Hiller Gyurcsányt ellenpontozza

Múlóban vannak a Gyurcsány-kormány mézeshetei. Egy hónappal az új kabinet beiktatása után már markánsan látszanak a körvonalai, hogy milyen lesz az a másfél év, ami a következő parlamenti választásokig az országra vár. A közvélemény-kutató intézetek egybehangzó felmérései szerint az új kormányfő társadalmi fogadtatása kedvező volt, a választók Medgyessy Péternél határozottabb és dinamikusabb egyéniségnek tartják, és hasonló vélemény alakult ki a kommunikációs képességeiről is. Nagy hibát követ el az ellenzék, ha alábecsüli a miniszterelnök-váltás nyomán kialakult új belpolitikai helyzet kockázatait.
A Gyurcsány-boom eredményességét mutatja, hogy a végrehajtó hatalomról kialakult negatív kép átalakítása mellett a nagyobbik kormánypártban is mélyreható változásokat tudott produkálni. Az MSZP vezetése – először az 1989-es megalapítása óta – valóban meg tudott újulni. Néhány KISZ-titkári múlttal bíró politikust leszámítva, kiszorultak az országos elnökségből az állampárt egykori központi bizottságának dinoszauruszai. Az új pártvezetés tagjainak többsége ugyan nem tűnik különösebben tehetséges és karizmatikus személyiségnek, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek képesek egy jól felépített kampány szereplőiként bizonyos választói célcsoportok megszólítására.
Az elmúlt tíz esztendő parlamenti választásai – az 1998-as kormányváltást leszámítva – kifejezetten azt sugallják, hogy a választópolgárok egy nem jelentéktelen része szívesen szavaz az önmagát szakértőnek és nyugodt erőnek feltüntető, az ország ügyeit kiszámítható unalmassággal intéző pártokra. A Hiller István által jelképezett, az egyszerű átlagemberekhez közel álló joviális beszédmód és stílus nem fog elriasztani egyetlen nagyobb választói csoportot sem, sőt kifejezetten jól semlegesíti a túlzott színpadiassággal fellépő, a közvéleményt erősen megosztó Gyurcsány manírjait. Kettejük együttes fellépése alkalmas lehet arra, hogy egyszerre célozza meg a karakteres és dinamikus kormányzati magatartásra váró fiatalabb generációkat, illetve a kádári langymeleget a tudata mélyén még ma is visszasíró, baloldali gyökerekkel rendelkező közép- és idős korosztályt.
Magyarországon nem kell minden réteget megnyerni ahhoz, hogy valaki kormányt alakítson. Ha az MSZP fel tud maga mögé sorakoztatni hárommillió szavazót – hozzászámítva az SZDSZ elpusztíthatatlannak tűnő negyedmilliós táborát – akkor akár győztesen is kijöhet a másfél esztendő múlva esedékes választási harcból. Az ellenzéknek számolnia kell ezzel a veszéllyel, különösen a 2002-es választási kampányok hangulatának ismeretében. Ameddig felszálló ágban van a miniszterelnök és a kormánypártok népszerűsége, addig tartózkodni kell a túlzottan vehemens támadásoktól.
A jelenlegi kormány lendülete még hetekig vagy akár hónapokig is eltarthat. Az öndicsérő kormányzati melldöngetés és a szemfényvesztő kommunikációs mutatványok azonban hosszabb távon nem helyettesíthetik a tényleges országépítést. A november 14-i soproni és szécsényi időközi választások lesznek a Gyurcsány–Hiller-tandem első igazi, közvélemény előtti próbatételei. A kormány tevékenységéről történő állampolgári véleménynyilvánítás következő állomása december ötödikén következik, amikor a választók a kórház-privatizációról és a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról mondhatják ki a döntő szót. Akár a jövő évi büdzséről megtartandó december végén esedékes parlamenti szavazást is megjelölhetjük sarokpontként, hiszen itt derül majd ki, hogy a magas államháztartási hiány lefaragása mennyire hozható szinkronba a koalíciós pártok képviselőinek pénzköltési vágyálmaival.
Ha a fenti akadályok közül csak egyet is elbukik a kormány, akkor komoly lélektani hátrányba kerülhet az MSZP és az SZDSZ az országgyűlési választásokat megelőző évben. A jelenleg még magasan ragyogó Gyurcsány-csillagot a 2006-os vereségtől rettegő szocialisták vakhite élteti. Ameddig a kormány képes lesz apró kis csatákat nyerni a politika színterein, és meg tudja tartani a közbeszéd tematizálásában a jelenlegi – finoman szólva nem meggyőző – fölényét, addig ez a reménykedés még a felszínen tarthatja a miniszterelnököt. A Nagy Imrére és Károlyi Mihályra történő hivatkozások, illetve érdemrend-osztogatások, az antifasisztának meghirdetett utcai tömegdemonstrációk és az MSZP-nek átmenetileg kedvező népszerűségi adatok lobogtatása ideig-óráig még elfedhetik az egészségügyi dolgozók sztrájkhullámát, az elszabadulóban lévő energiaárakat és a pénzügyminiszter egyre szigorodó – ám ennek ellenére mégis eredménytelen – költségvetési politikáját.
