időjárás 1°C Taksony 2022. november 29.
logo

Vagyon, jövedelem, jólét

Boros Imre
2004.12.17. 00:00

Újabban ismét sokat beszélnek a népjólétről. A 2002-es választások előtti hónapokban a közbeszéd jóléti fordulatról szólt, arról, hogy a magyar gazdaság teljesítménye lehetővé tenné ugyan a jólét korábbival össze sem hasonlítható emelését, ám azt a regnáló kormányzat mégis visszafogja, de ha győznek a szocialisták, majd megvalósítják. Valóban fizetésemelésekre került sor a közszférában a választások után. 2003 tavaszától azonban egyre kevesebb szóval méltatták a jóléti fordulatot, annál több szó esett viszont a gazdasági teljesítmény fokozásának szükségszerűségéről. A vita a kormányfőváltás után éleződött ki ismét azzal, hogy az új miniszterelnök kijelentette: Magyarországon nagy a jólét.
A jóléttel kapcsolatos politikai kijelentéseket és cáfolatokat történelmi perspektívában, valamint pontos közgazdasági fogalomrendszer felhasználásával kell megvizsgálni. Ami a történelmi perspektívát illeti, a fő kérdés, hogy miként vizsgáztak a rendszerváltás utáni évek, általános-e a jólét emelkedése. A ma már történelmi távlatú kérdés eddig vitás maradt, mert hiányzik a megválaszolásához szükséges közgazdasági elemzés és foglalkozni kell a szükséges közgazdasági fogalomrendszerrel is.

A rendszerváltás előtti helyzet
A társadalom tagjainak jóléte vagyoni helyzetüktől és a rendelkezésükre álló mindenkori szabad jövedelmüktől függ. Vegyük először a vagyoni helyzetet. A polgárok jellemzően úgy szereztek vagyont, hogy a folyamatosan keletkezett jövedelmük egy részét nem költötték el, abból képeztek megtakarításokat, telekingatlant szereztek, a telekre lakóházat vagy üdülőt építettek. Vagyonosodni tehát a folyó jövedelem megtakarításából lehetett. A folyó jövedelemből képzett vagyon később tulajdonosának újabb jövedelmet termelt, ha kiadta házát, üdülőjét. A vagyonszaporításban szerepet játszanak külső források is. Ha valaki előbb akart lakáshoz, házhoz, üdülőhöz jutni, mint ahogy azt jövedelméből megtakarítása lehetővé tenné, idegen források (hitel) után nézett. Az idegen forrásokat felhasználók vagyongyarapodása lehet látványos, ugyanakkor azonban súlyos kockázatokkal terhelt, hiszen a mérleg másik oldalán áll a tartozás és annak terhei. A vagyon nőhet, de csak addig maradhat a tulajdonosnál, amíg a kölcsönvett pénzeszközök terheit fizetni tudja. A lakossági vagyonfelhalmozás egyes esetekben jelentősen járult hozzá a jóléthez, hiszen saját ingatlanban lakva kiadásokat lehetett megtakarítani, esetleg itt-ott csurgott egy kis bevétel is. A vagyon hozadéka, illetve a vagyonhasználat által lehetővé tett kiadásmegtakarítások némiképpen kompenzálták a rendkívül alacsony folyó jövedelmeket.
A termelővagyon döntő hányada közösségi tulajdonban volt. Az állami vagyont 1975-től fokozatosan külföldi adósságok terhelték. Még ha a különböző nemzetközi hitelfelvételek feltételrendszere nem is tartalmazott közvetlen fedezeti kapcsolatot az egyes állami vagyontestekkel, a hitelező külföldi pénzintézetek abban a hitben nyújtották kölcsöneiket, hogy az állam vagyonának hozadéka annyi bevételt eredményez a költségvetésnek, hogy az folyamatosan képes lesz a hitelek adósságszolgálatának fedezésére. 1989 végére mintegy 22 milliárd dollár külföldi adóssága volt Magyarországnak. A rendszerváltásba Magyarország polgárai nemzetközi összehasonlításban rendkívül alacsony jövedelemszinttel, a közösségi termelővagyon közepes méretű, elsősorban külföldi forrású hitelterheltségével, valamint a polgárok jelentős volumenű, enyhén terhelt ingatlanvagyonával lépett be.
Nagyon egyszerű képet mutatott az országban megtermelt bruttó társadalmi termék a GDP, és a bruttó nemzeti jövedelem, a GNI is. A bruttó társadalmi terméket hazai tulajdonú egységek állították elő. Az értékesítés után keletkezett jövedelmek pedig a munkavállalókhoz, a cégekhez és a másodlagos elosztás (adóztatás és elvonások) következtében az állami költségvetéshez kerültek. Külföldről a nemzeti jövedelmet kiegészítő átutalási tételek szerepe elenyésző volt, hiszen külföldön magyar tőke nem működött. Termelő tőkejövedelmek Magyarországról történő kiutalása sem volt jellemző, hiszen működő külföldi tőke nálunk még nem volt. Az állam által felvett külföldi hitelek terheit a költségvetés fedezte olyan módon, hogy a bevételek egy részét nem közcélokra fordította, hanem a külföldi hitelek kamataira. A közvélemény erről vajmi keveset tudott. Az áttekinthetőség minimuma sem volt biztosított, de technikai feltételei sem. Jó néhány évvel az IMF-hez történő csatlakozás után derült fény például arra, hogy az ország külföldi adóssága is jó 10 százalékkal magasabb annál, mint amiről korábban az IMF is tudott. Az azonban már a rendszerváltás előtt is tény volt, hogy a megtermelt GDP csak egy része jelentkezett nemzeti jövedelemként, a többit a kamatokra kellett fordítani. A kamatterhek növekedésével a GDP csökkenő hányada vált jólétet megalapozó nemzeti jövedelemmé (GNI).

