy a bányászokhoz, azzal kezdi, hogy „tegezzetek ti is bátran!” S ha elmegy a tehenészetbe tőgyet rángatni (Istenem, mekkorát cuppant elégedettségében Kádár elvtárs odalent a pokol hetedik bugyrában!), akkor egy hangos „helló!”-val üdvözli az összesereglett tehenészfiúkat és -lányokat.
Hát erről van szó csupán.
Erről a lumpenprolitempóról.
A tehenészek hellójától egyetlen lépés a mártír miniszterelnök megalázó hátbaveregetése. A tragédia leköpése. Csendőrpertu – egy halottal.
És milyen halottal is?
Mert nem elég ezt végiggondolnunk. S még az sem elég, ha hozzágondoljuk azt is, hogy mi ma egy üzletben csak így tudunk szólni: – „kérnék egy kiló kenyeret”; hiszen mi feltételes módban vagyunk udvariasak, hiszen mi egy eladótól is félünk, s azt gondoljuk, a pultoskislány valami stallum, akivel feltételes módban kell beszélgetésbe bocsátkoznunk, hátha akkor nem a végét kapjuk a szaláminak (Kádár elvtárs ismét cuppant, és csippent egyet a gyilkos szemeivel) – nos, nem elég mindez. Most mégis elő kell vennünk az érzelmeinket.
Szükség van azokra.
Mert akkor: milyen halottal is tegeződik ez az ember?
Azzal a Nagy Imrével, akit Kádárék gyilkoltak meg.
A kádári elnyomógépezet, a kádári terrorbrigádok egyik oszlopos, aljasságában, kíméletlenségében, vadállatiságában csak a volt Veszprém megyei első titkár, Papp Jánoshoz mérhető tagja pedig nem más, mint Apró Antal.
Apró Antal: Gyurcsány Ferenc feleségének nagypapája. Az a kedélyes nagyapó, akiről Dobrev Klára oly megindítóan beszélt a Nap-keltében szegény Lakat T. Károlynak. A jóságos nagyapó, aki mindig elkészítette a kicsi Klárika házi feladatát.
Hát persze.
Hitler bácsi is jó bácsi volt. És Lenin bácsi is. Lenin bácsi például visszaadta a gyerekek labdáját, pedig közéjük is lövethetett volna.
Apró bácsi nem adta vissza. Lövetett. Gyilkolt. S csak ezután készítette el a leckét a kicsi unokának.
Ezért aztán Gyurcsány úr nemcsak önmagában mérhetetlenül ízléstelen, amit megengedett magának ott a temetőben, hanem a családi viszonyok miatt is. Akasztott ember házában nem emlegetünk kötelet. Tudja, Gyurcsány úr? S a hóhér rokona szintúgy helytelenül teszi, ha az áldozat sírjánál kedélyeskedve érdeklődik az áldozat hogyléte felől.
Ha kérdezni szeretne, Gyurcsány úr, legközelebb érdeklődjön Apró Piroskánál. Mondjuk, a legközelebbi családi ebédnél.
– Aztán mondd, mama, szerinted hogy csinálná most az Imre, ha ti nem gyilkoljátok meg?
Ez a helyénvaló kérdés, Gyurcsány úr.
A többi olyan, mint maga: ízléstelen, vérlázító és gyomorforgató.