Nem fedhetik el azonban azt a riasztó tényt, amelyet a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb összefoglalója adott hírül, amely szerint az előző hónapokhoz képest jelentősen csökkent a magyar gazdaság augusztusi növekedésének üteme, miközben az összes többi makrogazdasági mutató vagy stagnál, vagy tovább romlik. Az év első kilenc hónapjában a valóban lendületesnek nevezhető ipari növekedés volt az az ütőkártya, amellyel az MSZP–SZDSZ-kormány a gazdaságpolitikai törekvéseiket ért kritikákat némileg sikerrel tudta hárítani. Látható volt azonban már korábban is, hogy a tavalyi értékeket sokáig négy százalékkal meghaladó bővülés motorját a külpiacok átmeneti fellendülése jelentette. Ez a kedvező konjunkturális állapot sajnos megszűnni látszik, és nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi lesz a következménye annak, ha az egyetlen, a jövő szempontjából eddig biztatónak tűnő makrogazdasági mutató is követi a többit a lejtmenetben.
Ebben a helyzetben joggal minősíthetőek aggasztónak a kormány hol pánikszerű, hol megfontolatlan lépései, amelyek egyaránt sértik az alkotmányt és a hatályos nemzetközi szerződéseket. A Magyar Nemzeti Bank függetlensége elleni, nemzetközi fórumokon is bírált támadássorozat, a NATO-tagságból származó kötelezettségek gyurcsányi demagógiával körített brüsszeli elbagatellizálása és a friss EU-tagságunk miatt roppant kínos tények, amelyek szerint az euró bevezetéséhez szükséges kritériumok közül egyet sem tudott megfelelően teljesíteni az ország, hosszabb távon is alááshatják hazánk szavahihetőségét. Ehhez társulnak az olyan bosszantó események, mint az Európai Bizottságba jelölt Kovács László szakmai felkészületlensége, vagy a Demszky Gábor tisztségeinek összeférhetetlensége miatt kialakult hercehurca. Ez utóbbi probléma csupán Felkai Lászlónak, a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetőjének leváltása után oldódott meg. Amúgy pedig köszönje meg az égieknek a kormány, hogy Brüsszelben nem figyeltek fel erre a lépésre, amely porig alázta a magyar köztisztviselői szakma egészét.
2002-ig elmondhatta magáról Magyarország, hogy a közép-európai tagjelöltek közül nem egy esetben mi delegáltuk a legfelkészültebb és megbízhatóbb szakértőket és politikusokat az uniós testületekbe. Az ország iránti megbecsülés jelei voltak azok az értékes tisztségek, amelyeket az Európai Parlament bizottságaiban és frakcióiban kaptak a magyar képviselők. Balázs Péter EU-biztosként végzett munkájáról szintén kiváló bizonyítványt állítottak ki a brüsszeli döntéshozók.
Sajnos, néhány bukottnak tekinthető kormánypárti politikus hiúsága és hatalomvágya miatt a legjobb úton halad az ország afelé, hogy végleg eljátssza a nehezen megszerzett európai bizalmi tőkét. Ebben az ingatag helyzetben az országnak egy szilárd társadalmi bázissal rendelkező és támadhatatlan legitimációjú kormányra lenne szüksége. A jelenlegi koalíció nem ilyen. Ahol cselekednie kellene, ott csak ígéreteket hangoztat, amikor pedig jobb lenne csöndben maradni, és az alkotmány szellemiségét tisztelve nem bolygatni az eddig jól működő demokratikus status quót, akkor viszont egyre nagyobb a ricsaj.
Lehet persze folytatni a játék nyilasok elleni harcot, és pufogtatni az esélyegyenlőség vagy a köztársaság hívószavainak unalomig ismert petárdáit. Mi több, úgy látszik, még azt a bűnt is el lehet követni, hogy a hatalom az autoriter diktatúrák szellemiségét felélesztve diszkriminálja a neki nem tetsző sajtóorgánumokat, megfosztva ezek olvasótáborát a minden magyar állampolgárt megillető alkotmányos jogtól, ami az információkhoz való hozzájutást jelenti. Következmények nélküli ez az ország, ma bármit meg lehet tenni, de hát kibírt ez az ország a mostaninál nehezebb időket is.
Egy dolgot azonban nem szabad felednie a hatalomnak. A választópolgárok nagyon is jól ismerik a történelemleckéket. Nincs szükségük a hilleri útmutatásokra, és tudják, hogy az olyan kormányok, amelyek üres fecsegéssel próbálták elkendőzni a valóság húsbavágóan rideg tényeit, egytől egyig mind megbuktak. A népakarat ugyanis soha nem ismer tréfát.