Jövedelemmozgások a rendszerváltás után
Tizenöt év tapasztalata lehetőséget ad néhány megállapításra. Hibás volt az elképzelés, amely szerint a termelővagyon szinte kizárólagos privatizálása külföldi tulajdonosok részére annyi bevételt eredményez, ami az államot megszabadítja a külföldi hiteltartozástól és annak terheitől. Ezzel szemben az történt, hogy a vagyon elfogyott, és az állam emiatt tulajdonosi mivoltából osztalékjövedelmeket már nem élvez. A privatizáció nagyon sok esetben jelentős adókedvezményekkel is együtt járt, így tetemes adóbevételektől is elesett az állam. Az állam rosszul járt. Közben létrejött egy vagyonfedezetet nélkülöző, gigaméretű adósság és annak megnövekedett terhei. Az állam nem hogy rosszul, hanem rendkívül rosszul járt. Vagyon sem maradt és a bevételek is megcsappantak. Állandósult a költségvetésben a deficit, ami 2002-től öltött igazán gigantikus (évi ezermilliárd forint feletti) méreteket. A vagyontalan és eladósodott állam, gigaméretű deficitjeinek befoltozására, éhes oroszlánként veti magát a zsákmányra (az adófizetőkre).
Radikális változások álltak be a GDP-termelésben is. Annak növekvő hányadát már nem hazai, hanem külföldi tulajdonú cégek állították elő. Ráadásul ezek a kiemelt exportcégek. A GDP-ből keletkező jövedelmeket ők osztják el. Kifizetik a béreket az alkalmazottaknak, befizetik a járulékokat, a többi az övék. Adót nem vagy csak keveset fizetnek, mert adókedvezményeket kaptak. Ők adták a GDP dinamikus növekedését az elmúlt tizenöt évben, hiszen folyamatosan exportvezérelt növekedésről volt szó. Nőtt a GDP, de nemzetközi összehasonlításban stagnáltak a bérek (euróban számolva), és az állam is hoppon maradt, mert neki csak az alacsony bérek adója és járulékai juthatott. Az emelkedő GDP tehát stagnáló vagy csökkenő belföldi jövedelemképződéssel (GNI) járt. Ráadásul az állam hátára púpként ránőtt az adósság, ami 2002 óta további háromezermilliárd forinttal emelkedett. Ennek a terhére (kamatok) is fedezet kell az államnak. Csak onnét veheti el, ahonnét tudja. A magyar tulajdonú vállalatok a túlélés érdekében rejtegetik hasznukat. Sok a feketemunka. A bevételre éhesen vadászó államnak nem marad más hátra, minthogy az adófizetőt akkor csípi fülön, amikor fogyaszt, és a kasszához járul. Emelni kell tehát az áfát és a fogyasztás egyéb adóit. Ezen- kívül gond nélkül lehet beszedni pénzt, ha bírósághoz fordulnak, bármilyen hatósági ügyet intéznek, örökösödnek, ingatlant, autót vesznek. Szaporítani kell és főként drágítani a különböző igazolványok cseréjét. Ezenfelül kötelezővé is kell tenni azt, és már jön is a bevétel. Ráadásul emiatt még az infláció sem nő, mert ezek nincsenek benne a fogyasztói kosárban. Csökken viszont a jólétet megalapozó, elkölthető jövedelem. Ez történik manapság. A költségvetés a növekvő bevételeket a gigaadósság terheire kénytelen fordítani, és nem polgáraira. Az adósság kamatainak csak csekély része lesz magyar jövedelem, azaz GNI.

Pénzéhes állam a polgárok nyomában
Adó, járulék és illetékszedő buzgalmában az állam megfeledkezett arról, hogy tagjai lettünk az Európai Uniónak, és emiatt pótlólagos szabadságjogok illetik meg az állampolgárokat és a vállalkozókat is, azon az alapon, hogy ők is európai polgárok és vállalkozók lettek. A vámhatárok megszűntek, állampolgáraink bárhol vásárolhatnak az unió területén ahol nekik tetszik, és a vállalkozók is vállalkozhatnak és adózhatnak más országban is. Meg is teszik, mert erre kényszerülnek, ez az egyetlen útja annak, hogy szerény jövedelmüket ésszerűen használják fel. Valahogy menekülni kell a zsákmányszerző, portyázó állam elől. Megindult és tömegessé vált a bevásárlóturizmus, gázolajért, cigarettáért, néha már élelmiszerekért (cukor, étolaj stb.) és szinte mindenért. A polgár Magyarországon keres, de külföldön költ. Valaha ez az állapot éppen fordítva volt. Ma is fordítva lenne értelmes, ha a külföldi is nálunk költene, akkor telne az államkassza, ma azonban ürül. Az adómilliárdok külföldi államkasszákban landolnak. Az állam nemcsak polgárai, hanem vállalkozói sarkában is liheg a pénzért. Legutóbb azt találta ki a Pénzügyminisztérium, hogy hónapokig nem téríti vissza az áfát azoknak a vállalkozóknak, amelyek uniós adószámmal rendelkeznek. Erre szintén az égető hiány, a lyukak befoltozására van szükség. Korábban az importőröknek már a határon le kellett róni a vámot és a vámmal növelt import utáni áfát, ma azonban vám már nincs. A határokon átlépő árukat sem ellenőrzik, az áfát a kereskedő majd akkor fizeti meg, ha eladta Magyarországon az árut. Erre a változásra sem volt a költségvetés felkészülve. Ha ez a lihegés nem lankad, a vállalkozók is megtalálják az útját, hogy miként lehetne külföldi helyszínről vállalkozva, ott átlátható módon adózva, magyarországi üzleteiket megtartani. Ezen ismét nem az állam fog keresni. Minél jobban űzi az adózót a bevételért, az adózó annál inkább menekül. A kisebb vállalkozókat a felügyelőhatóságok uniós szabályokra hivatkozva sorozatban bírságolják.
Senkit nem érdekel, hogy a szabályok betarthatatlanok. Büntet az állat- és növény-egészségügy, az ÁNTSZ, a nemzeti parkok, a fogyasztóvédelem, a környezetvédelem, a VPOP, az APEH, a tb stb. Ezek finom állami bevételek, elvonások az elkölthető nemzeti jövedelemből. Emiatt a vállalkozó kevesebb bért tud fizetni, vagy csökkenti a létszámot. Tehát csökken a jólét. Ráadásul a hatóságot is éheztetik, mert nem vállalja az állam a működtetés teljes költségeit, ehelyett büntetésbevételeik fokozásában teszi őket érdekeltté. Reméljük, nem kell megérnünk, amikor a bíróságokra és esetleg személyesen a bírókra is kiterjesztik a bevételi érdekeltséget. Aki nem tud menekülni, az a következő kanyarban még több adót fog fizetni, illetéket, járulékot, büntetést stb.

A megnyirbált jólét
Végül térjünk vissza arra a bizonyos jólétre és annak mértékére. A kép tisztult, mert sok mindent tudunk már. Az állam vagyontalan, nagyon eladósodott, ezért fokozni kénytelen az adó-, járulék- és illetékprést. Ezért elvesz. Elvenni többet csak a nemzeti jövedelemből (GNI) tud, csökkentve a jólétet. Amit elvesz, abból az államadósság kamatait fizeti. A kamatok nem a belföldi jövedelmeket emelik, mert a hitelezők zöme külföldi. Az államkassza gazdája már csak pénzbehajtó ügynök, és nem újraelosztó, ahogy mondja. Erről tanúskodik minden olyan szektor, ahol az állami felelősség kőbe, alkotmányba és törvénybe van vésve (hon- és rendvédelem, egészségügy, oktatás stb.). Ezekben a szektorokban rendre csökkennek a kiadások. Az egészségügy például több mint ezermilliárddal lett vékonyabb az elmúlt tíz esztendőben. Manapság a honvédelemtől veszik el a pénzt. Ügynökké vált a munkavállaló is, az állam ügynökévé, hiszen a vállalkozó által az alkalmazásra fordított pénz csak kis része marad a munkavállalónál, a nagyobb rész állami bevétel. A vagyonmozgások sem növelték a jólétet. Az állam elszegényedéséről és az emiatti bevételi mohóságáról már szóltunk. A termelővagyon nagy része külföldi, annak hozadékával együtt. A vagyonhozadékok (a profit) külföldre utalása csökkenti az elkölthető nemzeti jövedelmet. A magyar vállalkozók termelővagyona is drága, hitelekkel terhelt, ezért a folyó jövedelmeket a vagyon inkább kurtítja, mint növelné. Nem örömteli a helyzet a személyi vagyonok területén sem. Feketejövedelmekből épített ingatlanokon kívül a rendszerváltozás után létrejött ingatlanvagyon (főként lakások) nagy része hitelkamatokkal erősen terhelt. Olcsó kamatozású hitelekkel csak a Széchenyi-terv keretében lehetett építkezni, alig több mint két évig. Ráadásul a jóléti rendszerváltást nagyon drága (egyáltalán nem jóléti) fogyasztói hitelekkel is megfejelték. Ezek kamatait már nem győzik fizetni az emberek, több tízezerre rúg csak a becsődölt autólízing-szerződések száma, de elkezdődtek a lakáshitelcsődök is. A valóban növekvő GDP-jövedelem jórészt a külföldieket illeti, hiszen ők növelik azt. A hitellel terhelt vagyonok és az adón kívüli elvonások levonnak a folyó jövedelemből. Amit enged a kormány az szja-ból, azt duplán beszedi az áfán és a jövedéki adón, a növekvő illetékeken. A csökkenő szabad jövedelem a szegénységet, és nem a jólétet alapozza meg.
Már a rendszerváltás előtt létrejött a GDP és a nemzeti jövedelemnövekedés közötti olló, ami a rendszerváltás után tovább nyílt. A sokat hangoztatott GDP-emelkedést csak a nemzeti jövedelem szerény mértékű emelkedése kíséri, gyakori viszszaesésekkel tarkítva. A visszaesés drámai méreteket öltött a Bokros-csomag éveiben (1995–96), de nem került el bennünket az idén sem. Jól jelzi ezt a statisztikailag is kimutatott reálbércsökkenés. A statisztikákat a nemzeti jövedelem alakulásáról nem publikálják, szemben más országokkal, ahol ez bevett gyakorlat.

A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.